Hétéves lehettem, amikor a szomszéd néni kijelentette anyámnak, hogy szebben-jobban beszélek románul a fiainál. Pedig a szomszéd agrármérnök volt, gyönyörű, királyi, nofretetés felesége pedig valami irodában dolgozott. Gyakorlatilag sötétedésig bandáztunk, küküllőztünk, fociztunk Medgyesen, szász fiú, székely fiú, otthon oroszul beszélő román testvérpár, sőt cigány fiú is volt köztünk, de mi hárman aztán, Niki és Nelu meg én mint középső, fogadott testvér, közvetlen szomszédok: sülve-főve együtt voltunk. Velük szemben a nyelvi előnyöm az lehetett, hogy iskolából jövet minden délben megvettem a sportújságot, ha magyarul nem volt, elfogyott, akkor románul, azt az utolsó betűig elolvastam – és hogy az udvarunkban volt difuzor.

Mi is volt a difuzor? A kommunista időszak Romániájában „difuzor” (románul: difuzor, többes számban difuzoare) volt a vezetékes rádió-hangszóró köznyelvi neve. Az egyszerű hangszóró nem rádiókészülékhez, hanem egy központi vezetékes hálózathoz csatlakozott, nem voltak gombjai, nem volt rajta skála, nem lehetett „állomást váltani”. Az szólt, amit a központ sugárzott. Szinte semmibe nem került, minden háztartásba eljutott, de a lényege leginkább az volt, hogy nem lehetett elhallgattatni (legfeljebb ha az ember odacsapott/odacsapta volna, de a gyerekfejben ilyesmi fel sem merülhetett). Nálunk – kényszeralbérletben laktunk, egy módos román zsidó ügyvéd lakásából szakítottak le számunkra egyszoba-verandát – valahonnan fentről, felakasztva ontotta a felvilágosodást, de lógott difuzor falusi házakban, gyárakban, iskolákban, intézményekben, sok helyen kötelező volt, nem zavarta se hó, se fagy, nem ártott neki se nap, se szél, pártos volt és direkt, s ahogy az arcélt megedzik, ő is kemény volt és kérlelhetetlen. Mindennapi életünk része lett. Most látom, hogy kissé utánanéztem: csak a ’90-es évek elején, a rendszerváltás után számolták fel a hálózatokat, a difuzorok eltűntek, csak a szó maradt meg ironikus jelentésben, de főleg alkalomként a nosztalgiázásra, hogy eszünkbe juttassa a nagymamánkat.
Szóval fontos volt nekünk az a difuzor, valóságos nyelvtanárom, a mi difuzorunk, becézni is kezdtük – illetve ez egy kicsit bonyolultabban alakult, külön történet. Akkoriban a drága jó nagymamám vigyázott rám, pontosabban drága jó nagymamámmal vigyáztunk egymásra. Az ötvenes évek elején vagyunk. Szegénykém már átesett néhány apróbb széllökésen, s azon túl, hogy Marosvásárhelyen egyáltalán nem tanult meg románul, hisz nem volt kitől, tévesztette a szavakat: a difuzort például következetesen dufizornak mondta, úgyhogy ez rajta is ragadt, mármint a hangszórón, így mondtuk, akár magyarul, akár románul beszélgettünk: dufizor. Külön a magyar barátaimat, osztálytársaimat azzal ajándékozta meg nagyanyám, hogy egyszer, amikor izgatottan ebédelni hívott (izgalmát az váltotta ki, hogy hatodszor; Karinthy a fiának: „ – Cini, mi lesz belőled, hogy hatszor kell hívni, amíg megjelensz? – Pincér!”), tévedésből bugyinak titulált. Merthogy, bármennyire hihetetlen, a becenevem a családban Bubi volt… Szóval Bugyi, s osztálytársaim ezt is továbbfejlesztették, így lettem elemista koromban, hetedikig Gatya.
De tudják, miért jutott eszembe és miért mondom mindezt? Mert így fokozatosan eljutunk, mint Borges mondja, a végső metafora felé: funkciójában a difuzor, bocsánat, a dufizor analogonja a Fidesz-kommunikáció bizonyos alapfunkcióinak.
A dufizor gondolkodás nélküli szócső, olyan „médium” (lám, médiummá nemesítettük, mit szólsz hozzá, nagymama?), amely nem elemez, nem kérdez, nem vitat, csak továbbítja a központi narratívát. A dufizor az állami, hatalmi propaganda hordozója volt, megmondta, mit kell gondolni, amolyan intézményes visszhang, valóságos politikai influenszer (na ezt mondd ki, nagymama). Tisztára Fidesz, nem?
Még egy kicsit elméletieskedjünk: a difuzor egyirányú, központilag vezérelt redundanciára épült, központi propagandisztikus tételek vagy minősítések, szándékvélelmek továbbítására, egységes értelmezési keretet biztosítva, ismétlés/sulykolásra („addig kell mondani, amíg elhiszik, el sem tudnak képzelni mást”), normatív irányadásra („ez a helyes olvasat, a többi hamis – az ellenzék amúgy is hazudik, és még háborúpárti is”), a dialógus hiányára (semmi vita, hanem csak imperatív közlés). És most gondoljunk a szó szerint ugyanazokat a – gyakran valótlan, hamis – híreket, cikkeket közlő megyei lapokra, a hazug tévé- és rádiótartalmakra (sok csatorna, ugyanaz az üzenet), a szemérmetlen propagandára, a szándékos valóságtorzításra, a kamukonzultációk bugyuta kérdéseire…
A Fidesz-média, a kormánymédia, a mai magyar köszolgálati média úgy együtt, impreuna, zusammen egy ócska dufizor.

U.i.
Most is látok a neten „vintage” hangszórókat, de bármily heves nosztalgiát érzek is felidézvén korai sokoldalú művelődésemnek ezt a forrását, populáris eszközét, ez idáig ellenálltam a kísérésnek, hogy megrendeljem valamelyik példányát. Nem ugyanaz lenne – a gyermekkor elszállt, mint egy szárnyaival Dél-Amerikában ciklont keltő erdélyi pillangó, és… És így tovább.
Mi meg itt vagyunk ezzel az elvetemült Fidesszel, centrális erőterével, MandiNERével, hazugságaival, elvetemültségével, embertelenségével.