Egy ordas világban, amely tele van emberi szörnyetegekkel, gyűlölettel és erőszakkal

Gyermekkoromtól imádtam az állatokat. Volt kutyánk, több is, ők rövidebb életűek, volt galambom is, gyönyörűek voltak, nyulak és disznók, persze haszonállatokként, de én nem ettem belőlök, Csulit hónapokig sirattam, de még őzikém is volt (mostohaapám egyik vadászata után hozta haza, remegett szegény, kicsi volt), imádtam, Péternek hívtam, amikor megnőtt, dudorodtak, majd kinőttek a szarvacskái, egy nap eltűnt, a szüleim azt mondták, oda kellett adni egy állatkertnek, beteg is volt egy kicsit – de a közös rohangászást meg ahogy fel-felöklelt és mindketten nevettünk, nem fogom elfelejteni soha. Játszópajtásom volt.

Aztán jött Gerald Durrell a Családom és egyéb állatfajtákkal (mai napig tartozom a fiaimnak egy korfui vakációval), és A Hétnél a világsajtó cikkei Louis Leakey darwinista csodarégész és antropológus fantasztikus munkásságáról (Homo habilis!) – végül koronaként: Jane Goodall: Az ember árnyékában. A hölgy, akit az állatok szeretete vitt természetkutatói pályára.

Jane Goodall nem rendelkezett speciális képzettséggel, a kenyai-brit antropológus Louis Leakey segített neki megvalósítani álmát. 1960-ban Leakey biztosította a finanszírozást ahhoz, hogy Goodall kutatási programot indíthasson Gombe-ban, Tanzániában. Az lett a hazája, ott élt, bár Kaliforniában halt meg most október elsején, előadókörútja során.

Az 1960-as években a legtöbb primatológus állatkertben tartott állatokat tanulmányozott. Goodall másképp tett: elnyerte a csimpánzok bizalmát, és természetes élőhelyükön tanulmányozta őket. Ezért valahogy mindig amolyan misszionáriusnak tekintettem őt, és most róla szóló írásokat olvasva ebben megerősít az aszkézise, de még inkább a tüneményes empátiája, hite.

Mit tanultunk Jane Goodalltól, a nőtől, aki nekivágott az ismeretlennek, szó szerint és „tudományos értelemben”? Aki nem pusztán tudóssá vált, hanem végtelen szeretetével lelki hidat épített az ember és más élőlények között. Aki tapasztalati úton igazolta, amit sejtettünk, de mennyire felszabadító volt, amikor kijelentette: az állatoknak tudatuk van, tehát a mienk, embereké csupán az övék továbbfejlesztése az evolúció által.

Híres felfedezése, hogy a csimpánzok eszközt használnak, átrendezte az ember és állat közti határokat – és e nézőpontváltással megváltozott a világszemléletünk is. Kutatásai átírták az ember és állat közti hagyományos határokat, hozzájárultak az etológia és primatológia új irányaihoz. Nyugodt, meggyőző személyiség volt, megtestesítette „a tudós, aki hallgat a természetre” ideált, tudományos eredményeit élményszerűen tette közérthetővé. Sokan példaképnek tekintették, főleg nők és fiatal kutatók.

Nem feledkezhetünk meg aktivizmusáról. Megalapította a Jane Goodall Intézetet (annak világhálózatát) és a Roots & Shoots nevű ifjúsági programot. Rengeteget utazott. Szószólója volt a természetvédelemnek, az állatjólétnek és a fenntartható fejlődésnek. Világszerte előadásokat tartott, hogy felhívja a figyelmet a környezet megóvására, meggyőződéses hívevolt a klímaváltozás kutatásának és a világméretű küzdelemnek a káros globális folyamatok ellen.

Felfedezése, tette kopernikuszi. Nem mi vagyunk az élővilág közepe, még ha agyunk a legfejlettebb is: az evolúció legbonyolultabb és legcsodálatosabb alkotása. De a folyamat nem velünk kezdődött, mi csak a folytatás vagyunk. Részei egy nagy rendszernek, és nem biztos, hogy nem a rombolói is. Persze azok is a természet – a populációdinamika, az evolúció, az entrópia – örök törvényei szerint, a kérdés csak az, hogy az eszeveszett „fejlődés” közepette képesek vagyunk-e megakadályozni a véget, vagy nekünk is lesz folytatásunk valami felé, amit nem ismerünk..

Laikus gondolatok ezek. Miközben lelketlen világostobák irányítják az emberi társadalmat, az a gondolat támad bennem: vajon Jane Goodall nem szerette-e jobban „rokonainkat” a törzsfejlődésben, az őszinte csimpánzokat, mint az embert? Hisz nekik lekük is van…