„A mai világnak szüksége van olyan fegyvertelen prófétákra, akik figyelmeztetnek a háborúk embertelenségére, rámutatva, hogy szükség van a rendbe tett viszonyra Isten és ember, ember és embercsoportok között, olyan harmonikus állapotra, amely az erőszak- és félelemnélküliség jellemez, magában foglalva az ember egészségét, jólétét, és szorongatottságtól való mentességét, és nevezzük ezt békének.”
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, az erdélyi gyermekmentő szervezet létrehozója, terroristák imába foglalója talán ott sem volt a Nyeregben. Persze ezt nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy mintha ott sem lett volna.
Csodálatos élményt jelenthettek viszont a több százezernyi jelenlévő és a tévénézők, híroldalt olvasók milliói, hívők és nem hívők számára egyaránt Urbán Erik ünnepi szónok, az erdélyi ferences rendtartomány provinciálisának szavai, aki a beszámoló szerint arról beszélt, hogy zavaros, veszélyekkel teli korunkban „a fogyasztói társadalomban élő embernek öntudatra kell ébrednie és megbízható alapokra kell építenie értékrendszerét”. Mintha Ferenc pápát hallanánk, a társadalmi élet és az „érték és mérték” kapcsolata fontosságáról.
Két fontos újságíró kollégám is felhívott, szinte ugyanazokkal a szavakkal mondták el: alig hittek a szemüknek, amikor meglátták az Új Hétben megjelent – a Népszavából, az egyetlen magyarországi ellenzéki napilapból átvett – cikk címét: Üzenet Csíksomlyóból: Szolgálni kell és nem uralkodni, csodálni kell és nem kizsákmányolni, óvni kell és nem tönkretenni.
Úgy érzem, szinte forradalmi a három ellentétpár üzenete: nem uralkodni kell az emberek fölött, hanem szolgálni őket, nem kizsákmányolni kell a világot és a természetet – és az embert! Hanem csodálni fenségét, egyediségét, páratlanságát, változatosságát. És igen, mindezeket óvni kell, nem tönkretenni!
Nem vagyok hitéletet élő, templomba járó ember, katolikus sem vagyok, ezért talán még itt is megbocsátható nekem és nem szentségtörés, ha ezeket az egyszerű, remekül megfogalmazott, a hit erejével és méltóságával elmondott ideákat egy napon emlegetem az ájtatos „gyermekmentő” semmitmondásával, illetve a tagadás szellemétől és gyűlölettől áthatott tusványosi pálinkagőzős szónoklatokkal vagy az új keletű budapesti „békefelfogással”. Mégis, mennyivel okosabb tovább idézni Urbán Erik gondolataiból!
„Meg kell tanulni különbséget tenni a szükséglet és szenvedély, a kívánság és a sóvárgás között, nevezzük ezt bölcsességnek, és tartsuk tiszteletben az olyan értékeket, mint a megbecsülés, a tudatosság, emberség és testvériség”.
„A mai világnak szüksége van olyan fegyvertelen prófétákra, akik figyelmeztetnek a háborúk embertelenségére, rámutatva, hogy szükség van a rendbe tett viszonyra Isten és ember, ember és embercsoportok között, olyan harmonikus állapotra, amely az erőszak- és félelemnélküliség jellemez, magában foglalva az ember egészségét, jólétét, és szorongatottságtól való mentességét, és nevezzük ezt békének.”
Csúsztatásként hatna talán, ha a fent kiemeltek mellett nem hangsúlyoznánk a harmadik tételt is: „A szónok az alapértékek között nevezte meg egy férfi egy nő együtteséből, a szeretet és élet közösségéből álló, a gyermekeket reménynek és kihívásnak tekintő, róluk gondoskodó családot, valamint azt a történelmileg kialakított közösséget, amelyet a közös nyelv, a terület, ezer éves értékek, jellegzetes kultúrában megnyilvánuló sajátosságok táplálnak, és amelyet nemzetnek neveznek”.
Nagyon is fontos a szeretet, a nyelv, a nemzet fontosságának hangsúlyozása. Leginkább mégis azzal maradtam, és azt kellene gyorsan megtanulnunk, hogy mit nevezzünk bölcsességnek és mit nevezzünk békének.
