Mint aki sajtósként, meghívottként végigült már néhány RMDSZ-kongresszust, kellő tapasztalattal tehát, most az otthonról, képernyőn délután öt óráig végignézett-hallgatott beszédek alapján írom élménybeszámolómat. A dokumentumok figyelmes áttanulmányozása még hátravan, de az összkép elég világos. (A cselekvési terv kissé olyan, mint egy Schmitt Pál doktori elaborátum, de ez bizonyára csak felületes első benyomás.)
Mindaz, ami a pénteki tizenötödik kongresszushoz az alaphangot megadta: a legutóbbi önkormányzati és a parlamenti választások sikere, de különösen a fantasztikus kormányzati teljesítmény volt. Cseke Attila kiállt, és papírfecniket lapozott – mindegyikről egy olyan nagy jelentőségű, kulcsfontosságú vívmányt olvasott fel, amihez foghatót a többi miniszter összefogva hármat ha fel képes felmutatni. És nem volt szerénytelen, amikor megjegyezte: ahhoz hogy félév alatt mindezt megcsinálja, a romániai hagyományok és az adott körülmények közepette nagy bátorságra volt szükség.
Számomra az a kérdés, és ez vonatkoztatható az RMDSZ „négyek bandájának” kiváló kormányműködésére, hogy vajon nem éppen a koalíciós társak totál impotenciája, kicsinyes torzsalkodásai, az örökös politikai válság(közeli) állapot tette-e lehetővé, hogy ilyen eredményesen dolgozzon. Eddig is az volt a vélekedés kormányon belül és kívül, az adminóktól az államelnökig, a politikusoktól a szervekig, hogy az RMDSZ a legkompetensebb, legmegbízhatóbb és legokosabb a kormánypártok közül, ez a kérdés az utóbbi időben csak annyiban árnyalódik, hogy vajon nem az egyedüli-e. A választ sejtetik a meghívott román vezetők beszédei is… (Unde esti, Crin Antonescu?)
Család, hát igen, a család az család. Vast program – hangzik románul egy francia államférfi megjegyzése, amikor az ostobaság felszámolásának tervéről kérdezték; amivel nem azt akarom mondani, Isten őrizzen, hogy a családdal foglalkozni ostobaság, hiszen hatalmas jelentőségű ügyről van szó. Amiről ugyanakkor rengeteg közhelyet és ostobaságot lehet összehordani még egy kongresszuson is, miközben hangzatos szólamok megszólaltatására különlegesen nagy a kísértés, ha egy NER ihlette diskurzusról van szó.
A felszólalásokban a fűzfapoéták átszellemültségével hangzottak el, de a kongresszus dokumentumai is ezek körül a fogalmak körül forogtak: család, egyház, nemzet(stratégia)… az embernek jön, hogy betűszót faragjon belőle – miközben az AUR-ra gondol…
Amikor a családpolitika a téma, akkor a szociálpolitika a téma, nem az ideológia. (Mert ez a „nemzetstratégia”: ideológia.) Bármely problémamegoldást két indítás tesz illuzórikussá: ha azt mondjuk, hogy mentalitásváltás szükséges hozzá, vagy a szubjektív/irreális ténymegállapítás. Ha szívügyünk a család – és kinek ne lenne az? –, akkor bízzuk a Cseke Attilákra, hogy legyenek bölcsődék, iskolák, tanárok, foglalkoztatottság, életszínvonal, közérzet stb. stb., és még ők sem tudják elintézni, hogy legyen kultúra és valós nemzeti együttműködés, közben pedig ne legyen globalizáció, hagyományos struktúrák szétesése, világjárvány, klímakatasztrófa – és hogy ne legyen gyűlölet. (Családbarát gyűlölet nem létezhet, ahogy nem lehet diszkriminatív családpolitikát folytatni sem a szoros értelemben vett család, sem, kiterjesztve, a szélesebb értelemben vett család – egy szervezet vagy pláne az egész nemzet – érdekében.)
Érdekes dolgokat tudhattunk meg a felszólalásokból. Miközben a hangulat családiasnak, már-már idillinek tetszett – indokolt dicséretözön hullámaiban lubickolt az egész közfürdő –, megtudhattuk, nekem a legjobban az tetszett, hogy a vita „gyengít, nekünk most nemzetünk érdekében kell harcolnunk”. (Közvetlenül utána zárszavában a szövetségi elnök megköszönte a vitát…)
Fontos megjegyeznem, hogy voltak ténylegesen fontos és érdekes mozzanatok a kongresszuson – elsősorban Kelemen Hunor és Markó Béla, de Winkler Gyula, Antal Árpád szereplése is, hogy azokkal kezdjem, akiknél a gondolat és a szó összhangban volt.
Nekem, bevallom, nagyon hiányzott Európa. Csak a panasz, a jól ismert panasz, főleg az Európai Bizottság ellen. Vincze Lóránt hatalmas munkát végzett, végez, ő Európában a legláthatóbb politikusunk, de ez a harca mintha kicsit túl eltökélt lenne, nehogy a felületes alkalmi barátok mellé szigorú ellenfeleket szerezzen vele magának.
Európa nem lehet ellenség. Kerülök minden célozgatást, de az RMDSZ-nek tudatosítania kellene, hogy – amint egy nyugat-európai mérvadó újság írja – „a populista illiberalizmus korszaka lejárt, a demokrácia számol le vele”. A család-projekt („nem program!”, nyilatkozta helyesen a szövetségi elnök) formálisan sínen van, konkrétan pedig úgyis nehéz és körülményes, mindenképpen időigényes a célkitűzéseit megvalósítani, de a magyarországi parlamenti választás olyan megrázó változást hozhat az ihletője számára, amellyel az RMDSZ-nek számolnia kell.
Kíváncsian várom az RMDSZ 16. kongresszusát. Az újabb stratégiát. Addig is, hallgassák meg ezt, így is lehet beszélni a kormányzásról.
A szerkesztő megjegyzése
Az idézett mondás eredeti, teljes, anekdotikus formájában: „Un ministre lui a dit un jour: «Maintenant, monsieur le président, il faudrait que l’on s’occupe des cons.» Le général a répondu: «Vaste programme!».”