A tudatlanok irigysége. A szofisták követelőzései. Az ostobák gyanúsításai. A besúgók kifogásai. A képmutatók buzgalma. A műveletlenek gyűlölete. A csőcselék dühe. A rágalmak rohamos áradata. Giordano Bruno Az okról, az elvről és az egyről című öt párbeszédének ajánlásában személyének mindezektől az ármányoktól való megóvását köszöni „a nemes Mauvissiére úrnak” – hiábavalóan. Mert mindezek úgyis elérték és emésztették. S minthogy ellenük nincs védelem más, mint az elnémult száj, a lesütött szem, a megalkuvás, a gondolat tagadása: a ráció szörnyeket szülő álma, jöjjön inkább a mindennél emésztőbb. A máglya tüze.
Giordano Bruno, az utó-reneszánsz és minden idők egyik legnagyobb gondolkodója 375 évvel ezelőtt halt máglyahalált Rómában.
„Ez a különös férfi Nolában született, a nápolyi királyságban. Megelőzte Cardanót, Gassendit, Bacont, Leibnizet, Descartes-ot, Hobbest. Bármilyen legyen is az emberek ítélete filozófiájáról és szelleméről, nem lehet megfosztani attól a dicsőségtől, hogy elsőnek merte megtagadni az iskola bálványát, felszabadította magát Arisztotelész zsarnoksága alól, példájával és írásaival felbátorította az embereket, hogy a maguk módján gondolkozzanak. Bárcsak kevesebb képzelete és több józansága lett volna! Rendkívül zaklatott és sokrétű életet élt. Bejárta Angliát, Franciaországot és Németországot, visszatért Itáliába, itt letartóztatták és az inkvizíció börtönébe vetették, ahonnan egyenesen a máglyára lépett meghalni.”
Diderot jellemzése ez – szavakkal ennyi áll Brunóról az Enciklopédiában, a kultúratörténetnek ebben a jelképessé vált művében, amely viszont sok helyen hivatkozás nélkül említi tanait, annyira áthatja Giordano Bruno filozófiája. E gondolatrendszer egyes elemei mai természettudományos világképünknek, materialista szemléletünknek is részei.
A napjainkban leginkább elfogadott feltevés szerint az ismert világegyetem – több mint tízmilliárd évvel ezelőtt – egy nagy robbanás (a Big Bang) folytán született; hatalmas energiák szabadultak fel és sűrűsödtek össze, elemi részek és atomok alakultak ki, gomolygásukból csillagok és más égi objektumok keletkeztek.
A tűz. Ahogy az emberiség egész történelmét végigkíséri, szimbólumaként mindannak, ami jó és mindannak, ami rossz, Giordano Bruno életét is úgy követi, mintha csak e tekintetben is a filogenézisnek az ontogenezisben való tükröződését látnánk.
Nola, a szülőhely nem esik messze Nápolytól. A vidék fölött a Vezúv őrködik. Érezni itten olykor a Föld szívének lüktetését, látni izzó vérét, amint kiömlik. A Vezúv ölte meg a Naturális história íróját, Pliniust, aki közelről akarta látni 79-es kitörését. Rokona-e a gyermek kíváncsisága a természet titkait fürkésző tudós kutatásvágyának?
Bruno számára a Vezúv gyermekkori élménye meghatározó volt. Művei írása közben nemegyszer említi, hogy ez az élmény vezette danteista fogantatású metafizikájának egyik alaptételéhez, amely szerint „minden létezőnek a tűz a szubsztanciája”. Így a léleknek, tehát az indulatoknak is.
A Domonkos-rendbe tizenöt éves körében (Nápolyban) beíratott Filippo Bruno (a Giordano nevet szerzetesként vette fel), noha egész életében a rendhez tartozónak számított, szenvedélyesen és óvatlan-nyíltan gyűlölte „az Úr kutyáit”. Ennek a gyűlöletnek a lángjánál érlelődtek vallástagadó nézetei. Kiválóan tanult, szorgalma különösen a tiltott könyvek olvasásában nyilvánult meg, ami ráirányította az inkvizíció figyelmét. Ezért kellett otthagynia – huszonnyolc éves korában – a kolostort.
Nápolyi, de feltehetően a szellemi klausztrofóbia és a kalandvágy is űzte. Külföldi bolyongása során kiváló humanistákkal érintkezett, filozófiát adott elő, nagyszámú könyvet írt, amelyekben az Arisztotelész nézeteire alapozott egyházi dogmák első tudományos bírálatát adja, s ezzel megalapozza a tudományos ateizmust.
Bruno filozófiájának legkiforrottabb s egyben legforradalmibb része: kozmológiája. Ebben száll szembe leginkább az arisztotelészi tanokkal, s vonja magára eretnekként való üldöztetését. Világfelfogásának lényege a világegyetem végtelensége és a világok számtalansága. Szemléletének a hagyományossal való összeütközését A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című művének öt párbeszédében önti formába. Az első két párbeszéd a világ végtelenségének bizonyítása, a következő kettő a világtestek hasonlóságát tárgyalja, ragyogóan megsejtve a világmindenség – tudományosan alig korunkban igazolt – anyagi azonosságát.
Az elemek azonossága és a tapasztalatból ismert elrendeződése elvezeti Brunót az élő szervezettel való analógiához: kozmikussá terjesztett panteizmusában a világegyetemet végtelen nagy organizmusnak tekinti, amelynek minden világ egy része, egysége, szerve; kamaszkorunkban hányunknak eszébe nem jutott ez a tudományos és fantasztikus és megrázó, de sajnos valószínűleg teljesen téves gondolat! Az idézett munka ötödik párbeszédében, befejezésként Giordano Bruno az Arisztotelész kozmológiája mellett felhozott tizenkét érvet cáfolja.
Bruno műve az első átfogó „rendszerbe öntött” kiállás Arisztotelész nyomasztó tekintélye ellen. Ténylegesen az első? És Kopernikusz?
A brunói kozmológia valóban a XVI. század legnagyobb természettudományos felfedezéséből, a heliocentrikus világmodellből indul ki (annyira, hogy – Galileihez hasonlóan – Bruno is kétségbe vonja, hogy Kopernikusz csupán harmóniakereső matematikai hipotézisnek szánta a De revolutionibus-ban kifejtett elméletét), ám Bruno sokkal tovább jut. A kopernikuszi tan, az arisztotelészi–ptolemaioszi geocentrizmust meghaladva, a Földnek a Nap körüli keringését tanítja, csakhogy miközben a Napot helyezi a világmindenség középpontjába, a hagyományos világkép többi elemét érintetlenül hagyja.
Tehát valójában Bruno az, aki szakít a két évezredes felfogással: a világegyetemnek nincs középpontja, mert végtelen, a csillagok nem az égi szférákra erősített pontok, hanem a miénkhez hasonló napok, éltető elemük, akárcsak a mi napunké: a tűz, s az egymástól hatalmas távolságra levő, űrben lebegő tüzek körül a miénkhez hasonló bolygók keringenek, ezeket pedig hozzánk hasonló lények lakhatják.
Mindezeket a tételeket a tudomány századunkban igazolta. A húszas években kiderült, hogy a naprendszer nem a Tejút középpontjában van, hanem attól 30 ezer fényév távolságban, egy viszonylag csenevész spirális-ágban. A Nap bolygórendszerének egyedüliségét valló felfogás is megdőlt, s ezzel az antropocentrizmus utolsó menedékét is elveszítette. Ma immár a Földön kívüli civilizációk nyomait keressük. (Az Ozma-terv, sikertelensége ellenére, fontos tudománytörténeti mozzanat.) Valószínű, hogy nem vagyunk egyedül a világmindenségben.
A csillagok tüze: Giordano Bruno legszebb ajándéka, amit az emberiségnek adott. Miután a tudós eljut megrázó felismeréséhez, élete legfőbb tartalma a felismert igazság hirdetése. Tanulmányokban, párbeszédekben, egyetemi előadásokon. És versben is. Megszállott lévén, nem tudott költőnek nem lenni.
Megteszem én is iker-pályátokat, ó ti bolyongó
Csillagok, ezt az utat hogyha megengeditek.
Hagyjátok, hogy a két álom-kapu nyitva lehessen,
S megjárom sietős társatokul a nagy űrt.
Hadd hozzam ki a nap fényére a sűrű homályból
Azt mit az irigy idő annyira rejtegetett.
(A világegyetem elveihez, Hegyi György fordítása)
Megfeledkezve a reá mint szökevény szerzetesre váró veszedelemről, visszatért Itáliába. Elhatározását nyilván csak több tényező együttes figyelembe vételével lehet megérteni, de bizonyára húzta őt a végzet sejtelmes és ellenállhatatlan vonzása is. („Hogy holtan hullok le a földre, jól tudom; de minő élet ér fel a halálommal”? – mondja még korábban erkölcsi eszménye, Ikarosz szavaival az Eroici furori egyik szonettjében.) Tény, hogy visszatérése után alig egy évvel, 1592-ben – szállásadójának és „tanítványának”, egy Giovanni Mocenigo nevű velencei nemesnek a feljelentései alapján – letartóztatták és börtönbe vetették.
Szinte nyolc évig semmi más, csak a börtön és a kihallgatások! A Bruno felett ítélkező kongregáció egyik tagja Bellarmino volt, a híres hitvitázó, aki döntő befolyással volt arra, hogy Kopernikusz tanát eretnekségnek nyilvánították, s aki később Galilei inkvizíciós perében is fontos szerepet játszott. Az inkvizíció fő célja az volt, hogy szellemileg törje meg a filozófust, tanainak visszavonására kényszerítse, elkerülendő, hogy felszentelt papot mint eretneket égessenek el. Bruno azonban hajthatatlan. Tudja, hogy sorsának be kell teljesülnie. Végül 1600. február 8-án az inkvizíciós törvényszék a Szent Ágnes templomban, ahova Brunót a hóhér kíséretében vezették, kihirdette az ítéletet.
Hány vértanú vágta azóta bíróihoz a szavakat, amiket Bruno akkor mondott! „Amikor elítéltek, talán jobban féltek, mint én az ítéletet hallgatva.”
Adatok:
– 1600. február 17-én a Campo dei Fiorin (Virágok mezején) a római inkvizíció által felállított máglyán 52 éves korában meghalt Giordano Bruno.
– 1603. augusztus 7-én művei az egyház által tiltott könyvek lajstromába kerültek s ott is szerepeltek 1948-ig
– 1889. június 9-én a kivégzés helyén felállították Giordano Bruno ércszobrát, ma is ott van. Talapzatán ez a felirat olvasható: „Emelte a század, amelyet megálmodott – ott, ahol a máglyája égett.”
Bruno halála: szükségszerű következménye a gondolkodás szabadságát hirdető világfelfogásának. A világtörténelmi pillanat, amelyben élete és tudata fellobbant, a meghasonlottság és a kiegyenlíthetetlen ellentétek időszaka, vértanúkat termő kor volt. Az emberi gondolkodás két szélső ellentétét megtestesítő elv állt szemben egymással: az egyik szerint az egyedüli, a mindenkori igazság az, amit a tekintély szentesít, a másik szerint az igazság az, amit az ész annak tart. Az egyik a mélyítő, de merevítő, a másik a forradalmi-előrevivő. A tudományos gondolkodás szabadságát csak az utóbbi nyújthatja. Ennek volt vértanúja Giordano Bruno.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.
A szerkesztő megjegyzése
A fenti cikk ötvenéves. Emlékezetünk szerint nem csupán „ismeretterjesztő értéke” miatt volt visszhangja.
Az ötvenkét éves filozófust 425 éve elrettentésül máglyán égették meg, annyira, hogy előtte, jelképesen is elnémítva, kivágták a nyelvét. Írásai Indexre kerültek, ezt a rendeletet VI. Pál pápa (Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini, 1987 –1978, Szentatya 1963 és 1978 között) 1965-ben vonta vissza.
A szobor ma is piactéren áll, a kivégzés helyén, ahol nem csak virágokat árulnak, amit tér neve jelent, hanem gyümölcsöt, zöldséget stb. is.
A szobor talapzatán ez olvasható: „A katolikus egyház ölte meg, a tudomány ellensége.”
Egyre több ellensége van a tudománynak ma is, a párhuzamos valóságok korában.
Giordano Bruno költő-tudós verse a De gli eroici furori, Hősi lelkesedések című könyvéből
Kövirigóm, hová rég vonz a lelked
El-eltűnődve, szállj arra a tájra,
S ott érlelődj, hogy mesterévé válj a
Mívességeknek és a művészeteknek.
Szüless ott újjá! Ott, ott fenn neveljed
Édes fiókáid! Utad nem állja
Vad végzet már, hogy valóra ne válna
Terved, mihez nem volt eleddig merszed.
Méltóbb tanyát keresni bontsd ki szárnyad;
Hagyj engem el ! Egy isten lesz vezéred,
Azok szerint vak, kik semmit se látnak.
Ég óvjon! S a mindenség mesterének
Szelleme mind legyen kegyes irántad !
S hozzám, enyém ha nem leszel, ne térj meg!
*
Láncom, mellyel vad gyűlölőm kötött le,
Kilépve a sötétből elhajítom,
Hol tévelygésem: tömlöcbe taszítóm
Tartott, ó mennyi évig, gúzsba kötve!
A bús, vak éjbe többet sose lök be
Megérám: kinek kezétől a Píton
Vére kiömlött tengert pirosítón,
Elűzte őt, üldözőmet, örökre.
Éltető hang, adózom hódolattal,
Hálám tiéd, napom, isteni fényem,
Felséges kéz, szívem csak téged szolgál:
Kiszabadítottál hívó szavaddal,
Lettél jobb szállások felé vezérem,
S elgyötört szívem gyógyítója voltál.
*
S ki szárnyaz fel? S szívem hevét ki szítja?
S ad merszet sors és halál ellenében?
Ritkán lehulló láncokat ki tép le?
E nemigen nyíló kaput ki nyitja?
Korok, évek-az idő pereputtya-
Hónapok, napok, órák-hadinépe,
Rideg, kérlelhetetlen bírói széke
Dühét többé rám már nem szabadítja.
Biztos szárnyam feszítem hát a légnek,
Üveg-s kristályburok nem rémítőim:
Egeken át török a végtelenbe.
S míg enyémről más glóbusokra térek,
S túlhatolok az éter-ég mezőin:
Alám kerül a földieknek mennye.
Hegyi György fordítása
