Rosszkedvem tele jöhet: mind gyakrabban idéződnek fel gyengülő emlékezetemben lehangoló alakok a bukaresti fél évszázadomból. 2000-ben megjelent könyvemben sok okos, barátságos emberről is írtam, alant a három legförtelmesebb…
Alkibiadész, a fenegyerek
Nem ártana egyszer már feldolgozni magamban az egészet. Hogy ne foglalkoztasson, hogy ne essem kétségbe, valahányszor hallok róla, tudván, hogy utána sokáig lehangolt leszek.
A legfasisztoidabb romániai párt elnöke nemrég kijelentette: árnyékkormányt hoz létre. Jelszavuk: vaskézzel kormányozni. Feltehetően ez az újabb populista szólam tovább növeli a magát balközépinek kikiáltó, ám – megveszekedett idegengyűlöleténél és gyökereinél fogva – inkább szélső-jobb-bal pártnak úgyis aggasztóan nagy népszerűségét. Sokan gondolhatják, hogy a mostani „káoszban” erős állami beavatkozásokra van szükség, vissza kell térni a centralizált elosztásos rendszerre.
Amikor lapját – az akkori miniszterelnök [Petre Roman, szerk. megj.] hathatós segítségével – megindította, szerkesztőségeink a sajtóházban közel voltak egymáshoz, a második emeleti büfében gyakran találkoztunk. Még nem volt szenátor. Zavart rettenetesen, hogy többnyire az egész bandájával jött ebédelni s ilyenkor másoknak sokáig kellett várakozniuk. Ha most azt mondanám, hogy egyszer-kétszer a szűk ajtóban vagy az ebédért állók sorfala között a hasunk összeért, attól tartok, szavaimban némi melegséget éreznének – ezért nem mondom. Egy ilyen alkalommal, a büfében hallottam először azon az álnéven szólítani őt, amellyel lapja innen-onnanista rovatát szignálja: Alcibiade.
Ki volt Alkibiadész? Miért vette fel a nevét a román politikai rimarongy?
Alkibiadész athéni vezető politikus és hadvezér volt. (Időszámításunk előtt 452 és 404 között élt.) Önmagát Nagynak nevezte: a megbízhatatlan, jellemtelen, cinikus kalandor mintapéldánya, hivalkodó, kiszámíthatatlan, becsvágyó hadvezér volt. Márki Sándor írja az Ókor történetében: „Őt, az igazi enfant terrible-t egész Athén kényeztette ifjú korában. Nevetett szeleburdi csínyein; nem tudott megbotránkozni kicsapongásain, suttogva, csillogó szemekkel beszélt nőhódításairól (…) Büszkén tekintett Athén első gavallérjára, kivel Sokrates, a mezítlábas bölcs, vitatkozva sétálgatott az utcán”. Később az athéniek kitagadták Alkibiádészt jellemtelensége miatt (korhely társaival bohócmenetben megcsonkította Hermész szobrait), de utóbb a város győztes hadvezérként újra befogadta.
Alkibiádész tehát a peloponnészoszi háború kezdetén „tevékenykedett”, kortársa volt – bizonyos szempontból pedig egyetlen egyenrangú ellenfele – Szókratésznek. Különben teljes ellentéte: emez hatalmas és tökéletes testfelépítésű, fiatal, magabiztos „őstermészet”, amaz rút és ráadásul alacsony származású öregember, kérlelhetetlen szellemi és erkölcsi felsőbbrendűségével.
Természetesen mindezt én csak az ismeretterjesztés szándékával mondom. Érthető, hogy a Dâmboviţa-parti ripacs miért választotta az Alkibiadész zsurnalisztikai álnevet. Arra bizonyára nem gondolt, hogy rokonsága a több mint két tucat évszázada élt athéni férfiúval a visszataszító erkölcsi tulajdonságokban merül ki.
A vécé tudora pedig, remélem, gyökereinek eme „dekonspirálása” után, üldözési grandomániájával mostantól nem fog jobban felzaklatni, mint bármely elmeklinikai eset.
Pruteanu
Egy félanalfabéta fiatalember, aki az örvénylő sajtóhordalékkal került a felszínre valahonnan az ország balkánibb részéről, az egyik bukaresti magántévé éjféli műsorvezetőjeként meginvitálta George Pruteanu szenátort és szellemét.
Íme, gondoltam a neves nyelvművelőt nézve, egy ember, aki ellenfélnek még mindig jobb, mint az idegengyűlölő nemzeti exhibicionista pojácák, noha eléggé el nem ítélhető módon – szabálytalanul eljárva – nemcsak az RMDSZ-nek tartott be, hanem saját pártjának, az egész koalíciónak, sőt Romániának is.
De rájöttem, hogy Pruteanu szenátor bizonyos tekintetben rosszabb, mint a szélsőséges nacionalisták. El tudom képzelni, hogy míg a véresszájúak táplálta magyargyűlöletet a megtévesztett román emberek kijózanodva voltaképpen szégyellik magukban, Pruteanu (a továbbiakban P.) meggyőző erejével mintegy racionalissá teszi, befolyásolási kultúrájával pedig lélektanilag igazolja.
A műsornak nemcsak a helye, de a jellege is hangsúlyosan bukaresti volt. P. vagy képmutató vagy – elfogultságában – ostoba. Azt alakítja, hogy ő tulajdonképpen a romániai magyarok érdekeit tartja szem előtt, amikor az ország történelmének és földrajzának oktatását csak román nyelven tudja elképzelni. Holott ezek tantárgyak, amelyeket – mint minden tantárgyat – anyanyelven jobban el lehet sajátítani. Tehát tulajdonképpen P. azt akarja, hogy gyermekeink ne a lehető legjobban sajátítsák el ezt a két tantárgyat, hanem a történelem- és földrajzórákon is a román nyelvet tanulják.
Csúsztatás az a patetikus kérdés is, amit a tévéműsorban „az egész országnak” feltett: „hát ennyit sem tudnak engedni [az RMDSZ, a magyarok], hogy heti egy óra történelmet és egy óra földrajzot – mint eddig is – románul tanuljanak a magyar gyerekek?” Elsősorban P. szenátusi ügyködése nem merült ki két tantárgy anyanyelven történő oktatásának megfúrásában, tehát nem csak „ennyiről” van szó. Másodsorban a sürgősségi kormányrendelet maga is alku, koalíción belüli kompromisszum eredménye. Harmadsorban: ha nem olyan „nagy ügy”, miért csinálja ő az egész felhajtást?
Lehet azért, mert hiú ember, és szeret az újságok első oldalán és a televízió képernyőjén megjelenni. Ez a legjobbik eset. De lehet, hogy „elvei vannak”, elhivatottság-, sőt küldetéstudata van, s mintegy gépiesen – az érdekmentesség dicsfényétől övezetten – belső parancsra cselekszik. Ez egy rosszabb eset: a betelefonálók áhítatos dicséretéből arra lehet következtetni, hogy a legtöbben így látják P.-t. Nem tudom, intelligenciája rávezeti-e őt arra, hogy ezzel a messianisztikus hangulatkeltéssel mily nagyot árt a belső román–magyar megbékélés ügyének. De úgy látom, sajnos, van egy még ennél is súlyosabb eshetőség, változat. A legrosszabb esetben arról van szó, hogy P. – ugyanúgy mint sokan mások, tudatilag feldolgozottan vagy nem feldolgozottan – egyszerűen „nem tudja lenyelni”, hogy Romániának erdélyi miniszterelnöke van, aki ráadásul (országa legjobban felfogott érdekeinek megfelelően) nagyon jól egyezik a magyarokkal. Pusztán a lehetősége annak, hogy ez áll mögötte, jelzi, hogy mennyire kell vigyázni a Pékre.
A nyelvhasználat mikéntje
Megint láttam a tévében a költőt. A bárdolatlan bárdot, a szakállasat.
Kitalálok valamit, elfelejtem feljegyezni, aztán elfelejtem. Később egy kép, egy mozdulat, egy szó újra előhívja.
Így járok most a volt diktátor legtehetségesebb udvari költőjével. Beugrik, ami már tizenöt-húsz évvel ezelőtt eszembe jutott róla. „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Erről van szó. A hízelgő, aki őstermészetre veszi a figurát, a gátat nem ismerő seggnyaló fel van emelve a természet esztétikai rangjára. Erről van szó, és ez a baj.
Szégyellem, hogy eszembe jutott. Vannak alakok a román politikai életben, akikről mind olyasmi jut eszembe, amit szégyellek.
