Diogenész, ugye, kétezerháromszáz éve, lámpással is nehezen talált becsületes embert. Ma még nehezebb dolga lenne, akár jupiterlámpával is: becsületes vagy boldog vagy elégedett embert találnia. És mint a lét és tudat viszonyában, az általános rosszkedv nem a külső körülményeknek tulajdonítható – legalább annyira tulajdoníthatók a történések a kiábrándultságnak, mint fordítva. Nem egyszerű és egyirányú okság működik tehát itt, hanem egymást gerjesztő, ellentett elemek közös vívódása az entrópiával.
1999. május 27.
Hat-három
Rég nem voltam moziban Bukarestben. Most kedves hölgybarátom bakfis lányával elvitt. Megnéztük Timár Péter filmjét, vasárnapi matinéban. A matinékban van valami ünnepélyes ártatlanság. Rajtunk kívül még talán négyen voltak a teremben, pedig a mozgóképszínházat a mioritikus Mioriţából átkeresztelték az európaibb Europává.
Jó kis filmvígjáték, szellemes és – annak, aki érti – hellyel-közzel fölemelő. Igen, a foci, a sport, a „táborban” akkor a nemzeti érzés úgyszólván egyetlen kiélési lehetőségét jelentette. Hallom, sértődés van odaát belőle, hogy egyes magyar írók, akkoriak, felismerhetők – és nem előnyükre. Kíváncsi volnék, mit szól az egészhez Szepesi György (végig az ő közvetítése megy a híres 1953-as angol-magyarról, amelyen a házigazdák először szenvedtek vereséget a Wembley stadionban); ha tudok a filmről, idén március 15-én a MÚOSZ Andrássy úti székházában, amikor tőle vehettem át az Aranytollat, megkérdeztem volna tőle.
A székelyudvarhelyi forgalmazó azonban jobban vigyázhatott volna a román nyelvű feliratozással. Túl azon, hogy akadozik, őrületes hibák vannak benne, sok helyen teljesen érthetetlenné teszik a filmet. A Himnuszból a „védő kart” úgy fordult le, hogy „sabie ocrotitoare” (védő kard), máshol pont az ellenkezője áll ott annak, amit mondanak.
Már azon töprengtem, hogy egy jó fordítással milyen nagy lélektani előnyt jelenthet a több mint negyven évvel ezelőtti siker a június 5-i bu karesti román–magyar előtt, amikor beütött a ménkű: Adrian Păunescu vasárnap éjszaka az Antena 1-en meghívottaival rávette minden idők legjobb román labdarúgóját, Hagit, hogy a magyarok ellen öltse fel magára búcsúmeccsén (a 116-ikon!) a nemzeti válogatott mezét. Nem lesz könnyű magyarnak lenni Bukarestben június 5-én.
Öninterjú
– Ideje szembenézned önmagaddal, nem gondolod?
– Az sose árt, de vajon elég-e ehhez az, hogy az ember elér egy bizonyos életkort? Meg aztán nem szerénytelenség az ilyen önmegszólaltatás?
– Ha nincs ki megszólaltasson, szólalj meg magad.
– Mégis miről?
– Ha már az életképeidben vagyunk, hát a városról, embereiről.
– Az emberi viszonyokról, ugye? A nagyváros kínálta kapcsolatokról, a „megnyugtató balzsamról”, amit az emberek akkor is nagy becsben tartanak, ha azok esetleg kellemetlenek vagy veszélyesek.
– Igen, arról.
– Vagy netán arról, amire figyelmeztet: hogy a pokol a többi ember?
– Az embernek a legnagyobb örömet és a legfájdalmasabb élményeket is a személyes kapcsolatok hozzák.
– Vagy azok hiánya.
– Ó, mily vonzó ez a kis rezignáció, paradox életbölcsesség. Nem őszes véletlenül az ön halántéka?
– Jó, akkor mondjam el érzelmesen, hogy megvisel a távollét a családomtól, anyámtól és fiaimtól. Ez persze nem feltétlenül tartozik az olvasóra, legfeljebb annyiban – és akkor viszont mégis nagyon –, hogy befolyásolja életképeim hangulatát.
– A keserédest. A váratlan asszociációkat. Hogy „minden másképpen van”.
– Igen, de ahogy már Karinthy megállapította, másképp van másképpen, mint ahogy gondolod.
– Van egy kis képzavarom (tudom, hogy gyűjtöd és gyártod a képzavarokat)…
– … gyűjtöm az önkéntelen humort, és gyártom szándékoltan…
– … nem rosszak a szándékolatlan képzavaraid sem, szóval, ha gyorsmérleget készítenél, mi lenne a kicsengése?
– Akarod mondani, a mérleg nyelvének a végkicsengése. Negatív, barátom, ócseny nyegatív.
– Miért, mit értél el? Éppen semmit?
– Vagyon például nem vagyon: nuku. Még tisztességes megélhetés sem. Még a lehetősége sem. Proliság, prolizmus. Meglásd, jön még divatba szegény József Attila.
– Talán nélkülöztél Bukarestben?
– Kéretik kijelentő módban, jelen időben beszélni.
– Karrier?
– Karrier, na látod, az viszont igen. Amilyen karrierje csak lehet az olyan embernek, aki se ide, se oda nem tartozik, aki nem tudja „eladni” magát, aki nulla egész ötvenöt évszázados kora létére nem képes eltartani a gyermekeit. Persze vannak azért nagyon jó dolgok is a sorsomban. Akik a hitelrontásommal foglalkoztak, megóvtak a felületes emberek társaságától. Akik – a kulisszák mesterei – vigyáztak, nehogy így vagy úgy, ellenükben vagy egyszerűen magamban érvényesüljek, megajándékoztak a szellemi függetlenséggel. (Besegítettem a magányommal magam is.)
– Az üldözési mánián kívül mitől szenvedsz a legjobban?
– Egyszer már leírtam: attól, ha félreismernek, ha rosszhiszeműséget, rossz szándékot tulajdonítanak nekem. Azonkívül attól, ha megbántok valakit, még akkor is, ha igazam volt. Meg attól, ha elfelejtem, miért érdemes élni.
– Csak panasz? Csak rossz dolgok?
– Dehogyis. Vannak jó barátaim. Természetesen nagyon ritkán találkozunk, ez feltétel. Van néhány meleg tekintet, meg egyéb. Aztán néha megy az írás.
– Például most?
– Ha nem szólsz állandóan közbe. (Legrosszabb szokásaid egyike!) Olykor elképzelem, hogy talán írásból is meg lehetne élni. Persze nem itt, és kicsit már késő. Nemrég volt egy sikerélményem, jóleső érzésem. Egy kedves publicista kolléga írta: tíz évnyi működésének egyetlen kézzelfogható haszna az volt, hogy a Média című tallózó hetilap fejlécén megváltoztattam (társfőszerkesztőként) egy szót. Most azt illenék mondanom, hogy nekem meg ez az elismerés a legnagyobb elégtételem harminc éves újságírói pályafutásomon.
– Igazságtalan vagy önmagaddal, vagy – ami még rosszabb, és nem valami jellemes dolog – így akarsz cáfolatot, dicséretet kicsikarni.
– Igaz, hagyjuk az egészet.
– Beszéljünk inkább Bukarestről. Van ugye ez a sorozat, az életképek…
– Igen, lehet, hogy kötetben is megjelenik. Mindenkit, aki javasolta a kiadását, felkérek előszóírásra. Ami azért is jó, mert különben nem lenne elég vastag a könyv.
– Hogyan írod? Rendelés, lapzárta, anyaghiány?
– Dehogyis, teljesen laza az egész. Az idő néha szorít, de csak a magamtól kitűzött határidőhöz, ígéretemhez képest. (Nagy bajban vagyok az idővel, foglalkoztat is kitartóan, például biztos vagyok benne, hogy minden betegség valamiképpen „az időtől van”.) Lehet különben, hogy az egész nem is Bukarestről szól, meg rólam sem, hanem a szövegről. Város és szöveg, valami ilyesmi. Ami pedig benne alanyiság, annak a szerepe leginkább az, hogy jelezze: nincs itt semmi eltervezett, sem a városban (mert tényleg nincs), sem a szövegben.
– Melyik a legújabb élményed Bukarestből?
– A volt Köztársaság, ma Pache Protopopescu sugárúton több helyen (ugyanazzal a festékszóróval) a felirat: NATO – HALÁL. Ez a falfelirat nosztalgiákat ébreszt bennem. Eszembe jut, hogy az első Bukaresti élet, képeket – három éve jelent meg – éppen azért írtam, mert a fővárosnak ugyanezen a sugárútján, egy iskola kőkerítésén megjelent a „Halál a magyarokra” felirat. Lám, a világ változik is, meg nem is.
– Balkáni város Bukarest?
– Természetesen. A városok némelyikének szintjei vannak, mint az épületeknek, vagy méginkább rétegei, mint az agynak. Bukarest legalsó szintje, legmélyebb rétege balkáni (ahogy agyunk legmélye is megőrzött valamit fejlődésünk hüllő-korából); a középső, mondjuk, közép-európai; a legfelső pedig – amelyet a legjobban kikezdett a történelem eróziója –, ez lehetne a nyugati város, amelyet valamikor „kis Párizs”-nak hívtak. A Balkán teljesen más, mint a világ többi része (ezt Görögországban és Bulgáriában jártamban is tapasztaltam). Tudom, erre azt mondhatod, hogy a világ bármelyik része más, mint a világ többi része (hisz résznek általában pont azt nevezzük, ami más), de itt is a másképpen-másról van szó.
– Befolyásolta életedet?
– Ostoba kérdés, persze, hogy befolyásolta – három évtized. De megint közbeszólsz…
– Valami mindig közbeszól. Úgy értettem, hogy Bukaresttől vagy-e boldogtalan?
– Lehet, hogy máshol meg mástól/attól lennék boldogtalan, Marosvásárhelyen Marosvásárhelytől, Kolozsváron Kolozsvártól, Nagyváradon Nagyváradtól, Szegeden Szegedtől, Budapesten Budapesttől.
– Tovább nem mész?
– Nem, sőt visszatérek Bukarestbe, a Balkánba. Döntőnek tartom, hogy nemcsak a primér valóság másmilyen itt, hanem az imaginárius valóság is. (Érdekes téma lehet összevetni a számítógéppel kreált virtuális valóságot az egyes közösségek teremtette imaginárius valósággal.) Ennek megfelelően a Balkán térségében jól körvonalazhatóan – bár természetesen nem intézményesített alakban, mint például az ortodox vallás esetében – más a nyelvezet, a language. Ez a nyelvezet jellegzetes, erőteljes, önkényes, tele történelmileg meghatározott brutalitásokkal és konnotációkkal, ugyanakkor hajlékony és furfangos. Hadd említsek meg két román mondást, váratlan kifejezést, ami persze jelzi azt is, hogy a gondolkodásmód milyen frappáns. Az egyik azt mondja: „a puliszka nem robban”; a másik kissé trágár, azt fejezi ki, hogy az ember nem lehet egyszerre a kéj csúcsán (micsodájával a micsodában) és “lelkével a mennyországban”; ez egy nagyon mély gondolat, még akkor is, ha a harmadik kizárásának formális logikai elvére épít. Nos, a balkáni fölöttes nyelv, narratíva rendkívül eredeti, és „nyugatira” lefordíthatatlan – ami számtalan szerencsétlenség forrása.
– Mások, nem románok vagy nem balkániak, nem is érthetik meg ezt a nyelvet?
– Vagyunk azért egy páran.
– S ha ez a sajátos beszédmód „lefordíthatatlan” (ahogy állítod), vajon fordítva nem áll, hogy tehát ezen a nyelven a Nyugat megfogalmazhatatlan?
– Fején a szöget – eddig ez a legjobb kérdésed. Bizony, a benne foglalt állítás helyes. A Balkán rendkívül vegyes, sok benne a kisebb-nagyobb nyelvi, mentalitásbeli, vallási-felekezeti sziget. Az ezeket körbevevő többség gyakorta nemcsak a Nyugatot, hanem e szigeteket sem tudja magának „lefordítani”. S ha nem tudja (mert nem is nagyon akarja) megérteni, akkor megpróbálja kizárni (mármint pszichológiailag, mert amúgy a másságát beolvasztással akarja/akarná felszámolni), tehát védekezésképpen az idegent megpróbálja ironizálni, vagy pedig – agresszív indítékkal – dehumanizálni, alacsonyabbrendűnek és gonosznak, rossz szándékúnak feltüntetni a maga számára és mások előtt.
– Miért védekezik?
– Mert fél. Azért védekezik, és azért támad. Fél önmagától is, mert bizonytalan önmagában, mert metafizikusan érzi, hogy a történelemtől sem a rosszat, sem a jót nem érdemelte meg. Amikor a románok Erdélyre gondolva a Koszovó-hatást emlegetik, nem annyira a magyaroktól félnek (hiszen a tragikus-cinikus szereposztásban az erdélyi magyarok sorsa a koszovói albánoké lenne), hanem – ösztönösen – önmaguktól tartanak. Mint ahogy máskor, más összefüggésben ők maguk nem bíznak a saját szavukban. De mindez persze meglehetősen elvont és meddő filozofálgatás, aminek mind a politikai gyakorlatban, mind a köznapi életben rengeteg minden ellentmond. Tény, hogy – ha egyelőre inkább mimetikusan, gyermeki nyitottságból is – a Balkán számos fontos nyugati, európai értéket átvett, az életmódtól a demokratikus intézményrendszerig, s Romániában is korszakos átalakulás megy végbe.
– Jó, hogy ezt mondod, hisz a Bukaresti élet, képek inkább alulnézet, mint összkép. Ráadásul a visszája. Egy szőttesnek a mintázata a visszájáról is látszik, de az egész mégis a színe felől és kellő távolságból szemlélve tárul fel.
– Majd a kötet. De azért ne feledjük a pars pro toto, a „cseppben a tenger” elvét sem.
– Azt mondd meg röviden, miről nem írtál Bukarestből?
– Ravasz csapda, hiszen ha leltárba akarom venni – ami különben nem sikerülhet –, az már „terv”. De jó, legyen, sorolom, ahogy eszembe jut. Nem írtam Bukarest „folyójáról”, a Dâmboviţáról (1970-ben, amikor kalandorul a fővárosba jöttem, még szabályozatlan volt, nem hiszed el, de egyszer még hullát is láttam benne), a Cişmigiu meg a Herăstrău parkról (előbbiben egyszer, bukarestiségem hajnalán, egy zimankós délelőttön a fúvószenekar Boccherini Menüettjét játszotta; utóbbiban évtizedünk hajnalán sétáltam kézenfogva szerelmesen), az antikváriumokról (amelyek nyomába se érnek a pestieknek, de főleg francia könyvekben szívdobogtatóan gazdagok: scifi-buzi koromban a Kretzulescu templom mellett – írom: 700 lejért – megvettem Cyrano de Bergerac híres könyvét, amelynek teljes címe L’autre monde. Les états et empires de la Lune. Les états et empires du Soleil, voltairiánus fogantatású pamflet a katolicizmus ellen a tizenhetedik század közepén), a Berlin vendéglőről (most játékkaszinó, nem frekventáljuk, de valamikor többször bevettük, príma zöldségsalátákat lehetett ott enni, meg nyers húst tartármártással); nem írtam – pedig kellett volna – a város hangkörnyezetéről (egyszer-kétszer azért megemlítettem a fejhangot, a kiabálást, az egymás szavába vágást, a kanyargós dallamokat, csecsemősírást, záporok zaját), szagkörnyezetéről (nyáron zápult, ősszel miazmás, télen dohos, tavasszal kozmopolita), geometriájáról (rendszertelen, kiszámíthatatlan, amit viszont a tervgazdálkodás békén hagyott, az vonzóan eklektikus és eliádés), memóriájáról (nincs, kitörölték, kár, lehetett valamikor – Bukarest most egy autista embertömeg), templomairól (tudom, hogy nem szép dolog, de viszolygok az ortodoxiától, ezért egyetlen egyszer mentem be egy ortodox templomba, mert tudtam, hogy le fogják bontani, ott jól éreztem magam, mert csend és a kinti kánikulához képest hűvös volt), az ócskapiacról (pedig voltam vagy kétszer, kíváncsiságból, micsoda népség!), a high life-ról (nem ismerem, hacsak az újságíróházi nem számít annak; pedig tán érdemes volna megvizsgálni az újgazdag állatfajok némelyik példányát, de meglesz, csak még egy kis türelmet kérek, amíg befonom a hajamat és felkötöm aranyzsinórral a gatyámat). De nem folytatom, elég rosszat mondtam róla – gonoszul a jót és kedvesen a gonoszat is –, mondjon rosszat más is.
– Vajon a bukarestiek is így látják városunkat, nekik is ez a véleményük róla?
– Meggyőződésem, hogy alapjában véve igen. Különben itt az emberek nagyon, de kéjesen szeretnek rosszat mondani magukról. Tudjuk a lélektanból, hogy mekkora baj az önbecsülés hiánya: frusztráció, kompenzáció meg ilyenek. Bukarest azonban ténylegesen rossz „választás” volt. Mihai Zamfir, a jeles kritikus (azt hiszem, jelenleg Románia lisszaboni nagykövete) írta Bukarestről a Secolul XX 1997-es (de idén megjelent!) 4-5-6. számában: „Semmi sem indokolta, hogy a Bukarest nevű helység az ország fővárosa legyen. A nagy vlah (oláh) síkság közepén nyáron perzselő aszályoknak, télen a keletről fújó krivecnek van kiszolgáltatva – a klíma szempontjából katasztrófa. A leggyilkosabb képzelet sem tudott volna ennyi negatív tényezőt összehozni. Földrajzát is leginkább a hiányok jellemzik: nincs kiemelkedése, nincs folyója, még erdeje sincs, amelyhez valamilyen legenda kapcsolódna. Természeti akadályok híján rendkívül sebezhető – ez tragikus módon bebizonyosodott a második világháború idején. Különben Oláhország fővárosává Bukarestet a törökök nyomására választották, éppen azért, hogy könnyen ellenőrizhessék a helyi hatalmat. Tehát Bukarest konjunkturális idegen érdekek alapján lett főváros”.
– Hát ennek a városnak csak hátrányai vannak? Előnyei nincsenek?
– Dehogy nincsenek, de ezekről talán máskor. És talán már nem is innen.
A Hét, 1999. május 27.
