Mily gazdag az infámia tárháza! Micsoda tartalékok vannak felhalmozva dőreségből az emberi képletben! Micsoda zubogása a szégyentelenségnek, örvénye a kéjes alávalóságnak! Bukarest nem kivétel, ennélfogva erősíti a szabályt.
Szomorú, lehangolt életképek következnek.
Nyüvesek
Mi magunk is? Hát persze, hogy mi magunk is…
Nemrég megtudtam, hogyan is alkotám meg életem első és utolsó (úgy értem, egyetlen) névtelen levelét.
[De még előtte: szabad-e felszakítani a múltnak fájó sebeit? A vélemények, mint mindig és mindenben, ebben a kérdésben is megoszlanak. Vannak embertársaink, akik ezt (vagyis a felszaggatást) üdvösnek, sőt célravezetőnek tartják, s maguk is buzgón gyakorolják. Mások szerint nem old meg semmit, sőt rosszra vezet. Ismét mások úgy vélekednek, hogy esete (sebje, szakítása) válogatja.]
Rég történt. Szerkesztőségünkben dinamikus élet zajlott. Egyik animátora, odaadóan kedves kolléganőm (nevezzük Y-nak) mesélte utójátékosan, hogy nemzedéktárs kollégánk (nevezzük X-nek) bizony összeszűrte a levet egy másik kolléganőnkkel (ne nevezzük sehogy). Aki nemcsak más nemzedékhez, hanem más férjhez is tartozott. (Mi hárman, Y. és X., valamint e sorok írója, nevezzük Q-nak, noha ivarérettségünkről nem egyszer tanúbizonyságot tettünk, még nem próbáltuk ki a házasság emelkedett intézményét, amely köztudomásúlag azoknak a problémáknak a megoldására szolgál, amelyek különben nem léteznének.)
Y. jólinformáltsága X. viselt ügyeit illetően csalhatatlanul arra vallott, hogy 1. ez információk ősforrása maga X. volt, 2. az információcserére megtalálták az intim alkalmat. Ez Q-t hidegen hagyta: de az már nem, amikor Y. – lélektanilag indokoltan – azt is elmesélte, hogyan szakított X. a mi kedves házasságtörő kolléganőnkkel.
Nos, úgy, hogy névtelen levelet írt a férjnek, amelyben dekonspirálta magát, leleplezte a bűnös viszonyt! Minekutána az nyilván nem folytatódhatott. Hát így bánt el X. a szegény asszonnyal. És nem is csak vele. Mivel egy korábbi szövevényes ügy miatt – cherchez la faim – X. remegő gyűlölettel viseltetett Q. iránt, úgy írta meg a levelet, hogy az stiláris (?), írásmód- és/vagy -képbeli (?) meg egyéb (?) jellemzőinél fogva azt a látszatot keltse, mintha Q. írta volna. Így a kis perverz álcázózseni. Mindenesetre a hölgy és a férj azutáni felette tartózkodó, sőt kimondottan hűvös viszonyulásából arra lehetett következtetni, hogy a kis Fouché (vagy inkább a nagy Foche) diverziója elérte a célját, bevették.
Ha azt gondolnánk, hogy aki ilyesmire vetemedik, az más gazemberségre is képes, vagy az alkalmazott módszerben felismerni vélnénk az akkori titkosszolgálat sátáni zsenialitását, tévednénk: X. csupán kissé túlzásba vitte az agyafúrtságot.
A többiek is szétszéledtek. Csak Q. maradt a helyén, mint egy gyagya vagy tökrészeg pompeji katona. Jutalma mégis volt: mindvégig nem tudta, mi zajlik körülötte, minek vált akaratlan szereplőjévé. Az egészről évek múltán szerzett tudomást Y-tól. Lásd fenn.
Hát így írtam meg életem első és egyben utolsó névtelen levelét.
Mindennapi
Amikor valakiben csalódunk (lásd esetünket az érzéki gyümölcsárus lánnyal), még mindig ápolhatjuk a reményt, hogy nem is az illető személy a jellemhibás, a baj sokkal kisebb: csak a világegyetem van rosszul berendezve.
Egy ideig így voltam a leghíresebb román újságíróval is. Noha persze ismeretségünk mind első indítékában, mind hátsó gondolatában teljesen más jellegű volt (a nemén kívül is több minden választja el a kis alakot egy gyümölcsárus lánytól), a csalódottság érzése hasonló.
A kolléga a rendszerváltás utáni legismertebb napilap megalapítója. A nap eseményét azóta is rendszeresen megírta vezércikkeiben (most egy másik napilapban űzi ugyanezt, amelyet nem kis bravúrral parasztpártiból nacionálkommunistává tett).
Emlékszem, még az első napilapjának megjelenése és berobbanása előtt interjút készítettem vele (a Médiában jelent meg, talán 1992-ben). Akkor kifejtette, hogy egy napilapnál tulajdonképpen hírszerzés folyik, neki informátorokra van szüksége. Nemrég is, új lapjában arról értekezett, hogy az újságíró tulajdonképpen kém (főleg a külföldi tudósítókra érvényes ez, persze).
Bukaresti emberünk jó sajtós, kétségtelenül. Azt hiszem, világviszonylatban is a legtermékenyebb újságírók közé tartozik. Mindennap egy terjedelmes vezércikk: nem semmi. A politikusok rettegnek tőle, mert „nincs apja, nincs anyja”, mindent és mindenkit kikezd.
Nemrég megjelent nem tudom mikor írt cikkeinek gyűjteménye. És ezért írom e sorokat. A kötet saját kiadójánál látott napvilágot, és akárhogy vesszük – publicisztika. De úgy néz ki, mint egy lexikon vagy egy tudományos szakmunka. A4-es formátum, vastag-vastag kemény fedél, lehet vagy ötszáz oldal az egész és vagy két kiló. Ára 135 ezer lej! Egy pesszimista az ezredvégen. Ki a franc veszi meg? Ez az ember beteg. És mert beteg, és mert frusztrált – veszélyes.
Itthon vagyok
Szívemhez nőtt azért sok minden ebben a városban. Például amikor éjszaka elhallgat a kacskaringós zene, és csend van, azt nagyon szeretem.
Szeretem tavasszal a napba hunyorgó szemű gyors reagálású habtesteket, amelyek ott gravidálnak az ember körül ígéretesen, a buszon és a járdán és a járdaszigeten. Szeretem hallgatni, amit két komor szomszédom, Sziktir bácsi és Fututz úr táblázás közben mond egymásnak. Előbbi a Traian piacon a hara-bab ura. (A hara-bab balkáni paszulyfajta.) Szeretem hallgatni, amint a felettem lakó Hattyú néni énekel.
Vidáman vagyok: fizetésem – kézben – több, mint egy millió lej (mertem volna ezt álmodni akár tíz évvel ezelőtt?), a rezsiköltségem pedig mindössze ötszázezer.
A tíz évvel ezelőtt felrobbant Nagy Mamaliga repeszei ütötte sebek még nem gyógyultak be mind, de a jövő nyitva áll a múltam előtt.
Romániában – és különösen Bukarestben – az idő szövete más, mint máshol: itt minden egyszerre van.
Színes, ingergazdag világ. Én pedig a csúcson vagyok. Nem kellene most abbahagynom?
A Hét, 1999. március 18.
