Mily gazdag az infámia tárháza! Micsoda tartalékok vannak felhalmozva dőreségből az emberi képletben! Micsoda zubogása a szégyentelenségnek, örvénye a kéjes alávalóságnak! Bukarest nem kivétel, ennélfogva erősíti a szabályt.
Szomorú, lehangolt életképek következnek.
Itthon vagyok
Hoppsza-hopp! – mondta a jóságos és terebélyes virágárusnő, és miközben felsegített, kilopta balonom zsebéből a kulcstartómat, amit feltehetően pénztárcának vélt.
Budapestről Bukarestbe megérkezni mindig rossz, de ezen a reggelen a szokottnál is több bosszúság ért. A peronon és az állomás kijáratánál a taxisok rohamát még leráztam, de a buszra várás félórájában lelocsolt egy öntözőautó, és egy balkáni gerle röptében csúfot űzött cseh gyárt mányú kalapomból. A busz zsúfolt volt, jóformán végig fél lábon állva utaztam. Amikor a Tűzoltótoronynál bőröndömmel leszálltam, nagyon úgy nézhettem ki, mint aki azt a bőröndöt nemrég és jogilag bizonytalan körülmények között szerezte.
Az ember életútjának vannak emlékezetes szakaszai. Ilyen volt számomra a Pache Protopopescu és az Idő utca közötti rész. (Az Idő – Timpului – utca, ha még nem említettem volna, pont szemben van a házunkkal, merőleges a Traian utcára). Nem tudom, vették-e észre önök, hogy az ember huszonvalahány óra nem alvás után milyen nehezen viseli a port, azt, ha por van. Azon a reggelen az említett útszakaszt lelkiismeretes utcaseprők, akiknek a kilenc-negyed tíz óra szemmel láthatóan nagyon korainak számított, széles csapásokkal tisztították. Egyenletes tempóban haladtak, játékos kedvükben néha a szemetet a járdáról az úttestre irányították, ahol méltóságteljes gépkocsikon volt a sor, hogy újra felkavarják (mint rőt avart a szél, ahogy a költő mondja); a Párizs-Dakar rallyn láthatók ilyen porfelhők.
Feketében szálltam le a vonatról, tetőtől talpig fehér emberként értem haza. Hű kutyám a küszöbön aludt; mikor meglátott, úgy tett, mintha várt volna – és mintha a távollétemben egyáltalán nem evett volna. (Kóborból fogtuk be, még neve sincs szegénynek; reggelente fontoskodva elkísér az újságárusig, közben persze végigvizslatja a kapuk elé meg a járda szélére kitett szemetet, öntudatosan lepisil minden parkoló autót; többet is mesélnék róla, ha nem fogadtam volna meg, hogy kutyákról többet nem írok; szóval a legjobb szomszédom, mint Romániának a Fekete-tenger.)
Végre itthon vagyok! – gondoltam közhelyesen és mint kiderült: helytelenül. Ugyanis ajtót nyitni és belépni nem tudtam. Akkor vettem észre, hogy kulcsaim eltűntek. Bőrönddel vissza a jóságos és terebélyes virágkofához, akinek jövet a vizes vödrében felbuktam, rózsa mellett kulcscsomó („kiesett a zsebedből, anyácskám”), aztán megint az utcaseprők és megint a por, és a tavaszbaborulás ellenére szomorú és komor arcú emberek, és megint és megint…
Mobilitás
Kevés dolog van a világon, amiről ne írtak volna köteteket. A mobil telefonokról szóló kötetnek a neve: prospektus. Jó dolog egy ilyen tájékoztató, de a készülék és használója lelki kapcsolatáról, e viszony erkölcsi dimenziójáról úgyszólván semmit sem tudhat meg belőle az olvasó. E hiányosság mellett nem mehetek el szó nélkül. (Noha a nő is felfogható hordozható telefonnak – la donna e mobile, ugye –, ezt a gondolatvonalat most kikapcsolom.) Következzék három drótnélküli történet.
Járom az utat, lépkedek a poros járdán. Mellettem, hogy szinte súrol, elhúz egy mentőautó; nem értem, miért rohan úgy, ha közben a szirének énekét hallatja (szirénázik). Ezen gondolkodom, amikor nekem ütődik egy fiatalember. Nicsak! – mondja, és kezében látom a mobil telefonomat. (Zakóm felső zsebében szoktam viselni, mint elaggott szenátorok a csokornyakkendőjükre rímelő díszzsebkendőt, bár olvastam, hogy egészségtelen, mármint a rádiótelefont ott hordani, mert terének rezgései a szívvel rezonálhatnak.) A pajkos fiú antennájánál fogva lóbálja, mint egy Uri Geller a meggörbített kanalat, aztán bocsánatkérő, szinte szégyenlős mosollyal visszaadja: „véletlen volt”. Ketten vannak, talpig feketében, teljesen normálisak, nevetgélve tovább lejtőznek. Hüledezve nézek utánuk, a tekintetemmel azt igyekszem szuggerálni, hogy megjegyzem őket, ezt még megkeserülik. Vissza sem fordulnak, vissza sem néznek. Eszembe jut, hogy egyik ismerősöm lányától az utcán, miközben beszélt rajta, fújták meg a telefonját. Hiába, szerencsés vagyok.
Van illemtana? Az RMDSZ székházában vagyunk, újságírók, beszélgetünk: politikusaink és a sajtó viszonya. Szó szót hoz (és visz). Megszólal a szívem fölött. Odakapok, lenyomom a lenyomandót, fojtott hangon beszélek, hang: csicsereg, fülnek és képzeletnek édes trillák, hallgatom, halkan igenelek.
Kimondom az utolsó igent.
Hívják a szövetségi elnök urat is. Pillanat, mondja, feláll, udvariasan elnézést kér, átmegy a szomszéd helyiségbe, onnan beszél. Áhá – ez most nem a monogramom, ezt a kezdő mobilos mondja magamban, ez a felismerés hangja –, szóval elitéknél ezt így csinálják.
Ördögi szerencsém van, ismét berreg az én kis Boschom is. Alkalmam nyílik jelezni, ha nem is jólneveltségemet, legalább tanulékonyságomat. Bocsánat, mondok, s kivonulok, nagyon fontos léptekkel, kissé hajlott háttal. Tudják ki hívott? Nos, én sem. Bizony, a mobilon is van téves hívás. Sokért nem adtam volna, ha látom az arckifejezésemet, amikor visszaosontam.
Raszputyin szeme pirosan villog. Ez még nem olyan rendkívüli, a nagytermészetű férfiúnak gyakran éghetett vörösen a szeme a valóságban is. Azt azonban kétlenem kell, hogy felváltva gyúlt ki (bal-jobb, bal-jobb, vagy szemből nézve: jobb-bal, jobb-bal), mint teszi azt a Deutschlandban.
Az emberek névadó képzeletének kimeríthetelensége abban is megnyilvánul, ahogyan a legfantáziátlanabb elnevezéseket kitalálják. A Deutschland mindenekelőtt (über alles) egy kenyérbolt, de lehet, hogy több is, alkalmasint egy egész hálózat Bukarestben. Nagyon változatos, nagyon finom és nagyon drága német kenyeret lehet itt kapni – a Darabontok terén elterülő boltból fedezem rozs- és korpa-, ergo rost- és nyomelem-szükségletemet. Ez a Deutschland meg vele egybenyílóan az Einstein (!) nevű cukrászda szemben van azzal a hellyel, ahol néhány éve még a Romániának Mussolini által ajándékozott bronz anyafarkas alól ismeretlen tettesek mindegyre el-kilopták Romuust és Remust. Raszputyin pedig a Deutschland bejáratánál villogtatja alternatív módon a szemét, körülbelül egy hertzes frekvenciával, ugyanazzal, amivel a mobilom is, a Hertzem fölött, jelzi néha pánikba esve, hogy újra fel kell tölteni – meglehet, Raszputyin is arra utazik időkön túl (mint fénykép a Deutschland falán), hogy töltsék fel a róla elnevezett vodkával.
A Deutschlandban tüchtig román kiszolgálónők osztogatják – keveseknek – a barna kenyereket. Végtelenül előzékenyek. Bár nem hiszem, hogy tudnak németül, amikor épp vásárlás közben az államtitkár úr felhív a mobilomon, néhány szót szinte akaratlanul is németül mondok (zum beispiel, Ordnung musst sein, aber das ist natürlich, und so weiter). Aztán egy szórakozott mozdulattal az üvegpulton felejtem a készüléket.
És most jön a csattanó. Amikor fél óra múlva visszamentem, megvolt és ideadták. Kifele menet visszakacsintottam Raszputyinra.
A Hét, 1999. március 18.
