A kérdésre, amit a tangó szövege úgy fogalmaz meg, hogy „mondd, miért fáj a szív, mondd miért?”, többféle válasz adható. Az orvosi–fiziológiai magyarázat konkrétságában sem egyéb, mint a lényegi probléma megkerülése. Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy mitől fáj, hanem hogy egyáltalán miért fájékony. „Hozzátapadtál a lelkemhez, mint borítékhoz a bélyeg” – mondja a két világháború közötti, ha nem még előbbi román érzelmes dal. Lehet, ez a válasz az előbbi kérdésre.
Mégis, miért fáj a szív? Mondjuk Bukarestben…
Szívek harca
Napihír. Tegnap egy mentőkocsi idejében megérkezett A.N. lakására, s az idős férfit súlyos szívelégtelensége ellenére sikerült megmenteni. Beszállítása közben a Magheru sugárúton végigszáguldva a mentőautó olyan hangosan szirénázott, hogy három járókelő, továbbá egy első emeleti és egy földszinti lakó infarktust kapott tőle. Közülük kettőnek (egy járókelőnek és az első emeleti lakónak) újabb vijjogó mentőkocsik megmentették az életét.
A nyelvhasználat mikéntje
Megint láttam a tévében a költőt. A bárdolatlan bárdot, a szakállasat.
Kitalálok valamit, elfelejtem feljegyezni, aztán elfelejtem. Később egy kép, egy mozdulat, egy szó újra előhívja.
Így járok most a volt diktátor legtehetségesebb udvari költőjével. Beugrik, ami már tizenöt-húsz évvel ezelőtt eszembe jutott róla. „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Erről van szó. A hízelgő, aki őstermészetre veszi a figurát, a gátat nem ismerő seggnyaló fel van emelve a természet esztétikai rangjára. Erről van szó, és ez a baj.
Szégyellem, ami eszembe jutott. Vannak alakok a román politikai életben, akikről mind olyasmi jut eszembe, amit szégyellek.
Férfiavatás
Az ember szíve a nimfácskák ellen védtelen. Még ha gyümölcsöt árulnak, akkor is. Most már ha az ember (én, te, ő) kellően sok ujját kell hogy használja életkorának jelzésére, a „hozzá viszonyított” nimfácska bizony elérheti a bakfiskor felső határát is.
Annyi lehetett, akörül. Hegyeske piros orr, enyhén szeplős. Csodálkozó és ábrándos kék szemek. Az egész jelenség inkább szászos. Megvan, most van meg, hogy írom: persze, olyan, mint Anneliese, életem első, óvodai szerelme, akinek zabolátlan imádatomban majd kitéptem a varkocsát… De vissza. Sudár termet, kabát takarja farmerét – nem látszik a farméret. Milyen volt szőkesége? Ha az egész hajzat színe azonos a fehér csuklyából oldalt kikandikáló tincsekkel, akkor: vöröses-barnás. Fehér arcbőr, érzéki száj. Még egyszer mondom: érzéki ajkak.
Tudják, vannak nők, akik úgy simulnak a levegőhöz, mintha az ember ott volna mellettük, testközelségben, és őt indáznák körül. Hát ilyen volt.
Pultjának lépcsős polcain pedig: alma, szőlő, narancs, grépfrút, banán (!), mandarin, citrom, kivi, még ananász és kókuszdió is. Meg gránátalma.
Amikor először vásároltam nála, oly szolgálatkészen és oly hozzáértéssel kezelte zacskómat, oly kedves egyszerűséggel engedte el a kétszáz lej aprót, és oly nemigen akart a következő kuncsafttal foglalkozni, hogy – nem is tudom.
Egye meg a fene Pinocciót, egye meg a fene a közlekedéssel eltöltött két órát, az első találka után szívesebben és gyakrabban jártam be a szerkesztőségbe. Tudtam, hogy hazafelé jövet látom őt, s ő boldogan vár a gyümölcseivel. Már-már arra gondoltam, meghívom magamhoz egy forró teára, és bukaresti életképeket mesélek neki és meséltetek vele magamnak. (Értelemszerűen életkép a pásztoróra, sőt a pásztor-negyedóra is.)
Amikor a gyümölcsvásárlás szertartására sor került, nem tudtam levenni róla a szemem. És ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte. Először véletlenül vettem észre, hogy háromezer lejjel becsapott. Menynyire reméltem, hogy nem szándékosan! Természetesen nem szóltam semmit, de szívembe szörnyű gyanú fészkelődött.
Igen, megcsalt! Engem, hűséges rajongóját. Ugyanolyan kedves volt, mint először, csak éppen mindig jóval többet számított fel. És mégsem tudtam tőle elszakadni. Mindaddig, amíg egy törődött, idős hölgyet csapott be szemem láttára nyolcszáz lejjel.
Egy misztikus írónő szerint az ember nem akkor lesz férfivá, amikor szeret és amikor viszontszeretik, hanem amikor megcsalják. Csak tudnám, hol van férfiságom határa.
A Hét, 1999. február 11.
