A kérdésre, amit a tangó szövege úgy fogalmaz meg, hogy „mondd, miért fáj a szív, mondd miért?”, többféle válasz adható. Az orvosi–fiziológiai magyarázat konkrétságában sem egyéb, mint a lényegi probléma megkerülése. Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy mitől fáj, hanem hogy egyáltalán miért fájékony. „Hozzátapadtál a lelkemhez, mint borítékhoz a bélyeg” – mondja a két világháború közötti, ha nem még előbbi román érzelmes dal. Lehet, ez a válasz az előbbi kérdésre.
Mégis, miért fáj a szív? Mondjuk Bukarestben…
Otelló
Egy villanás volt az egész. A bundás nő mögöttem állt a kasszasorban. Magas termet, erősen rúzsozott ajkak, kékesfekete haj – egyszerűen, de ízléstelenül öltözve. Van úgy, hogy ilyenkor az ember előzékenyebb, mintegy jelzi, hogy „észre sem veszi” a repedt sarkot. Ezt kognitív disszonanciának hívják (olyanok, akik nem egészen pontosan tudják, hogy mi az.)
A nő utánam jött el a felvágottas pulttól is. Két-három méter előnyöm volt, láttam félig hátrafordulva is (nekünk, bukaresti magyaroknak jó a perifériás látásunk), hogy nyugodtan kimehetnék előtte, nem lenne probléma. Valamilyen baljós sugallatra mégis előreengedtem: nem kis izometriás erőfeszítéssel kitámasztottam a vasajtót, amikor a nő odaért, gyorsan elengedtem, majd miután kiment, ismét gyorsan odakaptam, egyfelől, hogy a rejtett rugók túl erősen be ne csapják, másfelől, hogy magam is egykettőre kiléphessek.
Ó, ha akkor látok a világba! Még elidőztem volna a pácolt sonkák, disznófősajtok, párizsik és különféle fagyasztott halak amúgy nem túlságosan barátságos, de a kintihez képest mégis nyugodalmas világában…
Ahogy kiléptem ugyanis, egy bőrkabátos, fekete szakállas húshegy torkon (értsd: sálon-kabátgalléron) ragadott, és szemmel láthatóan a zöldszemű szörny táplálta hisztériával azt sziszegte párásan az arcomba, hogy: miért követem én az ő nőjét, mit udvariaskodom vele?
Ilyenkor a regényekben, de még a novellákban is, annak leírása következik, hogy mit érzett a főhős. Nekem szerencsém volt, mert nem éreztem semmit. A nőre néztem, aki futó mosollyal csak annyit jelzett némán, hogy a hapsi nem teljesen komplett. (Persze, ki az?)
Minden empátiámat, lélekjelenlétemet, toleranciámat és hangomat összeszedve azt kérdeztem a bősz élettárstól: „Kedves uram, elnézést, hogy zavarom, nem mondaná meg, hány óra?” Ösztönösen a karórájára nézett, még mielőtt meglepődött volna. Akkor gyengéd mozdulattal lefejtettem a kezét a kabátomról, és szabad emberként vártam meg a választ. Mondanom sem kell, az órája késett.
Titok
Néha, hajnali órán, megcsalom az újságárusnőmet. Ez abban áll (és abban is merül ki), hogy nem nála veszem meg a napi hat-hét lapot. Hanem egy másik újságárusnőnél, akinél ugyan a választék valamivel szegényesebb, ám a közelében van egy bolt, ahol futtában bevásárolhatok.
Szóval megyek-bandukolok bűntudatosan, talpam alatt ropog a jég, a hó. A járdán, mondanám, ha a jégpáncél nem simítana egybe járdát és úttestet, szóval vagy a járda, vagy az úttest szélén megpillantok egy darab, azaz fél pár fekete, rendkívül elegáns, magas sarkú, könnyű nyári női cipőt. Mit keres ott? Eszembe jut Čapek írása az egyetlen lábnyommal az út közepén. Ez a titok azóta sem hagy nyugodni. Hogy kerül a „kis női csuka” a jégre? Milyen dráma húzódik meg e furcsa lelet mögött? És főleg: mit csináljak én most ezzel a cipővel? Apróhirdetés: „Aki elveszített egy fekete női lábbelit, jöjjön érte a tejesboltba” – ez olyan, mintha egy furcsa kód, üzenet lenne. Szóval mit tegyek? S hogyan fejezzem be ezt az életképet?
K. B-ben
Ördög vigye Bukarestet! Lihegve felkapaszkodik a lépcsőkön. A kabát nehéz, a lépcső fajansza veszettül csúszik.
Emlékszik még rá: az Egyetem téri metróaluljáróba huszonöt éve szerelték be a mozgólépcsőt (aznap avatták fel, amikor ő nősült), és huszonnégy éve javítják. Mozgott egy évet. Hirdeti a német technika diadalát, pontosabban az NDK-s technika diadalát Romániában.
A rendes lépcső felfogható olyan mozgólépcsőnek, amely éppen áll. Mint Karinthy nem-repülőgépe, amelynek előnye a repülőgéppel szemben, hogy ha elromlik, akkor is működik, azaz akkor se repül. (Kevesen tudják – ő tudja –, hogy az ötlet tulajdonképpen a Heltaié, K. bizony másodjára írta meg; viszont a maga részéről Heltai is merített Rákosi Viktorból.)
Hol van már az NDK? – gondolja. Hol van a kommunizmus? Az ilyen kérdésekre válaszolni kell. Az NDK az NSZK-ban van. A kommunizmus a következőkben van: a pincében tejesüvegek formájában, Bukarestben utcanevek formájában (Daru, Felszabadulás, Betonkeverő, Nitrogén, Villamosítás, Utasítás, Partizánok stb.), az emberek fejében gondolatok, mentalitások formájában, a villanyvezetékekben szubvencionált áram formájában. Minél keletebbre megyünk, annál több a kommunizmus.
… Jó azonban, hogy felért, időben eljut a trolihoz, átszállhat a villamosra, amely elviszi a fogröntgenezőhöz. Meg sem kérdezte a fogorvosától, hogy nem sok-e egyszerre öt fogát megröntgeneztetnie – tudja, hogy a sugárártalom úgyis halmozódik, tehát a felvételek között szünetet tartani időpazarlás.
Jó úton jár: itt van az Ady Endre utca. Strada Ady Endre. Poet maghiar olvasható az utcanévtáblán, az, hogy maghiar fekete festékkel be van szórva. Ady Endre egyetemes költő. Nem messze egy másik utca, amit magyar költőről neveztek el: Alex. Petoffy – minden magyarázat nélkül.
Bár maradtam volna benne végig – gondolja talányosan K.
A Hét, 1999. február 11.