A kérdésre, amit a tangó szövege úgy fogalmaz meg, hogy „mondd, miért fáj a szív, mondd miért?”, többféle válasz adható. Az orvosi–fiziológiai magyarázat konkrétságában sem egyéb, mint a lényegi probléma megkerülése. Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy mitől fáj, hanem hogy egyáltalán miért fájékony. „Hozzátapadtál a lelkemhez, mint borítékhoz a bélyeg” – mondja a két világháború közötti, ha nem még előbbi román érzelmes dal. Lehet, ez a válasz az előbbi kérdésre.
Mégis, miért fáj a szív? Mondjuk Bukarestben…
Bányász-románc
Az a tény, hogy én önt többé nem láthatom, örökké maradandó élmény leend számomra – valami hasonlót mondott P. Howard egyik halhatatlan művében Fülig Jimmy, talán Pepita Oféliának, de mintha inkább Búbos Yvette-nek. (Ezt a dilemmát a Rejtő-filológia avatott szakértői tudnák tisztázni; különben így jár az ember – homályossá és talánossá válik –, ha legfontosabb kézikönyveit nyugatibb fővárosokba menekíti.)
Az a tény, hogy a bányászok nem jöttek fel újra Bukarestbe, számomra is örök élmény marad, bár kevésbé megrázó, mint a kilenc évvel ezelőtti, amikor jöttek. Bukarestiként volt tehát velük „előéletem”, s a kis jóképű cigány sráctól eltérően, akit néhány ijedt járókelő (köztük jómagam) szeme láttára botokkal és bakancsaikkal holtra vertek-rugdostak, van utóéletem is.
Most, ha ideérkeznek, még virágot sem ültethettek volna a Nemzeti Színház épülete elé, mert noha meleg tél volt (lásd a tömegmegmozdulások és az időjárás szoros összefüggését), a mai Hatalom könyörtelen antikollektivizmusában nem tűrte volna, hogy imázsukat ily stréberül kikozmetikázzák.
De egyebek is másképp történtek volna, ha most a bányászok Bukarestbe érkeznek. Lehet, hogy valamiféle fordított tömeghatás titkos törvénye szerint a külön-külön elkeseredett, indulatos, sőt büntetett előéletű elemek együtt, tömegbe verődve megszelídültek volna, és például eltakarították volna a havat ami nem volt, vagy a szemetet – ami viszont volt (és van, és lesz). Vagy lehet, hogy elmentek volna színházba vagy operába, kicsit elérzékenyültek volna Mimi sorsán, de aztán férfiasan elmorzsoltak volna egy könnyet szemük szegletében, és katartikusan megtisztulva málnacukrot osztottak volna az utcagyerekeknek. Abban biztos vagyok, hogy ha eljutnak a jégstadionba, lecsillapítják a csíkszeredaiak ellen drukkoló bukaresti közönség indulatait. Az utcán megindító jeleneteknek lettünk volna tanúi, amiket a nagy napilapok első oldalain ilyen címek és képaláírások mutattak volna be: „Bányászok átsegítenek az úttesten egy nénikét (x)”, „A bányászok az Egyetem téri fakeresztnél figyelmesen és meghatódva hallgatják H.-R.P. filozófus (x) szavait”, „Bányász mobiltelefonon (x) a nagymamáját hívja”, „A bányászok virággal borítják be az ipari és kereskedelmi miniszter (x) kocsiját”, „Kólát és szörpöt (x) fogyasztó széntermelők”, „Szenesnek áll (x) a világ” – kék színű pasztillákat reklámozó kép szövege, S.K. ivarművésznővel és egy fess bányásszal a Viagara vízesésnél. Meg hasonlók.
Az ember szinte sajnálja, hogy a Zsil völgye nem jött el ismét a fővárosba. S ha szorult belé legalább egy kis lokálpatriotizmus, bizony irigyli Kóziát, hogy a bányászok ott ájtatoskodnak, és nem itt.
Zsűrizek
Előadásában az volt a megkapó, hogy nem hajlongott, nem végzett behízelgő mozdulatokat. A kűrjét nemes egyszerűséggel kezdte, mindenféle captatio benevolentiae mellőzésével. Már amikor feltűnt egyszerű vonalú ruhájában, fehér oroszos kucsmával, alul rojtos nagykabátjában, a levegő vibrálásából érezni lehetett, hogy élményszerű látványban lesz részünk.
„Meg meri csinálni, bele mer fogni a Tripla Axelbe?” – azonnal ez a kérdés fogalmazódott meg a nézőkben.
A jégpálya közepére érve – „most, most”, hangzott az izgatott sugdolózás – még egy-két laza előkészítő lépést tett, aztán bravúrosan spontán előadásában a következő mozdulatokat láthatta lélegzetvisszafojtva a közönség: alsótest – félfordulat balra, felsőtest – háromnegyed fordulat jobbra, bal láb – egészen magasba lendül, jobb láb – hullámvonalat ír le, a test mint egész – a súlypont magasságán nem változtatva az állócsillagokhoz képest 160 fokos fordulatot tesz, a kezek – belekaszálnak a levegőbe. A legkifejezőbb azonban – hiába, a bukaresti jeges iskola! – a fej tartása és az alig egy pillanatig tartó mutatványt kísérő arcjáték volt.
Esés közben a középkorú bukaresti nők megszépülnek.
Sok elbűvölő kűrt láthattunk azon a reggelen a Pache Protopopescu út és a Traian utca sarkán, változatos axeleket, rittbergereket, mérlegeket, spárgákat, orsókat. Nekem azonban az összes közül a fent leírt mutatvány tetszett a legjobban. Az ad hoc zsűri tagjai közül (egy kóbor kutya, egy sétáltatott öleb, egy rendőr, egy újságárus, három várakozó villamosutas-jelölt és a gazdasági középiskola első emeleti ablakából kikönyöklő csitri) tőlem kapta a legmagasabb osztályzatot.
A Hét, 1999. február 11.
