Az ítéletidő kritikája
(Utólagos bevezetés: e sorokat, kiderült, azon az éjszakán írtam, amikor a fővárosban, a Római tér közvetlen közelében iszonyú gázrobbanás történt. Bukarestben az utak, a létesítmények infrastruktúrája olyan állapotban van, hogy bármikor bárki számíthat arra, hogy felrobban. A hírekből tudtam meg, hogy amikor ez történt, éjszaka, a hőmérséklet mínusz tizenöt Celsius-fok volt.)
Városunkba három hete beszökött a tél. Most jótékony, sztrájkűző fagy van, a kóbor kutyák is eltűntek, de amikor beszökött, azt látták volna, hallották volna! Szélvihar tombolt, süvített, üvöltött, sűrű löketei jégkristályokat csaptak ajtónak, ablaknak, arcnak. Dübörgött, hörgött, jajveszékelt a maga hozta sötétben. Ő volt az úrelem: a szél, a szenvedés eszperantója.
Ez a krivec, a nagy hideget hozó észak-keleti szél. Neve – a crivăţ – a bolgár krivecből jön, ő maga az orosz sztyeppékről érkezik Moldvába, s a Kárpátok külső vonulatán végigsöpörve az Alsó-Duna mentén tombolja ki magát. Hozza magával a nagy hideget és a havat.
A hirtelen beköszöntött tél ismét zavarba hozta a városatyákat. Pedig épp olyan nagyon sok hó nem hullott, tény viszont, hogy lerakódott az utakra. A város gazdáinak tökéletesen igazuk volt: ahova nem tudtak odaférni, onnan nem takaríthatták el a legnagyobb teljesítményű kotrógépek sem a havat. Ezt örömmel bevallották. A legjópofább mégis a közlekedésügyi miniszter volt, azt mondta, hogy a román népnek meg kell szoknia, hogy a tél nem (olyan, mint a) nyár. Hát ez igaz – nem olyan. Biztosan arra gondolt, hogy nyáron meleg van, és ennélfogva nincs hó. Megállapítása azonban nem tartozik a filozófia zsenge korú vívmányai közé, hisz már az arisztotelészi formális logika első tétele kimondja, hogy A nem egyenlő non-A-val. (Számítógépen biztosan ki lehet írni a következő formában is: A≠Ā.)
Az ítéletidőtől őseink, a civilizáció előtti emberek nagyon féltek. Bukarestben töltött néhány évem után magam is kidolgoztam egy tetszetős elméletet arról, hogy a kommunizmus abban is rokon az ősközösséggel, hogy az emberek idejük mekkora – ugyanakkora – hányadát fordítják élelemszerzésre (akkor: gyűjtögetés, vadászat; a legelőrehaladottabb társadalomban: sorban állás), és mennyire vannak kitéve a természet vak erőinek (ítéletidő, árvíz, földrengések, stb.) – szintén ugyanannyira.
Idén egy eszeveszett, alkonyati nyári zápor során az egész jelenségkör újabb dimenzióval gazdagodott – az ítéletidő veszélyei meggyarapodtak az emberi tényezővel. A zajt kihasználva a nappali sötétben valaki be akart törni a lakásomba. Beverte a hátsó bejárati ajtón a kis ablakot, és a zár irányában tapogatózott. Véletlenül jártam arra, a konyhába mentem megnézni, sül-e a lerben a rakottkrumpli (jó, legyen rakott burgonya, de a krumpligulyás, remélem, maradhat). Megpróbáltam hangjelekkel elriasztani, de vagy nem hallotta, vagy úgy meg volt ijedve a nagy időtől, hogy elriadni sem tudott. A falon lógó serpenyők egyikével ütöttem a kezére, s ma is elfog a nevetés, ha arra gondolok, mennyire meglepődhetett.
Pinoccio
Gyorsan, gyorsan, az olvasót egy pillanatig sem szabad félrevezetni. Ezt a nevet nem én írom így, és nem korrektor-elnézte sajtóhiba. Egy latin nép fia írta ki a Darabontok útjának sarkán vegyesboltja homlokára. Így: Pinoccio. Ha van kedvenc nevű szórakozóhelyem, akkor az a Why not (így, kérdőjel nélkül), amelynek tulajdonosa a neves külföldi üzletember, El Bassam. (Emlékeznek még Bajor Andor zseniális arabnév-kreációjára, a Kapd el Faszira?) Ha van kedvenc bukaresti falfeliratom, az egy kapualjban olvasható, nem mesze a Tíz asztal utcától: „A forradalom folytatódik”, alatta pedig: „Egy …t” (ide tessék azt a szót gondolni, amelyet a keresztrejtvény a függőleges 16. alatt úgy határozna meg, hogy „nemzőszerv”). A legellenszenvesebb pedig ez a Pinoccio. Ott váltok buszt, amikor bemegyek a szerkesztőségbe, s ha a stoppnál várakoznom kell, percekig rajta tartom a tekintetemet. El van rontva a napom. Pedig a kis Pinocchio milyen kedves alak. Mondja meg már valaki az újgazdag surmónak!
A kibertér cserkészei
Télen a bukaresti kisfiúk és kislányok szlávosak. Ilyenkor ki van pirulva az arcuk, a szokásosnál is sietősebbek és harsányabban csevegnek. (Persze nem az utcagyerekekről beszélek, szerencsétlenekről.)
Elgondolkoztam: hányuk lehet olyan, mint az az alig tizenéves kisfiú, aki mikor a lakáscímét kérdezték, nem tudta megmondani, ezzel szemben megadta az e-mail címét.
Én ebben nem látok semmi elszomorítót, eltérően attól a humán értelmiségitől, aki az esetet nagy felháborodva közzétette. Nem szomorú, de jelentéses. Románia – ezek statisztikai adatok – Európában az utolsók között van a számítógépek száma tekintetében; ezzel szemben a román gyerekek, azok a szlávos kisfiúk és kislányok, az elsők között vagy legalábbis a középmezőnyben foglalnak helyet a saját előállítású szoftverek tekintetében.
Tíz kicsi asztal
Emlékeznek még a Tíz asztal nevű utcára? A Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök vagy Vásárosok útjával. Az utcanév feltehetően arra utal, hogy ebben az utcában kevés a ház, kevés az „asztal”. Szebb így mondani, mint „tűzhely”-nek (ezt is jelöli a vatra, de azt is, hogy „otthon”, „fészek”, „odú”). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal utcán, semmi különös.
A Tűzoltótorony mellett, a buszmegállóban működik egy újságárus. Mi sok kipufogógázt lélegezhetett be ott, a sajtót árusítva! Jó nagy pultja van, járműre várva az ember elolvashatja a napisajtó legfontosabb híreit. (Nem tudom, megfigyelte-e a kedves olvasó, hogy a román lapok mennyi hírt közölnek beszélő címekben a fejléc fölött; lassan a fejlécük az oldal aljára kerül.)
Egy nap megszólított az újságárus, és elmondta szomorú történetét. Kiderült, hogy a Tíz asztal utcában lakik. ( – „Az jó, mert közel van.” – „Ühüm.”) Mondom, nagyon tetszik nekem az utcájának a neve. Igen ám, válaszolja, de már csak Kilenc asztal kéne hogy legyen. Hát már miért? Mert a minap az ő udvari lugasából ellopták a nehéz tölgyfaasztalt. Ellopták? El. S kire gyanakszik? Olyanok vihették el, akik tűzifának használták.
Elgondolni is rossz, hogy mi lesz ennek az utcának a nevével.
Ferenc, Tiborc, Orbánc
Több olvasónk figyelmeztetett, hogy feljegyzéseim egyik múltkori „darabjában” hibásan, Titusként jelent meg Titu Maiorescu neve. Apróság, a számítógép kis krampusza (Mikulást kísérő virgácsos ördögalak), de azért bosszantó. Úgy látszik, vannak rossz apró dolgok is. Mit fog szólni hozzá a Román Nemzeti Lexikon, amikor majd lesz? (Mellesleg: ha majd egyszer, valamikor a jövő évezredben ezek az írások kötetben is megjelennek, a szerkesztő nyilván ki fogja javítani azt a Titust.)
Elnézést kérek tehát az olvasótól. És ha már itt az alkalom, köszönetet mondok mindazoknak, akik Bukarestben és Budapesten, Sepsiszentgyörgyön és Szegeden, Vásárhelyen és Wuppertalban, Kolozsváron és Londonban, Nagyváradon és Párizsban olvassák szerény jegyzeteimet, és néha dicsérnek érettük. Üdvözlöm őket.
