Az apró dolgok kihívása… Szeretem az apró dolgokat. Amelyek nem olyan fontosak, nem olyan nagy horderejűek, amelyek nem baj, ha kicsit másképp vannak vagy másképp történnek, amelyek nem életbevágóak. Nem jó, ha az embernek minduntalan az életébe vágnak.
Elfogadható: az apró dolgoknak nincs különösebb jelentésük, üzenetük. (A legjobb példa erre a legnagyobb apró dolog: a világ.) De lehetnek titkaik. És a kihívás ez: megtalálni titkaikat, megtalálni bennük – teleológia? mágia! – a célt.
Sokan azt hiszik, az apró dolgokon gyorsan túl kell lennünk, és ezzel mintegy egyenlőségjelet tesznek az apró dolgok és a kellemetlen vagy felesleges dolgok közé. (Pedig általában a nagy dolgok ilyenek.) Ha azonban a keresést fölébe helyezzük a megtalálásnak, az utazást a megérkezésnek, az alkotást mint folyamatot az alkotásnak mint terméknek – és ez lehet a boldogság titka -, nos, akkor rájöhetünk, hogy az apró dolgok ugyanolyan fontosak, mint a nagy dolgok.
Vagy hogy apró dolgok talán nincsenek is.
Pillanatfelvételek következnek, egyszeri vagy ismétlődő apró/nagy dolgokról.
Idő/verzió
Én, a pár sorok királya, befogom a szájam. Nem fogok perlekedni soha, amiért fugit irreparabile. Nem törődöm az idővel, a szívemben nincs szorongás. Ki-kiveszem az órámat a kabátzsebemből, és nem csinálok semmit. (Ha alattam folyna a Duna, és íróasztalom lenne a híd, bedobnám az órámat a hídról a Dunába.) Átadom magam az írás öröklét-érzésének.
Órám is: karóra (mint Vlad Ţepeş mondaná), eredeti formatervezését tekintve, de zsebóra is, mert a zsebemben hordom (elromlott a fránya csatja). Ó, idő illata, idő kacatja!
Művész a konyhában
Aki férfiember maga főz magára, tegye felemelt fővel, pillanatig sem feledve, hogy kiválasztott nem tagja. A kultúrtörténet meggyőzően bizonyítja, hogy a szakácsmesterség legjelesebbjei, a finom ízek és éltető tartalmak legnagyobb művészei korántsem a nők köréből kerültek ki – a tömegszelekció szabályai szerint –, hanem a legerősebb nem legkiválóbb példányai közül, ugyanúgy, mint a hóhérok, a matrózok vagy a vízszerelők. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a férfiak hajlamosabbak az elvont gondolkodásra, a fazékbavaló gondolati átlényegítésére, el a konyha filozófiájáig.
Nem törődve a gáncsoskodókkal, akik szerint felemelt fővel nem lehet párizsis krumpligulyást főzni (az ilyenek mondják azt is, hogy aki mindkét lábával a földön áll, az nem tudja felvenni a nadrágját), Bukarestben még magasabbra kell tartania a fejét a művésznek, aki a magyaros konyha keleti, az oroszos nyugati, a görögös északi, a romános déli végvárán alkot maradandó kulináris termékeket, végzi muszáj-herkulesi munkáját.
Megosztom néhány alkotáslélektani töprengésemet önökkel.
Sertésbőrkepor. A Traian piac környékén nagyszámú napszámos építőmunkás és kisszámú értelmiségi vágyálmainak netovábbja a Magyar Baromfi Párizsi (a továbbiakban MBP). Összetétele a következő (idézem a „fülszöveget” a műanyag bevonatról, amit Pesten szeleteléskor el szoktak távolítani, Bukarestben nem): „baromfi húspép, víz, baromfi zsiradék, nitrites pácsó (ez – mint már megírták érzékeny női kézzel egy esszéjegyzetben – a pácnak a sóját jelenti; innen jön, hogy ha az ember pácban van, mehet a pácsóhivatalba), étkezési só, emulgáló só, sertésbőrkepor, cukorfélék, szójakoncentrátum, zseléanyag, rizsfehérje, ízfokozó antioxidáns, fűszerek, fűszerkivonatok, füstaroma.” Nem tudom pontosan, ezek közül mi van meg a román párizsiban, vagyis a parizerben vagy meghittebben, enyhe kicsinyítéssel parizelben – füstaroma biztosan. Elterjedt azonban a rémhír, hogy a magyar felvágottak hormonkészítményeket is tartalmaznak (úgymond ezért nagyobbak a magyar tyúkok, disznók, marhák), amitől a férfiaknak megnő, a nőknek leapad a mellük. Én ezt eddig nem tapasztaltam, azt viszont igen, hogy az összetétel románra fordított szövegéből az MBP-re ragasztott címkéről: elmaradt a sertésbőrkepor. Nagy mulasztás! Ne volna rá románul megfelelő kifejezés? Már hogyne volna! A sertésbőrke: „sorik”. És ahogy van praf de copt (ami nem porított koptokat, kopt-port jelent, az idegenekkel szembeni intolerancia végletes példájaként, hanem egyszerűen sütőport), úgy a sertésbőrkepor lehetne praf de şoric. De nincs, nem van. Elmélázok ezen, nem látok benne jelentést – ezzel szemben eszembe jut Sorik. Sorik egy furcsa kis figura volt, az Előre szerkesztőségében töltött be amolyan mindenes „vidd ki, öblítsd ki” szerepet, azt hiszem, inkább csak kegyelemből tartották; valaki mesélte, hogy az illegalitásban „összekötő”, küldönc, futár, kurír, kifutó volt, kommunista légyottok elvszerű bizalmasa; de volt – főleg – a legkisebb rommagyar „újságíró”, még a Nagy Főnöknél is alacsonyabb (mondom, bár sosem láttam őket egymás mellett); ezzel szemben rémesen elállt a füle, és ettől, meg ahogy a száját mozgatta, meg ahogy osont, az egész jelenség olyan bőregérszerű volt; román feleségével állandóan gyerekeket fogadtak örökbe… Tovább nem tudom… Szegény Sorik! (Megkérem az olvasót, ide idézzen interaktívan valamit a Hamlet koponyás jelenetéből.)
Álomtól a fölfedezésig. Néha álmomban is főzök – ezek a legsikerültebb főztjeim, és mosogatni sem kell utánuk. A múltkor álmomban kolibrinyelv-pástétomot készítettem, eltevésre a nehéz téli hónapok perspektívájában. Nem untatom most önöket a kolibrinyelv-pástétom receptjével – koromat megelőző, meghaladó és megszégyenítő tudományos felfedezésemről azonban nem hallgathatok. Igaz, véletlen megfigyelés alapján jöttem rá (ma már nemcsak az episztemológusok, hanem az elemista sutyerákok is tudják, hogy a nagy felfedezések többnyire véletlenek nyomán születnek), szóval arra a drámai felismerésre jutottam, hogy a zeller levele gyorsabban szárad (és implicite porlad, porlik, porítható vagy dobható ki, tetszés szerint), mint a petrezselyemé. Nem nagy ügy, mondhatnánk, engem mégis izgalomba hozott. Milyen titok lappang itt? Mit üzen a természet? És ki/miért szemelt ki pont engem a fátyol föllebbentésére? Amikor az ember valaminek az okát keresi, a legapróbb dolog is ugyanúgy hozza működésbe az agysejtjeit, mint mondjuk az Einsteinéit az, hogy a gravitáció mibenlétén töprengett. Tehát „adott” egy jelenség (ezt az „adott”-at a tudós kötelező szerénységével mondjuk, hisz hányan felületesebbek elmentek mellette!), a kérdés pedig, amely az embert álmában sem hagyja nyugodni, az agyát kopácsolja: mi az oka? A levelek eredeti nedvességtartalma közötti különbség? Netán valamilyen összetevő, etiláz, metiláz, póráz vagy bélistáz nevű enzim vagy a klorofillum eltérő jelenléte? Vajon csak Bukarestben van így, vagy mondjuk Kolozsváron is (esetleg ott fordítva történik)? Vagy lehet, hogy a zeller közelebb volt a hőforráshoz, mint a petrezselyem? (Végül ez a hipotézis bizonyult a legvalószínűbbnek.) Akiknek ez ügyben vannak hasonló megfigyeléseik, írjanak a szerkesztőség címére, napi ezer levél feldolgozására van kapacitásunk, vagy üzenjenek e-mailen, az alábbi címre.
Megégetjük magunkat. Sosem tudtam viszonyulni az emberi szőrzethez. Most már majomszerű, vagy férfias? Egy német nő, a ProSiebenen láttam, nagyon csáberősnek állította be igen szőrös lábát, szexepilesnek, holott inkább epiláltatnia kellett volna. Teljes tiszteletem a szőrös lábú nőknek, de nem tetszenek. Mindez a legutóbbi konyhai kalandomról jutott eszembe. Pedig tudom, hogy a konyhában a szőrzetnek nem túl nagy és inkább negatív szerepe van, a leghíresebb – még a pincérviccekben is szerepel – a hajszál a levesben. Meg (ez többnyire nőkkel esik meg) lángra kaphat a haj, a hajzat. Velem az történt, hogy amikor a tűzről lekaptam a kifutott tejet, a jobb kezem ujjainak második percéről leperzselődött a szőr. Amolyan sertésbőrkepörk szag keletkezett, de korántsem olyan erős, mint amikor odasült a kocsonyám. Elmorfondíroztam: az ujjperc olyan, mint a fényév – látszólag időegység, de valójában térintervallum. Az elmorfondírozás után jóval gyakorlatiasabban az jutott eszembe, hogy vajon mit fog szólni Ő? Mit fog mondani, ha észreveszi a kezem szőrzetében beállt furcsa különbséget, változást? Holnap megyek és megnézek egy kerámialapos, elektromos tűzhelyet.
A diktatúra lehetetlensége. Tudom, hogy manapság Romániában sokan félnek egy új parancsuralmi rendszer eljövetelétől, de sajnos sokan reménykednek is benne. Jónéhány sűrűsödő jelet csakugyan erre lehet vélni, én azonban fordítva látom. A konyhában ugyanis elromlott a vízcsap. Csepegett, szörcsögött, sípolt már azelőtt is, próbálta felhívni magára a figyelmet – aztán cssss, zsupc, de lehet, hogy prútty vagy valami ilyesmi: beadta a violinkulcsot. És áradt, dőlt, buzogott. Én meg töröltem, de tisztában voltam vele, hogy a dinamikus egyensúlyt a kifolyt és a vederbe kicsavart víz mennyisége között nem sokáig tudom fenntartani. Mit tesz ilyenkor az ember? Kihívja a szerelőt, ha van. (Említettem e rovatnak már az első bejegyzésében, hogy volt énnékem egy szerelőm, és hogy az milyen volt.) Két fiatalember jött ki, udvariasak, jólneveltek voltak, és azzal együtt, hogy a csapteleptől kezdve a rugalmas alsó átvezető csőig mindenért külön utat tettek meg kocsival a boltig, alig egy óra alatt megjavították, kicserélték – igaz, hogy nagyon drágán, de jól – a csapomat. Tehát ha valami odáig fajul, hogy tarthatatlanná válik, kerül rá megoldás. És akkor a nemzetközi összefüggéseket, a NATO-t, a Hágai Bíróságot, a Népszövetséget (bocsánat, az ENSZ-t) még nem is említettem.
A Hét, 1998. december 17.