Kételkedő és nem kételkedő viselkedés. Az első csak akkor létezik, ha a második is. Ezt Wittgenstein írja A bizonyosságról című feljegyzéseiben.
Ahogy a kételkedés nem-kételkedést, úgy a tiltakozás is nem-tiltakozást, elfogadást feltételez. Tiltakozó és nem tiltakozó magatartás közül az első csak akkor létezik, ha a második is – mondhatnánk a logika Nagy Lajosát idézve. De persze ez csak pusztaszáraz logika, amire ha fabatkánál többet is, túlontúl sokat azért nem kell adni. A tiltakozó általában – különösen ha tömegben – inkább az előítéleteire és az indulataira hallgat, mint az eszére, s rá se ránt, hogy tiltakozása milyen filozófiai alapokon nyugszik. És igaza van, hisz, ugye, szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája. (Bár, ha aranyból van, inkább sárgának kellene lennie.)
Epizódok következnek a tiltakozás nagy román dekameronjából, összefoglaló címük az lehetne: GONDOLKODÓK BUKARESTBEN.
Újság, képek
Azt azonban tudom, hogy az emberi nem egyes képviselőitől, jelesen a román hírlapíróktól semmi jót nem várhatunk. Visszatérek hozzá, mert nem megy ki a fejemből, a színes-véres képhez, amely az egyik bukaresti napilap első oldalán jelent meg a Budapesti Labdarúgó Mérkőzés után történtekről szóló tudósítás kíséretében. A képen: egy nagyon véres arcú szurkoló, mellette egy rendőr. A tudósítás arról szólt, hogy román szurkolókat vertek meg Budapesten, de a fotós neve nélkül megjelent képről a nem túl avatott szem is láthatja, hogy nem ott, nem a magyar–román mérkőzés környékén készült (hanem feltehetően a franciaországi vébén, nyáron, a szurkoló piros-fehér kockás rövid ujjú inge alapján a horvát csapat valamelyik – talán éppen a románok elleni – mérkőzése előtt-közben-után).
Az uszító szándék nyilvánvaló. És veszélyes. Jelzi, hogy meddig képes elmenni magyargyűlöletében az illető újság igazgatója. Tiltakozni kellett volna, újságíró egyesületünk nevében! Sajnos naponta annyi drámát és sértést emésztünk meg, hogy nemcsak a felháborodás képességét veszítettük el, hanem valóságérzékelésünk is eltorzult.
Pascal Bruckner figyelmeztet rá Az ártatlanság kísértése című könyvében, hogy a tömegtájékoztatási eszközök megbolygatták, fenekestül felforgatták a jó és a rossz kategóriáját, az igazság helyét elfoglalja a manipulált hitelesség-látszat. Egy másik francia szerző, Bernard Kouchner Mások nyomorúsága című munkájában az alábbi következtetésre jut: „Kép (image) nélkül nincs felháborodás. A diktatúrák és az alulfejlettség legnagyobb ellensége a fotográfia és az összerezzenés, amit kivált. Fogadjuk el, még akkor is, ha bele kell nyugodnunk: ez a botrány törvénye. Használjuk fel jó célok érdekében!”
Ars boemica?
Hát mi? Mi nem tiltakozunk? (Kéretik észrevenni a felségtöbbest!) Nekünk nincsenek panaszaink? Felháborodásaink? Sirámaink? Különbejáratú protestsongjainkat mikor/nem fogjuk elzengeni? Nekünk nem fáj az égő élet? Sosem veszik el nekünk a melegvizet? Nem költenek bele telefonszámláinkba? Mi nem vacogunk a csillagok/a takarónk alatt? Nincsenek regénybe illő kalandjaink, kisregénybe keserveink, szonettbe szerelmeink, szenvedélyeink és szenvedéseink, epigrammába gondolataink, haikuba rezzenéseink?
Könnyű olyan városban élni, amelyet az ember nem szeret. Azt hiszem, értik, amit mondani akarok: nincs felelőssége. Nem az enyém, nem az én dolgom, nem érdekel, vihetik. Másfelől frusztráló is a felelősség-nélküliség, az oda-nem-tartozás érzése torzítja az ingereket, a látásmódot. Különösen rossz ez az érzés, ha az ember valamikor szerette, tisztelte ezt a várost. Mert megnyerte a felszarvazottak rezignált bölcsességét, ám elveszítette az önfeledt átadás képességét. Tudjuk mi, persze, a torz látásmód előnyeit; manapság csak az az élethű, ami – művészien vagy durván, szublimáltan vagy visszautasítóan – el van torzítva.
Élethű, hű élet. Boldog élet. Azt mondja Szent Ágoston A boldog életről és a szabad akaratról értekezve: „Minden lény, amely tud kevésbé jó is lenni, jó; és minden lény rosszabbá válik, ha megrontják. Mert vagy nem árt neki a megrontás, és akkor nem válik megrontottá; vagy ha megrontották, akkor a megrontás árt neki, s ha árt, akkor valamit elvett a jóságából, és kevésbé jóvá tette. De ha teljesen megrabolja minden jótól, akkor az, ami megmaradt benne, már nem rontható meg…” És jöjjön végül, de elsősorban kedvenc gondolkodónk, a világos ész és a beleérzékenység minden korokon át legnagyobb mestereinek egyike, Marcus Aurelius: „Módodban áll, hogy egyes dolgokról egyáltalán ne alkoss ítéletet, és így lelked nyugalmát megőrizheted”.
Még ha nem tévesztjük is össze a zsömanfisizmussal, ez lenne a lelkinyugalom titka? Amit – kis jótékony csúsztatással – napjainkban a bohémság jelent? Legyünk bohémek: mélabúsan kedélyesek és önzetlenül könnyelműek? Csak semmi grávság? Szórakozottan megértőek és boldogan veszíteni tudók? Panaszainkat, a ki nem mondottakat majd úgyis meghallgatja a mennyei sóhivatal?
Őrizzük-e meg lelkünk nyugalmát, vagy pedig bonyolódjunk bele az igazság keresésének, hirdetésének és érvényre juttatásának emésztő rész vételt kívánó bonyolult műveletébe? Ez itt a kérdés.
Az esetlegesség egyik divatos filozófusa, a liberalizmus kortárs apos tola, Richard Rorty mondja: „Ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy keressük a menekülést az időből és a véletlenekből”. Meg kell tanulnunk együtt élni a bizonytalansággal. A bizonytalanságtól való félelem az emberekben azt a reményt ültette el, hogy van végső igazság. Nos, nincs. Richard Rorty alaptétele: „Az Igazságot mint a gondolkodás és a társadalmi haladás célját a Szabadsággal kell helyettesítenünk”. Az igazságot sokkal inkább „csinálni” lehet, mint megtalálni – el kell fogadnunk, hogy az igazság „nincs adva ott kint”, és „ahol nincsenek mondatok, ott nincs igazság”. A magunk igazságát tehát nekünk magunknak kell megteremtenünk – s ez csak a nyelv révén sikerülhet: azáltal, hogy szüntelenül új narratívákat, gondolatmeneteket, szótárakat dolgozunk ki. Persze, nagy kérdés – veti fel Rorty nyomán Hankiss Elemér –, hogy az új eszmehálók, a nyelv és a nyelvi játékok képesek lesznek-e helyettesíteni azt a mítoszt, erkölcsi rendszert és egyetemes racionalitást, amellyel az ember hagyományosan körülvette magát, hogy védekezzék a világ okozta szorongással és félelemmel szemben. Ezeket – valljuk lelkesen Rortyval – az önirónia és a sztoikus magatartás pótolhatja. Figyelemmel és derűvel kell szemlélnünk helyzetünket a világban. Az egyetlen biztos pont pedig a bizonytalanságok univerzumában: a szolidaritás a szenvedő emberrel.
A Hét, 1998. november 19.