Kételkedő és nem kételkedő viselkedés. Az első csak akkor létezik, ha a második is. Ezt Wittgenstein írja A bizonyosságról című feljegyzéseiben.
Ahogy a kételkedés nem-kételkedést, úgy a tiltakozás is nem-tiltakozást, elfogadást feltételez. Tiltakozó és nem tiltakozó magatartás közül az első csak akkor létezik, ha a második is – mondhatnánk a logika Nagy Lajosát idézve. De persze ez csak pusztaszáraz logika, amire ha fabatkánál többet is, túlontúl sokat azért nem kell adni. A tiltakozó általában – különösen ha tömegben – inkább az előítéleteire és az indulataira hallgat, mint az eszére, s rá se ránt, hogy tiltakozása milyen filozófiai alapokon nyugszik. És igaza van, hisz, ugye, szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája. (Bár, ha aranyból van, inkább sárgának kellene lennie.)
Epizódok következnek a tiltakozás nagy román dekameronjából, összefoglaló címük az lehetne: GONDOLKODÓK BUKARESTBEN.
Kormányépület kísértetórán
Megtörtént eset, ha csak a bukaresti napilap, amelyben ráleltem, ki nem találta (kitalációinak amúgy se szeri, se száma). De ha nem történt meg, akkor is jellemző.
Félrészeg ember, éjfél után, a kormány épülete előtt. (Győzelem palota az azonos nevű téren, aki nem tudná, hol van: szemben a Soros-irodával és srégvizavi a rokonszenves Antipa Múzeummal.) A negyvenöt év körüli férfi lófarkat visel (úgy kell érteni, hogy a haja hosszú, és hátul össze van fogva), és alsónadrágban tiltakozik.
Riporter: – Ily késő éjszaka mit keres kinn a kormány épülete előtt? Ilie Drăghici: – Tiltakozom a törvény ellen. – Melyik törvény ellen? – Ez ellen a szemtelen törvény ellen, amely mindnyájunkat sújt, ennek az országnak a törvénye ellen, amely még nincs, mert egy nagy káoszban élünk, és nem tudunk viselkedni. – És mit akar elérni? – Várom, hogy jöjjön ki a törvény valamelyik képviselője, hogy elmondhassam neki, miért szenvedek én ebben az országban hét éve. – Mi a foglalkozása? – Én Németországban lakom, és hazajöttem az én országomba, hogy házakat építsek, hogy idehozzam Európát a Băneasára, ahol lakom. – És meddig akar itt állni? – Amíg a problémám megoldódik. – Nem hűl meg? November van. – Az ember hozzon áldozatot, ha célkitűzései vannak. – Konkrétan vár valakit? – Nem, jöhet bárki illetékes. – És ki az illetékes? – Nem tudom, nálunk már senki semmihez nem ért. – És miért protestál ilyen hiányos öltözékben? – Miért, hogyan kéne? Nem vagyok meztelen, mert akkor nagyon sokan összegyűlnének.
Rendőr: – Kérem az igazolványát! – Ilie vagyok Băneasáról. Uram, én Arkan mellett éltem. Tudja maga, hogy kicsoda Arkan? Arkan a legnagyobb maffiózó Jugoszláviában, Dinunak, a futballedzőnek a barátja. Maga nem tudja, kivel áll szemben, ha tudná, odafagyna. – Ilie úr, én egyelőre rendőr vagyok, és nem fagyok oda senki előtt. – Én mondom, hogy odafagy, mert tudod, mit ér az én életem? Huszonöt banit, annyit ér! Nincs semmi iratom, a felöltőmben, ott a kocsiban van nem tudom hány millió lej. Ennyi.
Riporter: – Van családja? – A lányaim itt laknak. A nagyobbik orvostanhallgató, a kisebbik a német iskolában végzett. – S meddig akar itt ülni? – Amíg az esetemről jegyzőkönyvet vesznek fel, és alaposan tanulmányozzák. – Milyen megoldásra számít? – Én egy olyan helyen lakom, ahol hat éve gyötörnek az autóbuszok. – Hogyan gyötrik? – Vonulnak vissza a végállomásra, este tíz órától éjjel egy óráig. Elállják az utat, nem lehet tőlük közlekedni, aludni kipufogógázuk megfullasztja az embert. Nem bírom.
A băneasai német állampolgár viharvert idegzetét tehát autóbuszok zaja és szaga nem hagyja nyugodni. Filozofikus alkat, kétségtelenül, bár jogi ismeretei talán nem egészen imponálóak. A zaj, a zaj már a német klasszikus filozófusokat is foglalkoztatta, nyugtalanította. Herr Ilie (vagy ahogyan az azonos nevű valenciai csatárt a nyugati sportkommentátorok ejtik: Ili) bizonyára nem tud róla, de egy Schopenhauer nevű volt állampolgártársa szintén őrületbe kergetődött a zajtól. Felháborodott esszét szentelt tiltakozásának a zaj ellen, amit ablaka alatt a kikövezett utcán a bérkocsik csaptak (Lárma és zaj). Ha tudna róla, Herr Ilie talán kevésbé látványosan és zajosan követelné a csendet. Vajon hol van most, vajon megnyugodott?
Szemetespolitika
Utcánkban a szemetesek elkezdtek politizálni… (Nem jó, olyan mintha csak ők, az utcánkban lakó szemetesek kezdtek volna el politizálni, vagy mintha más utcákban lakó szemetesek a mi utcánkban, csak a mi utcánkban kezdtek volna el politizálni.)
Bukarest szemetesei elkezdtek politizálni… (Nem jó, hisz nem tudhatjuk, hogy Bukarest minden szemetese elkezdett-e politizálni.)
Bukarest második kerületének szemetesei, legalábbis azok, akik a Traian utca középső részéről (így jó, így jó!) kötelesek elvinni a szemetet, nyilatkozatot tettek közzé, amelyben bejelentik, hogy mindaddig nem hajlandók elszállítani háztartási hulladékainkat, amíg:
1. A lakók ki nem viszik a kukájukat a járdára, a kapu elé;
2. A kerületi polgármester közzé nem teszi önéletrajzát, és a Ceauşescu időben kifejtett anyagbeszerzői tevékenységéről be nem számol;
3. Erdély vissza nem kerül Romániához;
4. Román multikulturális egyetem nem indul Budapesten, Kijevben és Isztambulban;
5. Romániában be nem tiltják minden szinten és fokon a magyar nyelvű oktatást;
6. A napilapok szavazatai alapján a PRO TV Pache Protopopescu utcai udvarában minden vasárnap új kormányt nem választanak a következő hétre;
7. A Parlament az Obor piacon (az Alsóház) és a Dămăroaia nevű külvárosi negyed (deumeure oaia – marad a juh, feltehetően a Mioriţa mamája) jósdájában (a Felsőház) tartja munkálatait.
A szemetesek a sztrájk idejére dupla fizetést követeltek. Nyilatkozatuk befejező bekezdésében azzal fenyegetőznek, hogy amennyiben követeléseik Szent Mitică napjáig nem teljesülnek, visszahordják a szemetet az udvarokba.
Remélem, érzékelhető, hogy fikcióról – rémálomról – van szó.
„Egy dolog fontos: transzcendentális énünk keresése” – idézi Novalist a Szegények kincsében Maeterlinck. Majd ezt írja: „Így van ez mindig és mindenütt: Csak transzcendentális voltunkban élünk, melynek cselekedetei és gondolatai minden pillanatban átdöfik azt a burkot, amely bennünket körülvesz.” Még tovább pedig, témánk közepébe vágva: „Vajon nem változnék-e át természetszerűleg szépséggé minden, ha nem zavarnók szüntelenül lelkünk makacs munkáját? Sőt nem értékes-e a fájdalom, mihelyt a lélek a bánat mély gyémántját nyerte belőle? És nem az lesz-e a vége, hogy az igazságtalanság, amelyet elkövettetek, és a könnyek, amelyeket öntöttetek, egyszer azok is fénnyé és szerelemmé változnak a lelketekben?” De bizony az lesz.
A Hét, 1998. november 19.