Hamikor írok: „Rettegek saját butaságomtól, rettegek a szavak kukaságától és rettegek a gondolat elárulásától: micsoda megcsalatottság, micsoda szégyentelenkedés! roncsolás! megürülés! baltával – vakbéloperáció! szavakkal – csillagokra!” Az idézet forrása Határ Győző 1947-ben megjelent Heliáné című szürrealista prózaköltemény-regénye.
Van-e az alkotás közben érzett szorongásnak ellenszere? Van, de egyetlen: ha osztályozunk, ha mindent szabszokványos mérnöki rendbe terelünk. Ez a fegyelem. Nekünk ritkásan sikerül, ezért írás közben folyton fojtón és kéjesen szorongunk. Ma azonban – sejhaj! – ellenállhatatlan taxonomizáló hangulatban kapott el a múzsa: ennek eredménye az alábbi képsorozat.
Pornográfia
Kissé rekedtessé válik a hangja, enyhén párás a moduláció, amikor megköszöni. Törékeny szép lány. Kassza, pénztár a Dalles teremben. Az egyik könyv egyszerű: a cenzúra története, bőséges hazai példákkal (benne vagyunk, mert benne voltunk keményen: lélektorzító hatásainak egyike, hogy az ember ma alig, vagy egyáltalán, vagy csak nehezen tudja megírni azt, amit szabad).
A másik könyv bonyolultabb: címe: Enciclopedia erotica. (Köll ez is az ember műveltségének.) Szegény kislány a hátsó borítón kell hogy megnézze a könyv árát, ott pedig, mi tagadás, ha nem is életnagyságban – de hát az is, köztudomásúlag, méretre legalább háromféle lehet – az van, amit Gustave Courbet A világ eredete címmel festett meg.
A könyvben, amely nem éppen (címszavas) enciklopédia, hasznos és kevésbé hasznos dolgok az erotikáról, nem túlságosan magas színvonalon. Nagy írók és kis írók fülledt vagy kevésbé fülledt, izgató vagy kevésbé izgató írásai.
A legérdekesebb kérdés, amit számomra felvet: vajon ugyanaz a szöveg az embernek a saját nyelvén, vagy pedig idegen nyelven izgatóbb-e. Nem biztos, hogy a választ meg lehet tudni, hisz ha az ember valamilyen nyelven már olvasta, ez önmagában befolyásolja a második olvasás izgalmát (újabb kérdés: vajon hogyan?). Szóval az erotikán jól el lehet filozofálgatni. Jegyezzük meg azonban, hogy az erotika nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint érzékiséget, a nemi ösztön (lelki) megnyilvánulását.
Az említett könyv kissé több ennél, van benne egy mozzanat, a szemérmetlenség, ami meglehetősen pornográfiává teszi.
Az igazi pornográfiával azonban nem ott, hanem néhány perc múlva a szomszédban találkozom. E kalandom megértéséhez tudni kell, hogy imádom az orosz nyakú, gallérú ingeket. Minden színben, de különösen fehérben és feketében. Az esztétikai komfortérzésen túl nem el hanyagolható előnyük, hogy nem lehet/kell rájuk nyakkendőt kötni.
Nos, a Dalles terem pompás kirakatai mellett van egy divatbolté, amelyben egy veritábilis orosz ing fehérlik kápráztatóan, de olyan bűvös kisugárzással, hogy az ember az erotikus enciklopédiában olvasottak alkotó alkalmazása közben sem venné le magáról.
Igen ám, bátyuska, galambocskám, drága Kirijlovics Pjotr, de mennyi az ára? Az ára – ide lőjetek – 875 ezer lej. Erősen rekedt hangon szólalok meg befelé: „ez pornográfia”. Itt vagyunk a pornográfia, a szemérmetlenség kellős közepén, lehervadt vágyakozással. Ebből a pénzből, ami több mint a fél havi fizetésem, tizenhét erotikus enciklopédiát lehetne venni, vagy (még mindig a pornó tárgykörénél maradva) öt darab Ion Cristoiu vezércikk-gyűjteményt.
Persze, nem fogok. De az orosz inget sem fogom megvenni, kedves Tatjána, Szonja meg Nagyezsda.
(Post scriptum. Egy kis etimológia: a pornográfiában a porno a görög pornéból jön, ami mindközönségesen prostituáltat jelent.)
Oldalbordal
W.S. modorában: Kedves Maca, a szűzességét / Ha ideadja, elveszem, / Ha szabadulni akar tőle, / Legyen szíves, szóljon nekem.
Duduia mea, kezeskedését, hogy lovag voltam, köszönöm.
Mikor még egyszer erre járok, már gyűrű lesz a kezemen.
Vigadjunk szépen hegy levével – évek mint percek telnek el.
Ha jó bort iszunk jó kedéllyel, lelkünk a mennybe menetel.
Uramisten, múlnak az évek: a kövek kopnak rémesen.
Porzott az idő, úgy rohantunk – s itt állunk hatvanévesen.
Didina is, a fagyöngyárus, ki énekelt a piacon
(Bacovia: „pogányul dajnált”), most hétrét görnyedve oson.
Járdasziget, szakállas koldus, rongyiból csupaszon a kar
kinyújtva elemózsiáért – maradt egyedül fiatal.
Bukarest, vágy kalandorának gyarlón fenséges városa:
piszokban és könnyekben örök születés és haláltusa.
Bortól, sörtől, alkoholoktól a távolságunk azonos!
Így lesz majd megváltónk a mámor: kéj s idő mindent összemos.
Kedves Maca úgy maradt szűzen… Botjára dőlve jár sután.
Nem hall. Valaki megy mögötte – és amit mond, refrén csupán.
Kedves Maca, ártatlanságát, ha már így van, ne dobja el.
Többet ér az elszámolásnál, mint holmi talmi balga elv.
Nem kell magyarázat
A román a legmetafizikusabb népek egyike. Aki nem hiszi, olvassa el az alábbiakat. Az írás a Dilemában jelent meg, Mircea Diaconu, a népszerű színész, ismert író és – újabban – tévés műsorvezető neve alatt, jobban mondva fölött.
Volt egyszer egy ember, aki mindent meg tudott javítani, ami a kezébe akadt. De azon fölül is mindenhez konyított, és mindent megmagyarázott. Különösen a tévékészülékekhez értett, mármint az akkori típusokhoz. Ahogy valakinek elromlott a tévéje, szaladt vele hozzá. Ő kibontotta, nézte, forgatta, portól megtisztogatta, míg végül a készülék működött. Ha pedig mégsem sikerült megjavítania, azt mondta: „Ez tőlük van.” És az emberek megértették: ha „tőlük van”, akkor ott már más magyarázatot keresni nem kell.
Egy szép napon, amikor a tavasz meztelenül sétált az erdőben, és a rügyek úgy pattogtak, mintha illatos finom eső permetezte volna az avart, emberünk váltott társakkal becsípett egy kicsit, benézett derűsen még egy-két házba, hogy minden rendben van-e – azután pedig nem lehet tudni, hogy mi történt. Az derült ki csak, hogy másnap valaki vértócsában heverve találta a lakásán. Alig lélegzett: a hasán éktelenkedő lyukra mutatva azt mondta: „Ez tőlük van”, és kilehelte páráját. Márpedig, ha „tőlük volt”, senki sem csodálkozott, senki sem háborodott fel. Senki sem keresett magyarázatot. Eltemették csendben, s az emberek élték tovább a megszokott életüket.
Micsoda történet! Nem kérdezni, nem tudni – mily bölcsesség! Szinte szentségtörésnek érzem a profán érdeklődést, hogy a történtek után ki javította meg az emberek tévékészülékeit. Valószínűleg egy szakképzett szerelő; de hát ez lényegtelen. Persze minden lényegtelen.
A Hét, 1999. április 29.