Hamikor írok: „Rettegek saját butaságomtól, rettegek a szavak kukaságától és rettegek a gondolat elárulásától: micsoda megcsalatottság, micsoda szégyentelenkedés! roncsolás! megürülés! baltával – vakbéloperáció! szavakkal – csillagokra!” Az idézet forrása Határ Győző 1947-ben megjelent Heliáné című szürrealista prózaköltemény-regénye.
Van-e az alkotás közben érzett szorongásnak ellenszere? Van, de egyetlen: ha osztályozunk, ha mindent szabszokványos mérnöki rendbe terelünk. Ez a fegyelem. Nekünk ritkásan sikerül, ezért írás közben folyton fojtón és kéjesen szorongunk. Ma azonban – sejhaj! – ellenállhatatlan taxonomizáló hangulatban kapott el a múzsa: ennek eredménye az alábbi képsorozat.
Pánik
Írtam már a dedikált könyveimről? Van néhány. A legtöbb nyilván Bogdán Lászlótól, aztán Huszár Sándortól, sok Forrásostól, de van Szilágyi Domokostól és Szőcs Kálmántól, van Hervay Gizellától. Van Adonyi Nagy Máriától, és lehetne Szőcs Gézától is, mert utolsó, gyűjteményes verses kötetét dedikálta, de ott felejtettem nála. Van Ferenczes Istvánom, de nincs Király Lászlóm, van Horváth Andorom, de nincs Balla Zsófiám. Van Domokos Gézám, de nincs Markó Bélám.
És van, de nincs Kovács András Ferencem. Ötvennégy éves leendő voltam, amikor az Adventi fagyban angyalokba az írta Marosvásárhelyen: „nagy májusi didergésekben”. Ez nagyon megmaradt bennem. Ismét közel a május, az ötvenötödikem, és didergésem a tavalyinál is erősebb – mert nem találom a KAF könyvét. (Pécsett jelent meg, a Jelenkornál.)
Az utóbbi időben nagyon sok dolgom tűnt el – „kopik rólunk a földi holmi”, ahogy Weöres Sándor írta –, kis, közepes és nagy fontosságúak, de egyiket sem sajnálom úgy, mint ezt.
Egy ideig nem mertem tüzetesen keresni, hadd éljen a remény, hogy valamelyik polcon otthon mégis ott lapul. Egyébként a dedikált könyveimet nem tartom külön polcon, hisz nagyon sokfélék, a versektől a tudományos munkákig. Meg aztán ha külön polcon lennének, akkor sem elkerülhető, hogy közéjük ne keveredjék más könyv – például Julianus barát, Kassák Lajos, Marcus Aurelius, Sipulusz vagy Mark Twain, akiktől nehéz lett volna dedikált példányt szerezni.
De mindez persze mellékes; a fő kérdés az, hogy hol van a Kovács András Ferenc.
(Utóirat: Csiki László még egyetemista korában írt egy rövid verset, amelyben „elveszett álmok kerestetnek”, s a becsületes megtaláló fel van szólítva, hogy tartsa meg őket. Én arra kérem a becsületes megtalálót, hogy hozza, adja vissza nekem KAF könyvét! Azért fontos nekem KAF, mert úgy érzem magam vele, mint a következő Molnár Gusztáv dedikációban, amit a szerző tizenöt, kerek tizenöt esztendővel ezelőtt írt be az angol forradalomról szóló esszékönyvébe: „Hugónak, akivel régtől fogva egy gyékényen árulunk a Tolerancia utcai bódéban, Az alattvalók szabadsága cégér alatt, pont szemben az Üldöző Bírósággal.” Lehet, hogy könyvet eltulajdonítani nem szégyen, de dedikált kötettel ezt tenni: minősíthetetlen. Vagy – ami még szörnyűbb – osztályozhatatlan.)
Lotto- és prono-média
Amikor nincs semmi, akkor van a remény.
Nem tettem le róla, hogy egyszer mellém szegődik a szerencse, hogy egyszer az én hajóm is beér a kikötőbe (persze, ahogy a graffiti mondja, még mindig lehet, hogy akkor a reptéren leszek). Szinte rendszeresen játszom a lottón. Korábban megvetettem, de miután beláttam, hogy a szerencsejátékhoz úgyszólván csak szerencse kell, lottózóm is. Az, gondolom, természetes, hogy totózom-totojázom, és nagyon régen. Nincs az a nyeremény, amennyim lenne, ha az eljátszott pénzt minden alkalommal félreteszem. A Pronosporton háromszor öt duplát szoktam megtenni, a lottón is kombinációt játszom, tizenkét számét, egy úgynevezett redukált séma, magyarul kulcs alapján.
A hölggyel, aki az egészet lebonyolítja és aki a gépies tennivalói ellenére megőrzött valamit az elsőgenerációs kasszás lányok kedvességéből, kiegyensúlyozottan jó viszonyban vagyunk. Semmi jele, nyoma, vagy micsodája nincs annak, hogy miatta kerül el a szerencse a lutrin vagy a kártyában.
A minap mégis úgy éreztem, hűtlenül – enyhébben szólva: hátrányos megkülönböztetéssel – bánt velem. Bejött két alak, az egyik olyan, mint Salvador Dalí (csak egy kicsit kevésbé kackiás bajusszal), a másik meg olyan, mint Adrian Sârbu, a legnagyobb román médiacézár, a Pro Media mindenható ura (szintén arcszőrzetre). Előre furakodnak. Bizalmaskodnak – viszonzottan! Villámgyorsan mindent megtesznek, ami megtehető, mármint tippet. Aztán elviharzanak.
Ne haragudjak, mentegetőzik utána enyhe bűntudattal a terminált kezelő hölgy (akit ezután már csak Dezdemaninak fogok magamban nevezni), a szomszédból vannak, a Pro Mediától, a főnökük nagyon szigorú, kirúgja őket, ha megtudja, hogy szerencsejátékot játszanak, méghozzá munkaidőben.
Nem haragszom. Jól tudom, hogy a sajtóban – mind az írott (nyomtatott), mind az audiovizuális (elektronikus, sugárzott) sajtóban – bizony fegyelemre van szükség. Ezért nagyon fontos, hogy a fegyelmezetlenségre ne derüljön fény. S hogy ki is mutassam, mennyire nem haragszom, veszek két zárt sorsjegyet: az egyik a Vakáció sorsjegy, a másik a Napfogyatkozás sorsjegy…
1999. április 29.
