Pesszimista komédia
Kevés olyan fantáziadús népség van, mint a bukaresti. Képzelőereje az utánzásban nyilvánul meg leginkább – azt hiszem, alapjában véve nincs is olyan, amit ne tudna utánozni. Mesterművek születtek a „tartalom nélküli formák” (Titu Maiorescu) átvételében. Bizakodóvá tehet egy ismert példa, amit annak a valószínűségszámítási (a nagy számok törvényéből eredő) tételnek az illusztrálására szoktak felhozni, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. Ha nagyszámú majom évezredeken át megállás nélkül írógépel, előbb-utóbb leíródnak Shakespeare művei. Helyzetünkre lefordítva: ha sokáig gyakoroljuk, lesz Romániában nyugati típusú demokrácia. (A népi demokráciát már kipróbáltuk, de minden tautológiájával együtt nem volt elég demokratikus.)
Az utánzás eredetisége a kis Sztambulban lépten-nyomon észlelhető. Amikor kis híján három évtizeddel ezelőtt a sorsom (mint egy száraz falevelet – mondaná Karácsony Benő) ide sodort, a kevés örömök egyikét számomra az itteniek névadó fantáziája jelentette. Hasszán hajója, A Bastille eleste, Agrárreform, Tíz asztal – az ilyen utcanevek katartikus élvezettel töltöttek el. Csodálattal adóztam én a puliszkás töltöttkáposztának (puliszkácskás töltöttkáposztácskának), a brága nevű savanyú erjedménynek (nincs jobb üdítő a világon az augusztusi aszfaltolvasztó melegben), igen mély, mondhatni többszörös tapasztalaton nyugvó tisztelettel viseltettem a zsebmetszők tüneményes ügyessége iránt, de leginkább mégis az elnevezések fogtak meg. Ahogyan például a nemzeti eledellé nemesedett csirkelábat Adidasnak mondottuk!
Van abban valami megkapó, ahogy a névadás kifejezi egy közösség gondolkodásmódját, világszemléletét. Olvastam egy nyelvészeti tanulmányt (magyarul? románul?), s ebben azt, hogy egyes népek a múltba nézőek, mert azt mondják: valami (vala+mi, vagyis volt mi), mások a jövőbe tekintenek, mert azt mondják (ugyanarra a valamire): ceva (ce+va) (vagyis mi+lesz, jön, következik).
Nos, azt hiszem, ez a bizakodó természetű nép soha nem látta olyan sötétnek jövőjét, mint most. S aligha lehet erre az állításra megrázóbb bizonyítékot felhozni, mint az öngyújtást, az öngyújtás járványát. Végső elkeseredésükben, a mindennapi nyomasztó gondokkal szembeni kilátástalanságukban az emberek felgyújtják magukat. Ezt a gesztust, amely valamikor – kelet-Európában – a politikai vértanúság-vállalás tömegmegmozdulásokat gerjesztő végletes és ritka kifejezése volt, a nyomor mimetizmusa futószalagon produkált elmetünetté alacsonyította.
Ha valaki azt mondja, hogy ez nem egy tipikus fővárosi jelenség, igaza van. De nekem is igazam van, amikor emlékeztetek rá, hogy a 96-os rendszerváltás után mégiscsak Bukarestben lépett fel az első önégető: emlékezzünk vissza: a parlament előtt (éhség)sztrájkoló „forradalmárok” egyike idézett elő magán könnyen eloltható lángot. A protestálásnak ez a szokása azután futótűzként terjedt el, miután „élőben” is láthattunk egy tragikus kimenetelű kísérletet. (Az operatőr-paparazzónak volt türelme kivárni a fenyegetés valóra váltását, és végigfilmezte a jelenetet az utcán. Tűzoltással nem foglalkozott. Akárcsak az áldozat férje.)
Kérdezem a szomszédasszonyomat, mi erről a véleménye. – Jaj, anyácskám, istenfélő ember ilyet nem tesz, hisz mindnyájan az Ő teremtményei vagyunk. Vége a világnak!
Ifjú pályák indulója
Egyelőre legyen itt a jelzés: új médiaegyetem indult Bukarestben. Újságírók – ha jól értettem, főleg tévések és médiamenedzserek – kerülnek ki belőle. Óriási lendület – pénz, épület, diáklétszám, tanárok, publicitás. Csak gyorsan! Minél gyorsabban kicserélni a mostani román sajtó hangadó, véleményformáló korifeusait! A mindenféle komplexusokban szenvedő, műveletlen, basáskodó, politikai kuliszszatologató címbitorlókat. A nacionalistákat, idegengyűlölőket. A kollektivista, etatista doktrínák szellemi martalócait. Friss szellem, új arcok, tárgyilagosság, BBC-kód kell. Nekünk, magyaroknak is jobb lesz.
Külügy és Alapítvány
Amennyiben helytálló a forradalomnak az az ismérve, hogy a csőcselék átveszi a hatalmat, és uralkodik a józan ész és a normalitás ösztöne helyett, akkor bizony Romániában – nincs vita – forradalom volt, sőt, úgyszólván permanens forradalom van. A csőcseléket tömeglélektani kategóriaként értem, az indulatok alpári kifejeződéseként; ilyen értelemben tehát van egyszemélyes csőcselék is. A csőcselékesség toplistáján – egyéni véleményem szerint, amelyet többen osztanak – a parlament tagjai vezetnek, rögtön utánuk a napisajtó képviselői következnek.
A parlamentben „szerbbarát” körök lehurrogták Andrei Pleşu külügyminisztert. Az egyik bukaresti botránylap a becsületébe gázolt Andrei Pleşunak, az Új Európa Alapítvány és Kollégium megalapítójának. A csőcselék kikezdi a román diplomácia vezetőjét, meg akarja ingatni a hazai szellemi élet egyik legkiválóbb képviselőjének tekintélyét. Szánalmas igyekezet! A vádakkal nem érdemes foglalkozni, kiagyalóikkal együtt csak megvetés lehet az osztályrészük.
Pleşuval érdemes foglalkozni, mert kiváló és érdekes ember. Ami a román szellemtörténetben a legjobb, azt testesíti meg. Alexandru Paleologu szerint Titulescu és Gafencu óta Romániának nem volt ilyen jó külügyminisztere. Ugyanott, a 22-ben Gabriel Liiceanu így fakad ki: „Románia igazi ellenségei nem a németek, nem a magyarok, sem a NATO, sem az oroszok. Románia igazi ellenségei a románok, akik bármit, ami jó és nemes dolog egy másik román agyában megfogan és pozitív tetté válik, sietnek azonnal aláásni. Andrei Pleşu a kevés értékek egyike, amelyekkel dicsekedhetünk – tehát Andrei Pleşut meg kell semmisíteni.”
Személyesen alig, különben jól ismerem Andrei Pleşut. Ő nevezett ki A Hét főszerkesztő-helyettesévé, sok írását lefordítottam. (Kell-e mondanom – fordítás közben csalhatatlanul rájön az ember –, hogy ő a legjobb toll a román esszéírók közül?) Sokadmagammal rajongva olvasom minden sorát, hallgatom szavait a hangzó médiában. Írtam már róla, szerény kortársa. Nagyon nagy ember, kevés hozzá fogható van. Bukarest levegője neki köszönhetően lélegezhetőbb.
A 2000-es választásokon én egyetlen embert tudok elképzelni Románia elnökének.
