Fájdalom. Mi a fájdalom? („Miért szeretjük a fájdalmat?”). Persze, tudjuk: erős inger okozta kellemetlen érzés. Jelzés, tünet. Tompa, éles, görcsös, lüktető, szorító, égő, viszkető fájdalom. A legfizikaibb is, a legerősebb is: metafizika, túl van a megfoghatón. Megaláz a fájdalom? Megaláz, és (ezáltal) felemel. Mint az írás, mint amikor ír az ember.
Milyen fájdalom közben írni?
Hibaigazítás – casus belli
Hűséges olvasóim talán észrevették, hogy bizony néha keverem a fővárosokat. Kudelka úr szomorú története például nyilvánvalóan Budapesten jelent meg a magas irodalomban. A visszhangos román– magyar focimeccs, amelyről Casus belli? címmel vezércikket írtam, szintén Budapesten történt. Ebben a cikkben elkövettem – friss rekord! – szerény pályafutásom egyik kapitális tévedését.
Észrevettem: a megjelenés előtti éjszakán döbbent belém, amikor már késő volt, részint fokozva álmatlan őrködésem fájdalmát, részint elterelve róla a figyelmemet. A Népstadionban lezajlott mérkőzésről írva Kosztolányit idéztem, holott a bizonytalanabb elmeberendezésűek is tudják, hogy az Üllői úton a Fradi pálya van. Én is tudom, mégis leírtam, amit leírtam.
Hogyan történhetett meg? Hiszen nem ez az első vezércikkem. Hiszen ismerem és alkotóan alkalmazom a magyar nyelv összes helyesírási hibáit. Hisz jártam mindkét stadionban. Hogy talán az utánpótlás-csapatok egy nappal korábbi mérkőzésére gondoltam, amely tényleg a Ferencváros pályáján volt? Hogy ahhoz képest, hogy Kosztolányi nem is passzolt oda, elég helyesen idéztem? Hogy Budapest nem Bukarest? Kérem, ne mentegessenek!
Nincs mentségem. Még csak azt sem tehetem meg, hogy – bár azt kellene – soha többé le ne írjak egy szót sem, hiszen cikkeimre azért, úgy mondják, szüksége van a lapnak. (Kész szerencse, hogy nem kapok értük tiszteletdíjat.)
Tudják, én úgy írok, hogy közben szeretek az olvasó szemébe nézni. Ezek után, hogy nézek az olvasó szemébe? Barátaim szemébe, akik azért olvasnak, mert barátaim, és akik azért barátaim, mert olvasnak. Hát azoknak a hazai olvasóknak, akik észre sem vették a hibát, amellyel félretájékoztattam őket, hogy nézek a szemükbe?
„Bezzeg a drágalátos Bukarestjét ismeri” – gondolják biztosan pesti olvasóim (és lehet, hogy a budaiak is). Ez ellen tiltakozom: én – noha közel három évtizede itt lakom – Bukarestet nem ismerem. El sem tudják képzelni, mi mindennek a helyét, a címét, a hollétét nem tudom Bukarestben!
Választgatunk
Bukarest a főpolgármester-választás harminchat fokos lázában ég. (És nem ápolja senki.) A népség, miután telezabálta magát demokráciával, aminek nálunk az a lényege, hogy mindenki mindenbe beleszól (ezt a problémák túlpolitizálásának nevezik), most megcsömörlött tőle. Amikor nem kontestálni kell valamit nagy hangon, hanem csendes, „névtelen” vokssal kifejezni véleményüket, a szavazóképes polgárok két harmadának hirtelen egyéb sürgős tennivalója akad, focimeccs, befőzés, protévézés meg egyebek. Persze, előfordul máshol is az ilyesmi.
Az október 25-i (érvénytelen) első forduló után, pontosabban miután szavaztam, kissé körülnéztem a környékünkön, kimondottan választói szemmel. Egyszerűen nem értem, hogy tudják egyes emberek elviselni, hogy az arcképüket több ezer példányban kiragasszák a legelképesztőbb helyekre. Huszonkét jelölt volt (két focicsapatra való), tehát a több ezret huszonkettővel még meg is kell szorozni, elképesztő, hogy hány arc jön ki.
A legesélyesebb jelölt amúgy ízléses plakátjainak egyikét (azzal az egyszerre bölcs és alázatos tekintettel) például egy elhagyott közvécé falára is feltették. (Ahogy külügyminiszterünk is kifejtette a televízióban, megalapozott szakvélemények szerint Románia illemhelyei az összes intézmények közül utolsóként fognak bevonulni Európába.) Mégsem tartalom és forma egységén akarok ennek kapcsán elmélkedni, hanem azon, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – milyen szegényes a gyermeki fantázia.
Úttörő koromban tankönyveinkben – szégyellem most már nagyon, de főleg a történelemkönyvekben – mindenféle accessoire-okkal láttuk el a képernyőn szereplő jeles személyiségeket. Ha tetőtől talpig látszott, többnyire korcsolyát és/vagy esernyőt kapott, ha csak az arca: bajuszt rajzoltunk (natürlich), vagy ha már volt neki bajsza, hát szemüveget, vagy durvábban: kutuzovi vagy nelsoni kalózkötést, esetleg egyszerű cigarettát, amely már akkor szintén Nacionál volt. Választékosabb járulékokkal, jaj, nem láthattuk el őket, vidéki kis surmókák – hogyan is jutott volna eszünkbe a monokli, a gördeszka, a hintaló, a golfütő, az angyalszárny, a diplomatatáska. Bizony, bár minket így is műélvezettel töltött el, elég egyhangú volt: Gheorghiu Dej elvtársnak az én könyveimben következetesen hercig – persze, még nem csavarvonalban göndörítve leomló – pajesza lett; Ştefan cel Mare elvtárs szobra éppen hanyatt vágódni készült, mert lábán nem egészen szilárdan állt a gömbölyű orrú korcsolya; Vlad Ţepeş elvtárs szemüveggel és cigivel kísértetiesen hasonlított Titusz bácsihoz, a szomszédban lakó ószereshez (vagy fordítva).
Most azonban? Csak bele kell nézni az Academia Caţavencuba. Micsoda rajzpamfletek! Hogy mi mindent lehet egy közéleti férfiúnak a kezébe és a szájába adni!
A főpolgármesternek/főpolgármester-jelöltnek is – mert ne feledjem, ő indította el sajgó gyermekkori emlékeim felidézését – az egyik szeme (a baloldali, tehát a jobb) ízlésesen le volt ragasztva. Hogy mivel? Sose fogják kitalálni: legfőbb riválisa kisebb, az erre a műveletre éppen alkalmas méretű plakátjával. A szája pedig le volt takarva egy papírcsíkkal, amin az állt, hogy: Plakátot kiragasztani tilos! A kicsi szemrevaló ellenzéki jelöltnek is mindene megvolt, de: állán hetyke mefisztói kecskeszakáll díszelgett, a szeme helyén pedig – ó, irgalom anyja/apja, ne hagyj el! – egy-egy kerek óvszercímke. Korunk román manieristája, ez a modern második kerületi Arcimboldo még ezzel sem érte be: szöveget is mellékelt. Közreadásától most eltekintek, csak annyit mondok róla, hogy olyasminek a jegyében zajlik Bukarestben a főpolgármester-választás több fordulós szomorú szertartása, mint amiről az a szöveg szólt, ékesen tanúsítva, hogy a román politikai osztály azért mégsem hagyja teljesen közömbösen – ahogy azt az alacsony részvétel sejtetné – a főváros lakosságát.
Ui. Három hét alatt három szavazás volt Bukarestben. Mindháromszor az úrnők elé járultam. Mire e sorok megjelennek, olvasóim már tud ják, ki a polgármester. Természeten az, akire magam is szavaztam.
A Hét, 1998. november 12.