Fájdalom. Mi a fájdalom? („Miért szeretjük a fájdalmat?”). Persze, tudjuk: erős inger okozta kellemetlen érzés. Jelzés, tünet. Tompa, éles, görcsös, lüktető, szorító, égő, viszkető fájdalom. A legfizikaibb is, a legerősebb is: metafizika, túl van a megfoghatón. Megaláz a fájdalom? Megaláz, és (ezáltal) felemel. Mint az írás, mint amikor ír az ember.
Milyen fájdalom közben írni?
Kudelka jó úszó?
A nagy igazságokat, tudjuk, a filozófusok fogalmazzák meg. Meg a kupléírók. A kuplé nagy előnye a filozófiai okfejtéssel szemben az, hogy mindenki érti. Hátránya, hogy – ritka kivételektől eltekintve – végleges igazságot fogalmaz meg, megfellebbezhetetlenül, amire egy filozófus sose merne vetemedni.
Olvastam, még gyermekkorom legfogékonyabb korszakában, hogy egy német katona hadifogságban beleszeretett, majd beleőrült egy érzelmes, nosztalgikus orosz dalba, pedig az csak a Volgáról szólt. A Tolnai Világlapja közölte a szóban forgó ismeretlen katona képét is, de arcán csak a borotvaszappan hiányának jeleit tudtam felfedezni, az őrület jeleit nem. Emlékszem Elemérre a Szívek harcából, aki egy háztetőn állt, a kéménynek támaszkodva, és kinn is, a lelkében is vihar dúlt, utóbbi annak okán, hogy alant egy hölgy énekelt. „Én úgy szeretek részeg lenni, mert nekem akkor nem fáj semmi, semmi, de semmi se fáj.” Ezt a dalt Elemér nem hallhatta, nem Elemér hallotta, nem az alatta szenvedő nő, hanem a nagybátyám énekelte, teljes átéléssel. Miként azt is, hogy: „Az ember egy léha, könnyelmű semmi, mégis mily nehéz embernek lenni.” Bizony, milyen igaz!
Később – közeledünk, közeledünk, ez már Bukarestben történt – jövőreményeinket olyan elszánt sorok fejezték ki, hogy: „Hapták! Tisztelet a szesznek! Egyszer majd jobb viszonyok lesznek.” Egy kedves újságíró kollégától hallottam először, és azt a kajánul jóleső érzést keltette bennem, hogy e dal „elmenetelésével” fizetek vissza a sorsnak. Ugyanis alig három évvel azelőtt, 1968 augusztusában, más dalokra menetelve, már koptattam a bukaresti makadámot. Bezupázott tartalékosként ért a csehszlovákiai bevonulás, az ismert román nem-bevonulás. Akkor és ott, a katonaságnál láttam kitörni először az „intézményesített” nacionalizmust: a román hadsereg tisztjei leplezetlenül gyalázták az oroszokat és a magyarokat; a sűrű éjszakai riadóknál, erdei beásásoknál, gyakorlótéri erőltetett meneteknél, a fárasztó készenléti állapotnál rosszabb volt a szemekből sugárzó megvetés. (Talán egy kissé mégis enyhítette a dolgokat, hogy korábban – „ebben is azok a kurva magyarok!” – megnyertem a század sakkbajnokságát.)
Azóta sem lettek sokkal jobb viszonyok, azóta sem sokkal jobb magyarnak lenni Bukarestben. Az utóbbi időben megint bozgoroznak, az embert mind gyakrabban éri „verbális agresszió”. Azt hiszem, igaza van John Lukacsnak: a történelem hajtómotorja a nacionalizmus; és ahol nem országok vagy etnikai tömbök között okoz háborút, ott visszafojtva nyilvánul meg kisközösségi szinten.
Mit tehet az ember? A helyzet sokszor nevetséges, és e nevetségesség „kiváltó oka” bizonyos értelemben ő maga. A minap például főszerkesztőnőmmel a buszon beszélgettünk, ránk szólt egy elég viharvert alak (akinek szemmel láthatóan már „nem fájt semmi”), hogy beszéljünk románul. Példaként saját magát hozta fel, aki noha magyar anyától és szász apától született, bizony csak románul beszél, mert az úgy illik a Dacia sugárúton. Nem nagy ügy, persze, csak éppen kellemetlen, elrontja az ember napját. Felmegy a pumpa satöbbi. Mit tehet az ember? Akaratlanul is hárít. Mint például e kis gondolatfutam címében is, amely úgy tesz, mintha másról volna szó. Egy kupléból van. Szisz adta elő hatásos drámai hangsúllyal. Bizonyos Lédererné a Dunához igyekszik. „Lédererné, mit visz a kosárba’? Kudelkának keze, feje, lába” – és a leíró rész után a refrén: „Szó, ami szó, ami szó, Kudelka jó úszó.” Aki helyesen tudja, igazítsa ki.
Babérkoszorú
Vannak bevallhatatlan dolgok. Nem illik például az embernek testi fájdalmáról beszélni. („Lehet könny nélkül sírni”, ugye, „Csak a fájdalmat titkolni kell”.) De azt is elég nehéz bevallani, ha az embernek csótányai vannak. Az én lakásomban például nincsenek és sohasem voltak csótányok, de a mellettem és a fölöttem lakó szomszédom tele van velük.
Orvosi könyveket böngészgettem (örülve, hogy mi mindenben nem szenvedek), s az egyikben – pontosabban a Gyógynövény Enciklopédiában – felfigyeltem a babérlevél fertőzésellenes és krumpligulyásízavító fő-, valamint csótányriasztó mellékhatására. Tehát: csótány ellen babér! Hatékonyságát megerősíti, hogy koszorús költőkről szólva egyetlen kritikus sem említ csótányokat.
A Hét, 1998. november 12.
