Fesztivál
Ahogy mondani szokás, két hétig Bukaresten függött a világ szeme/Bukarest volt a világ, de legalábbis (DK) Európa zenei fővárosa. Az Enescu Fesztivál, habár a rendezést/szervezést sokan elmarasztalták, művészi tartalmát tekintve talán idén volt a legrangosabb és „életképekben” a leggazdagabb.
Zenerajongó/értő/faló kolléganőm, aki amúgy főleg színházban doktor, minden órában részletesen tájékoztatott, hogy éppen mi zajlik a rendezvényen. Amikor ez telefonon történt, mély értelmű hallgatással és egy-egy jól elhelyezett hümmögéssel válaszolgattam, amikor négyszemközt, akkor nagyon értelmesen néztem, és egy-egy csodálkozó szemöldök-felvonással, jelentőségteljes legyintéssel (tovább és részletesebben lásd Kosztolányinál a párbeszédet a bolgár kalauzzal) oly mély szakértelem és műélvezet benyomását keltettem, hogy a drága lélek – e sorok olvasásáig – meg van/volt győződve róla, hogy rokonlelkű zenebuzira talált. Ami, ha a műveltséget nem is, de az ártatlan érdeklődést illetően majdnem igaz is. Igen ám, de a fesztivál rendezői megfeledkeztek arról, hogy a Pro TV minduntalan híreket mond, olyan egzaltált interruptusokkal (ezt itt zenei műszóként használom), hogy az ember tőle állandóan/örökké felajzott állapotba kerül. Különben ha igaz, hogy a zene az a művészet, amely leginkább „önmagáról” szól, akkor a Pro TV – noha zenei rovatai gyengusok és kevesek (az Enescu Fesztivál mellett is úgy elment, mint Akhilleusz-kergette teknősbéka a collstokk és/vagy az ingaóra mellett) – maga a muzikalitás, mert ő az a tévéadó, amely legfőképpen önmagáról szól.
No de vissza a beszélgetéseinkhez! Amikor kolléganőmmel Enescu halhatatlan művéről cseréltünk eszmét, „ödipuszi”-val búcsúztunk egymástól; amikor elmondta, hogy Yehudi Menuhin milyen gyönyörűen nyilatkozott Kolozsváron Bartókról és szülőhelyéről, megegyeztünk, hogy az agg lord mély gondolkodású világpolgár; amikor felhívta figyelmemet, hogy a barcelonai filharmonikusok elragadó, fiatal zenekara voltaképpen „etnikai alapon” szerveződött (oly egyöntetűen katalán), megköszöntem neki az ötletet, amit nagylelkűen „el is adott” ennek a rovatnak… Szóval sokat és jól beszélgettünk zenéről azokban a napokban, és/de nem gondoltam volna, hogy – etnikai vonalon maradva – én is tudok neki a fesztiválról újat mondani. Újat? Hát amennyire egy újságcikk újat mondhat a valóságos eseményhez képest. Az egyik bukaresti napilap múlt szerdai száma felháborodva tudatja, hogy „Sztravinszkij Oedipus rexét a jeruzsálemi szimfonikusok előadásában a közönség román fordításban is hallhatta” (Mircea Albulescu „túlontúl patetikus” narrációja; az énekesek természetesen a partitúra latin szövegét adták elő), ezzel szemben/de bezzeg Bartók Kékszakállú hercegét már nem kísérte fordítás, hanem – „mintegy feltételezve, hogy a latintól eltérően a magyart mindenki ismeri” – eredeti nyelven hangzott el. A krónikás akaratlanul is hozzájárul a rejtély megfejtéséhez: a Kékszakállúban két magyar énekes, Airizer Csaba és Szendrényi Katalin lépett fel. Jeruzsálem nagy és sok nyelvet beszélő város, úgy is mondhatnánk, „etnikai polifónia” uralja, még ha az összhangzattannal olykor vannak is gondok.
A legfelemelőbb pillanat a fesztiválon, véleményem szerint mégis az volt, amikor Yehudi Menuhin vezényletével budapesti művészek Enescut és Bartókot játszottak, a díszpáholyban pedig egymás mellett ült köztársaságunk elnöke és a volt román király és felesége.
Jó jel
Maradjunk a művészeteknél. Az idén amolyan megfilmesített „bukaresti életképek” nyerték a velencei filmfesztivál díját. Lucian Pintilie filmjének forgatókönyve ugyanannak a Răsvan Popescunak a novelláján alapszik, akivel már dolgozott együtt, és aki mellesleg és ideiglenesen a kormány(fő) szóvivője. A film a bukaresti élet sűrűjéről szól, groteszk/abszurdoid megközelítésben. Sokan el fogják marasztalni: rossz képet fest hazánkról és szorgalmas népéről stb.
Lehet, hogy néha a mi életképeink is túl groteszkek/túl sötétek. Ám a valóság sokszor még elszomorítóbb; ha egyszerűen dokumentum-felvételeket akarnánk készíteni, elég lenne az újságok kéjes „Szörnyűségek” rovataiból lefordítani néhány esetet.
Ne hallgassuk el azonban, hogy vannak jó jelek is. Egy ilyen jó jel, amivel a fentiekben gyakran találkozott az olvasó: ez az egyszerű írásjel/a ferde vonal. Nemrég fedeztem fel magamnak. Azért jó jel, mert sok mindent kifejez: azt, hogy a dolgok össze is függnek, meg ki is egészítik egymást, azonosak is, meg nem is, vagylagosak és viszonylagosak. Cezúra is ez a jel, verssor végét jelzi meg nem tört szövegben; de törtvonal is, pernek olvasható/olvasandó – az idő/verziót például idő-perverziónak mondhatjuk, és kitalálhatunk más ilyen perverziókat is. Perjel: ajánlom túlzásba nem vitt használatát mindenkinek, aki így vagy úgy ír.
A Hét, 1998. szeptember 24..
