Végül is táguló világban élünk: egyszerre növekszik a fogyasztók és az absztinensek száma, az írástudatlanok és az elolvasott könyvek száma. Végül is a könyv azért olyan, mint a világ, mert tartalma kimeríthetetlenül változatos. Végül is az olvasás intellektuális gyönyöre – amelynek alapja nemcsak a birtoklás, hanem az odaadás is – felér minden más élvezettel. Könyvvásári felvételek következnek.
Gyermek és áldozat
Megveszem Pascal Bruckner Tentaţia inocenţei (La Tentation de l’Innocence, Az ártatlanság kísértése) című könyvét, az egyik legtermékenyebb kiadó, a Nemira ez évi kiadásában; franciául 1995-ben jelent meg, és el is nyerte azonnal a Médicis-díjat. Amolyan filozófiai esszé. A szerző a mai francia gondolkodás egyik „fenegyereke”. Fienkelkraut-val együtt, minden munkája megjelenésekor azonmód a figyelem középpontjába kerül.
Pascal Brucknertől eddig a Melancolia democraţiei (La Mélancolie démocratique, Seuil, 1994) című, románul 1996-ban megjelent könyvét olvastam – filozófiának kissé posztmodern, politológiának kissé zsurnalisztikus, de mindenképpen elragadó esszé az is. Minthogy a dús törzsszövegben tovább ágaztatni már nem tudná, a szerző külön keretben közöl adatolt ismertetéseket, frappáns ötletekre építő croquis-kat, ami grafikailag nem mindig szerencsés, ámde fokozza az olvasás aktusának gyönyörét.
Ezt teszi legújabb könyvében is. Az ártatlanság kísértését annak a kórtünetnek szenteli, amelyet legtalálóbban Új Infantilizmusnak lehetne nevezni. Vajon a gyermek (lenne) az ember jövője? – kérdezi Pascal Bruckner (beszédesek könyvének más fejezetcímei is: Nehéz felnőttnek lenni, A giccs csábítása, Pornokrácia, Az üldöztetés vágya, Az ingatag testvériesség törvénye, A genocídium mint retorikai forma, Narcisztikus lárma, A szerencsétlenségek káosza, A szükséges csalódás stb.), s mintegy erre a kérdésre válaszolva megállapítja: „A modernitás két kórban szenved: infantilizmusban és viktimizációban, ezeket nagy fondorlatosan úgy elegyíti, hogy teljesítse az isteni parancs karikatúráját: ne mondj le semmiről! A két embertípus, amelyet ezek a kórok megérintenek – az örök éretlen és a magát mártírnak kikiáltó – egymással verseng a kortárs kapitalista társadalom jótéteményeiért, kisajátítva az igazi vértanúk és áldozatok szenvedéseit.” A szerbekről pedig: „Végképp elveszítették a vértanúság dicsfényét, melyet régi történelmüknek köszönhettek. Milosevics Szerbiája beteljesítette Hitler végső győzelmét.”
De vajon teljesen vigasztalan a kép? Könyvének utolsó fejezetében Bruckner a következőket írja: „Persze a játszma nincs lejátszva, semmi sem bizonyítja, hogy országainkban az éretlenség és a siránkozás elkerülhetetlenül mindenkit hatalmába kerít. Míg a régi kommunista tömbben a felelőtlenség strukturális volt (az állampolgár teljesen alá kellett hogy vesse magát a fölötte gyámkodó államnak), a mi társadalmunk elvileg alkalmas az önkorrekcióra. A gyermekdedség és a sopánkodás azonban nem esetleges, múló jelenség, hanem úgyszólván strukturális kihívás: ahogy a demokráciát is mindvégig kísérti – mintegy megkettőződéseként – a totalitarizmus, úgy a felelősség társadalma is kihívja a saját ellentétét mint nehezen elhárítható fenyegetést.”
Előtanulmányok és tantaloszi kínok
A fentieket leírva megtorpantam kiállítási naplóm írásában. Elgondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen szélhámosságot követtem el: könnyen meglehet, becsaptam olvasóimat, elhitettem velük, hogy elejétől a végéig elolvastam Pascal Bruckner könyvét, holott csak belenéztem, a fülszövegét is segítségül híva szemelgettem belőle. Hát így készül a „kedvcsináló” könyvrecenzió?
Ezt azért is szóvá kell tennem, mert – gondolom, nem egyedül és nem is először – felfigyeltem egy paradoxonra: régebb, a pártállami időkben kevesebb volt a könyv, és több volt művelődési lapjainkban a könyvismertető; most több a jó könyv, de kevesebb a rangos könyvszemle. A magyarázat: ha nincs idő olvasni, még kevesebb idő van „célzottan” – eltöprengve, jegyzetelve, hozzádokumentá lódva – olvasni. Egy két-három oldalas könyvrecenzió megírásához annyi felkészülés, előtanulmány és mindközönségesen seggelés szükséges, hogy az ennek a nehéz szellemi munkának az órabérét számottevően lecsökkenti. Az amúgy is rendkívül alacsony honoráriumok miatt leginkább csak a mazochisták, a fakírok vagy a grafománok írnak ma könyvismertetőt, esetleg penzumból szegény lapszerkesztők, kivételként pedig azok a nagyvonalú, nemes gondolkodású szerzők, akik megengedhetik maguknak ezt a luxust. A szellemi termékek szabadpiacán – noha „kereslet” volna rá – a könyvrecenzió nem tartozik a dömpingáruk közé.
Igaz is, ha már (könyv)piacon vagyunk… Egy ilyen termékbemutató után, amely a könyvet (vásári) áruvá emeli (fokozza le), vajon nem számít-e burkolt reklámnak – és mint ilyen, vajon nem tilos-e tulajdonképpen – bizonyos könyveket megdicsérni?
Természetesen tréfálok. A vásárló, az igazi vásárló, minden hírveréssel együtt, viszonylag kevés. Az embereknek nincs pénzük. A könyv drága, amiben az egyetlen jó csak az, hogy örömtelenül úgy érezhetjük, többet spórolunk, ha megtartóztatjuk magunkat. Egy spárgás szemüveget viselő, borostás arcú öreg (valahogy rá van írva, hogy nem őzgerincet ebédelt szarvasgombával, és ha igaz, hogy az öltözék mindig jelképez valamit, akkor az övé egyszerűen azt szimbolizálja, hogy más ruhája nincs neki) megalázott kutyaként néz körül, kezében egy díszes könyvvel. Azt hiszem, ő jelképezi legjobban a mai román olvasót, könyvbarátot. A látogatók többségének arcán látszik a belső vívódás: a könyv arra is jó, hogy eszébe juttassa az embernek, mi mindenre nem jut pénze, ha megveszi.
Magam is érzem, kétszeresen is, a frusztrációt, a tantaloszi kínt. Egyszer, amikor le kell mondanom néhány ígéretes darabról, másodszor (hosszan, kínzóan, nyugtalanítóan), amikor otthon rá-rápillantok könyvszekrényemnek arra a fertályára, ahol a mégis megvásárolt, újabban szerzett vagy ajándékba kapott könyvek tornyosulnak, és bűntudatosan be kell ismernem, hogy talán már sose lesz időm el is olvasni őket.
Szabadkőművesek, homokosok
Ha már a Nemiránál tartunk, amely a kiadók közül talán leginkább vigyáz arra, hogy a komoly könyvek és a sikerkönyvek között a megjelentetésben egyensúlyt tartson, említsem meg, hogy Ioan Petru Culianu életművének két újabb kötetével jelentkezik: Experienţe ale extazului és Hesperus (utóbbi tudományos-fantasztikus regény, Mircea Eliade előszavával), továbbá két igazán hasznos kézikönyv megjelentetését is ígéri: az egyik egy Gay-szótár, vagyis híres homoszexuálisok életrajzainak gyűjteménye, a másik jeles szabadkőműveseké. Captatio benevolantiae gyanánt a kiadó prospektusa néhány illusztris homokos nevét is felsorakoztatja: Michelangelo, Byron, Balzac, Wilde, Gide, Rimbaud, Proust, Kavafis stb., valamint néhány notórius szabadkőművesét: Bacon, Michelangelo, Dante, Descartes, Havel, Sadoveanu… És még sokan mások – olvassuk a Nemira reklámszövegében.
Nem váratlan akadály
Vásári feljegyzéseim írását alaposan megnehezítette, hogy kedden este a tévében Pablo, Musza, Ho és Romeo, a négy felfújt hólyag, mily lassan vánszorgott Párizs utcáin az Egyetértés tere felé. Az ügy még súlyosabbá vált szerdára: megkezdődött az évszázad utolsó labdarúgó világbajnoksága. (Sokan évezredünk utolsó vébéjének nevezik, mintha ezer vagy legalább ötszáz éve lenne foci; jó, hogy nem azt mondják, a pleisztocén óta eltelt időszak utolsó vébéje.) Két nagyon jó meccset láttunk. Ki törődik már/még/most a könyvekkel! De ha úgyis szó van róluk, akkor bevallom, hogy fociban is – még mindig – a kicsi nyugat-európai országoknak drukkolok, azoknak, amelyek Erasmust, Maeterlincket, Andersent, Musilt adták a világnak.
Most, könyvek ürügyén, a futballról ennyit. Nem többet tehát, mint amennyit a labdarúgás ürügyén a könyvekről fogok írni.
A Hét, 1998. június 18.