Végül is táguló világban élünk: egyszerre növekszik a fogyasztók és az absztinensek száma, az írástudatlanok és az elolvasott könyvek száma. Végül is a könyv azért olyan, mint a világ, mert tartalma kimeríthetetlenül változatos. Végül is az olvasás intellektuális gyönyöre – amelynek alapja nemcsak a birtoklás, hanem az odaadás is – felér minden más élvezettel. Könyvvásári felvételek következnek.
A hatodik
Hatodízben rendezték meg a román fővárosban a nemzetközi könyvvásárt június elején. Négy nap, ezek egyikén – stílszerűen, ugye – kiosztották az Írószövetség 1997-es díjait. Volt már alkalmam megjegyezni (a hatból ugyan kettőt nem láttam, biztosan nem voltam Bukarestben): egy ilyen rendezvényről csakis mozaikkockákban lehet képet alkotni, az embernek csak benyomásai lehetnek.
Az első dolog, ami eszembe jut – derülök is rajta –, hogy a könyvvásárnak nevet adó szójátékkal (Bookarest) fővárosunk neve inkább van magyarul, mint románul írva. (Vajon jelent-e valamit a Boodapest?)
A második dolog, amitől nem lehet elvonatkoztatni: dögmeleg van. A Nemzeti Színháznak is helyet adó épületben pedig – legalábbis azon a három emeleten, amelyet a könyvek elözönlöttek – nincs légkondicionálás.
De vannak filmkamerák és jupiterlámpák. Aki a román kulturális és politikai élet személyiségeit látni-hallani akarja, annak nem a tévét kell néznie, hanem el kell mennie a könyvvásárra. Igaz, a miniszterelnökről nem tudom, hogy járt volna itt (a világbajnokságra utazó focistákat felkereste, elbúcsúztatta), de lehet, hogy igen, mert azt viszont láttam a tévében, hogy a világgazdaságról írt könyvét dedikálta. De hát a főszereplő a Bookaresten mégiscsak a könyv… No meg, persze, bizonyos szempontból, nyilvánvalóan, esetleg, inkább: a CONNEX GSM cég, a vásár fő szponzora, híres zöld X-es reklámposztereivel, amelyek előtt állva, ülve dedikálva a román kulturális és politikai élet személyiségei (akarva) akaratlanul is hírverőkké válnak. Pirulva vallom be, hogy nekem is van egy ilyen rendszerben működő Bosch készülékem, „sznobilom”, de a látogatásom idejére kikapcsoltam.
Hangulatképek
Az idén a vásár különmeghívottja – talán válaszként a lipcsei meghívásra – Németország volt. A megnyitón Ion Caramitru művelődésügyi miniszter a Romániából elszármazott német írók szerepéről beszélt. Mindazonáltal a német kiadók jelenléte nem mondható reprezentatívnak.
Mint eddig is, jó hangulatot teremtett a vásári kikiáltó. Eredeti figura, kicsit múlt századi allűrökkel (habár most a „punk” és az „infantyeriszt” keverékére vette), harsány és szellemes. Néha figyelmeztet egy-egy látogatót, hogy a könyveket nézze, ne a pult mögött bájcsevegő csajokat, néha belefúj érces hangú rezébe (Trombitás Frédi), és utána azt kiabálja: „Figyelem, figyelem, öt könyvnél kevesebbet lopni nem illik”.
A Humanitas Könyvkiadó olyan ezen a zsúfolt rendezvényen, mint egy sétapálcás, elegáns úr, aki véletlenül egy zsibvásárra tévedt. Igényes, választékos – és drága. Standja mellett Mircea Cărtărescu, a divatos író, akit sokan a román próza megújítójának tartanak (tudni róla, hogy Pesten Csiki Laci fordítja-lefordította egy – vagy két – regényét), háborítatlanul olvassa a Dilemát. Láttam az Academia Caţavencuban, hogy Cărtărescu tizenegy évvel ezelőtt adta be kérelmét egy telefonkészülékre, s még mindig nincs a lakásán telefonja. Erre az embernek csak olyan süket megjegyzések jutnak eszébe, hogy „írósors”, meg hogy „így becsüli meg ez a nép a nagyjait”, esetleg hogy „bezzeg, ha focista lenne”. Tény, hogy írónknak jó idegei vannak.
A könyvvásár idején négy oldalon megjelentetik a Bookarest című “napilapot”. Ennek utolsó előtti, szombati, június 6-i számában Alex. Ştefănescu irodalomkritikus kijelenti: „Előnyben részesítettem Cristian Tudor Popescut Henri Bergsonnal szemben.” Azok után, amiket A.Ş. a magyar nyelvű oktatás felesleges voltáról írt (a România literară hasábjain!), nem is csodálkozom.
A trópusi melegben teljes eklekticizmus uralg: embereké, standoké, könyveké, hangoké. A szem és a fáradó test megpihenhet egy-egy díszesebb elárusítóhely előtt. Mindent a szemnek, persze, de csak a szemnek? Eszembe jut a bibliai mondás értelmezése: a „fogat fogért, szemet szemért” mondandója az is, hogy fogért csak fogat, szemért csak szemet – ne többet. Amúgy egyetértek (savanyúszőlő-alapon) Szerb Antallal, hogy a nagyon szép könyv megfélemlíti és zavarba hozza az embert, mint a nagyon szép nő, s ahogy a nagyon szép nők nehezen mennek férjhez, úgy a nagyon szép könyvek nehezen találnak olvasót. Azért érzek némi büszkeséget, hogy le mertem venni a polcról egy félmillió lejes kötetet (angol nyelvű management kézikönyv).
Néhány olyan mai, a kiállításon is megjelent szerző, akinek a könyvét feltétlenül meg kellett volna vennem: Mircea Cărtărescu, Sorin Antohi, Dorin Tudoran, Mircea Nedelciu, Lucian Boia, Luca Piţu, Alexandru Paleologu, Dumitru Ţepeneag – és sokan mások.
És amit nem lehetett meg nem vásárolni: Umberto Eco. A híres olasz egyik etikai tárgyú írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy az „értelmiség nem veheti fel a harcot a vad intoleranciával, hiszen a tiszta, tudat nélküli bestialitással szemben a gondolat fegyvertelen. A doktrináris türelmetlenség ellen harcolni viszont már késő, hisz amikor az intolerancia elvi alapokra kerül, nem lehet ellene szegülni, s akik mégis megpróbálják, azok a legelső áldozatai”.
Meglátok egy kiragasztott röplapot, azt hirdeti, díjazni fogják a leghasznosabb könyvet. Hirtelen arra gondolok, ez csak egy ételreceptes vagy egy számítógépes, esetleg üzleti ügyekben eligazító könyv lehet. Aztán jobban megnézem: nem fogják elhinni, a leghasznosabb könyvre a versenyt a legnagyobb egyházi, felekezeti – természetesen ortodox – alapítvány, az Anastasia Könyvkiadó írta ki. Hát persze, hogy persze! – jutott eszembe –, hiszen tavaly a kitüntető címet a versenyen egy (természetesen ortodox) imádságos könyv nyerte el. Gyengém, hogy ha véleményemet kérik, én azt visszautasítani nem tudom. S ha már szellemi-lelki haszonról van szó, hát véleményem szerint 1997-ben román nyelven a leghasznosabb könyv az Univers Könyvkiadónál jelent meg: Jostein Gaarder: Lumea Sofiei (Sofies verden, 1991); vagyis Szofi világa lenne magyarul, ám – mivel a „filozófiatörténet regényéről” van szó –, még csak a „Szofia” sem lenne jó, s persze a „Zsófia” sem. A regényes történet egy tizenkét éves kislány körül szövődik, aki megismerkedik a filozófia történetének nagy kérdéseivel. Igazi sikerkönyv, 1996 végéig tizenkétmillió példányban jelent meg negyvenkét nyelven. Érdemes lenne magyarra is lefordítani, ha ez még nem történt meg. (Megtörtént – a szerk. megj.)
A Hét, 1998. június 18.