Aki a gyomromat kivette. Karinthy Frigyes Utazása óta sokunk úgy képzeli el a sebészorvost, amilyen Olivecrona professzor volt: magas, őszhajú, idős úriember. Nos, az én orvosom, az a sebész, aki engem műtött: harmincéves, ennél is fiatalosabb arcú, kisportolt alakú derűs fiatalember. Fiam lehetne, mondanám, ha lassan nem fajult volna oda a helyzet, hogy jóformán mindenki a fiam lehetne. Mivel kettőnk kalandja még nem ért véget, babonából nem merem dicsérni. Szorítkozzunk a tényekre – ahogy újságíróhoz illik. (Persze tény az is, hogy miközben e sorokat írom, a hasüregemben mindenféle feszültségek vannak, kis fájdalomnyilak cikáznak ide-oda; és tény az is, hogy unom magamat és nyavalyáimat.)
„Újságíró? Értem.” – mondja a doktor úr, és ebben benne van az egész anamnézisem. A műtét után (közepesen nehéz volt, komplikációk nélkül, valamivel több, mint két órát tartott) minden reggel ő kötöz át, hasamat simogatva, enyhén nyomkodva. Közben beszélgetünk. Elmondja, Zürichben továbbképzésen vett részt, egyebet sem tanultak, mint gyomor- meg hasfalösszevarró technikát.
Politikáról természetesen egy szó sem hangzik el. Noha nem hiszem, hogy akár magyarral, akár újságíróval gyakran lett volna dolga, mindkét identitásom szemmel láthatóan közömbösen hagyja. Ezt az embert csak a hasam érdekli.
Aztán rájövök, hogy valami más is. Egy reggel megpillantja ágyamon Samuel P. Huntington könyvét, a Clash of Civilizations-t (természetesen románul, azelőtt néhány nappal vettem meg). „Hisz abban, amit a szerző ír?” – kérdezi doktorom. Kiderül, hogy ő nem hisz Huntington elméletében (nincs egyedül), ezzel szemben hobbija a hadművészet, a régi kínaiaktól Machiavelliig mindent elolvasott. Erről elbeszélgetünk. Nem állom meg, elmondok neki egy történetet Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép című könyvéből. Wu herceg le akarta rohanni Hu országát. Felkérte egyik tanácsadóját, hogy ezt nyilvánosan jelentse be. Amint a tanácsadó harcias beszédeit megtartotta, a herceg lefejeztette, hogy jó szándékáról ily módon is biztosítsa Hu-t, meg hogy gyanúját elterelje. Hu erre szétoszlatta hadserege nagy részét. Wu herceg ekkor elfoglalta az országot, és Hu-t rabul ejtette.
„Gondolkozni fogok rajta, hogy miért mondta el nekem ezt a történetet”, mondta gyomrom megkéselője, és arcán tétova mosollyal elvonult.
A kormányfő egy éve. Amikor tavaly a sürgősségin feküdtem 1997 márciusában, leírtam, milyen nagy hatást tett rám a budapesti látogatásáról hazatérő Victor Ciorbea nyilatkozata. Hogy drukkoltam a nyugodt beszédű mócnak! Most, egy évvel később, drága kolléganőm hozza az újságot, és szomorúan mondja: lemondott Ciorbea. Hát belehajszolták! Várható volt, mégis szíven üt a hír. Nem való volt ebbe a Caragiale-i világba. Hogy egyebet ne mondjunk (tudom, hogy furcsa), szavatartó volt. Tartok tőle, hogy a „mindenkivel jóban levő” kinevezett új miniszterelnök nem erősen fogja a szívén viselni a magyarok ügyét. Persze az sem lenne nagy baj, ha – az ország magasabb távlati érdekeit szem előtt tartva – csellel, smekker módon vinné keresztül, csak hát nem hiszem.
Utóhang. Már itthonról, a lakásomról, „tizenkét naposan”, büszkén buszozom be a kórházba: kivétetni az utolsó szálakat. „Ismeri az új miniszterünket?” – kérdezi az egyik nővér. Hogy mármint az egészségügy-minisztert.
Hogy ismerem-e? Hát egy évvel ezelőtt nem ő érdeklődött a hogylétem felől? És nem ő mondta el nekem a gyomorfekély három stádiumát? (Az első: ideiglenesen begyógyítják a sebet. A második: ha az ember nem vigyázott, s kiújul, kiveszik. A harmadik: ha az ember ekkor sem vigyázott, lábbal előre kitolják.)
Bárányi Ferenc képviselő úr, akivel A Hét révén és közös barátaink révén sok mindenben egy húron pendülünk, 1995 szeptemberében, sörözés közben a következőket írta dedikációként Mindenki háziorvosa című igen kiváló könyve második kiadásának nekem ajándékozott példányába: „Boldog és büszke vagyok, hogy Ágoston Hugónak dedikálhatok. Ma szavaztunk a Parlamentben. Barátsággal: Dr. Bárányi Feri.” (A szavazás annak szólt, hogy az RMDSZ szerény személyemet javasolta az Országos Audiovizuális Tanácsba. Ebből, mint tudjuk, nem lett semmi – lásd sorozatunk első részét.)
Most azon derülök, milyen rossz reklám lenne, ha pont akkor krepálnék meg, amikor Romániának magyar egészségügyi minisztere van. Nem lenne szép tőlem, sem vele, sem az RMDSZ-szel szemben. Még akkor sem, ha egyáltalán nem irigylem.