Ahogy semminek nincs kezdete, csak öröktől létezése. Ahogy az alaktalan alakot ölt. Ahogy az alak tudatot ölt. Ahogy a szöveg kiválik a valóság szövetéből, és ahogy – mint felkönyökölni igyekvő beteg – visszahanyatlik. Ahogy az álom az egészet örvényébe fogja. Ahogy egyszer megszakad…
A jó kisfiú meséje
Volt egyszer egy jóérzésű kisfiú. Tele volt farkcsóváló jóindulattal, imádta az egész emberiséget. Képtelen volt haragot tartani. Bármilyen csoportba, közösségbe került, végtelen hálát érzett, hogy befogadták. Hűséges természetű volt. Persze nem sokra vitte, mert nemhogy követelni, de még ellentmondani sem tudott. Kényszerképzete, legnagyobb fájdalma és aggodalma az volt, hogy félreismerik, félreértik, félremagyarázzák.
Amikor felnőtt, akkor is állandóan őrlődött, s mindenért, ami körülötte rosszul történt, magában kereste a hibát. Fél évszázados korában összeszedett vagyona ugyanannyi volt, mint negyed évszázados korában, vagyis semmi (plusz a könyvek, mínusz a jó memória). Amíg egészséges volt, szinte bűntudatot érzett – szerencsére élete úgy alakult, hogy ezzel felhagyhatott. Noha társaságkedvelő, empátiás embernek ismerték, sorsa súlyos magánnyal sújtotta; egyhangúan és mégis rendszertelenül élt.
Ennek a kisfiúnak az élete (az, hogy mit kezdett az életével) nehezen értékelhető. Nincs jelentése, nincs üzenete, nem vonható le belőle semmilyen tapasztalat. Ennélfogva nyilvánvalóan az is teljesen mellékes, hogyan ér véget a mese.
Lányok, fájdalom
Mint tavaly is, nővérek, ápolónők vesznek körül. Egyikük Alina (neve, ha igének nézem, azt jelenti: enyhíteni, csillapítani, csitítani), ő „vesz át”, amikor este jelentkezem; a másik Tatiana, kilenc nap múltán reggel ő bocsát utamra. Kettejüket várom leginkább. Huszonévesek, szőkék, kékszeműek. Talán a nevük is teszi, hogy tudatosul bennem, ami bizonytalan érzésként kezdettől eltöltött: egy orosz regény hangulatában vagyok. A beszéd lágyítása, a sok „anyácskám”, „apóka”, „kedveském”, „galambocskám”, a már említett ikonok a falon. Ha Anyegin lennék, várnám Tatjána levelét. Aztán, hogy erre a mély gondolatra rájövök, még oroszosabbá válik minden, a hűs tavaszi reggeli levegő, mellettem a ványadt bácsi suttogó rekedtes hangjával (nyelőcsövét műtötték), maguk a lányok, akik mindent ráhagynak a betegekre, aztán teszik vaskövetkezetesen a dolgukat.
Egyetlen egyben nem értünk egyet: az orromon és a nyelőcsövemen lenyomott műanyagcsövet, amely a gyomorsav elvezetésére szolgál, vékony műanyagszállal hozzátűzik az orrsövényhez. Minden mozdulatra élesen fáj, megalázó. Mondom a lányoknak, hogy a medvék és az ökrök orrába szoktak így karikát fűzni – mire való? Megmagyarázzák, hogy a betegek egy része kiveszi a szondát, és ezzel bajba hozza magát. Így issza meg az ember más betegek fegyelmezetlenségének a levét.
Tatiana megpróbál villanyégőt szerezni, hoz is egyet valahonnan, de az ágyam fölött a lámpában rossz a foglalat, cinkos akciónk nem teljesül be. Az örök jókedvű lány egy hajnalon kissé szórakozottabbnak tetszik. „Fáradt, Tatjána?” – kérdem félénken. Dacosan válaszol: „Hát milyen legyen egy fiatal lány reggel?” A nimfának igaza van.
Egy érdekes szomszéd
Amikor a műtét után, már a kórteremben, szeretetteljes pofonokkal magamhoz térítenek, első öntudatlan szavaim magyarul hangzanak. „Nem vagyok, nem vagyok” – ezt kiabáltam, tudom meg a szemközti ágyban fekvő betegtől. Két román történelmi személyiség nevét viseli, szatmárnémeti, és – kíséretében lévő feleségével együtt – ért magyarul. Betegsége, állapota az enyémnél jóval súlyosabb. Bevallja, hogy 90 után közvetlenül valutaüzérkedéssel foglalkozott, bejárta Magyarországot Miskolcig és Sopronig. Aztán egy kies moldvai városkába költöztek, ahol rádiót és (ha jól értettem) kábeltelevíziót alapított. Most alkalmasint ő a helyi médiacézár.
Néha a derék ápolónők egyszerre pisiltetnek kettőnket, vagy csinálnak nekünk beöntést. „Gyámoltalan, mint a szükségét végző vadállat”, mondja a költő. Ezzel szemben azt figyelem meg, hogy az ember tekintete dolgavégzés közben ugyanúgy révül a semmibe. mint egészségesen.
A Hét, 1998. április 16.