XI.
Ahogy semminek nincs kezdete, csak öröktől létezése. Ahogy az alaktalan alakot ölt. Ahogy az alak tudatot ölt. Ahogy a szöveg kiválik a valóság szövetéből, és ahogy – mint felkönyökölni igyekvő beteg – visszahanyatlik. Ahogy az álom az egészet örvényébe fogja. Ahogy egyszer megszakad…
Újabb kórházi képeslapok
Tavaly márciusban gyomorvérzéssel beszállítottak a fővárosi sürgősségi kórházba. Akkor megúsztam a műtétet, igaz, szinte elvéreztem utána a Bukarest–Budapest gyorsvonaton. Idén márciusban – kereken egy évvel a az előző baleset után – valami hirtelen ihlettől vezérelve ismét kilyukadt a gyomrom. Gondolom, azt gondolta, megnézzük egy kicsit, mi újság az ország legnagyobb gyógyüzemében (mindemellett határozottan cáfolom, hogy a Képeslapok utóbbi ritkább megjelenésének a témahiány lett volna az oka). Egy este tehát betaxiztam a sürgősségire. Minden olyan intenzív volt – kiderült, hogy a vérzésem is. Az orvos, aki a kórházi felvételemet lebonyolította (lesz még szó róla), első látásra megmondta: operáció. „Ős testvér, vén sváb, nem látod, vágni kell?” – hallottam az atyai belső hangot is. Így hát, noha senki sem kérte a véleményemet, beleegyeztem a műtétbe.
Ezek az előzmények. Az alábbi feljegyzéseket lábadozóban, mindenféle testi tünetek közepette írom, otthoni magányomban, két héttel az operáció után. Tehát rövid távú emlékezetemre hagyatkozva, és meglehetős bizonytalanságban egészségi állapotom – sorsom! – további alakulását illetően.
A sürgősségi kórház. Nagyüzem. Van csendesebb pillanat is, de általában mintha futószalagon érkeznének a súlyosabbnál súlyosabb esetek. Szerencsém van: ugyanabba a kórterembe kerülök, mint tavaly. Sőt, nem hiszik el, még az ágy is ugyanaz, vagy legalábbis ugyanazon a helyen áll. A legszembetűnőbb változás, hogy a falak simák, fejmagasságig csempe, a csövek frissen mázolva. És a két falon, egymással szemben: egy-egy ikon, ortodox szentkép. (Köll az – gondolom.) Az ápolónők, nővérek, asszisztensnők teljesen kicserélődtek, az újak is kedvesek (lesz még róluk szó) – de hol van Maria, hol van Zseni? Valahol egy másik emeleten, egy másik szárnyban, egy másik kórházban adják az injekciót, veszik a vért, csapolják a különböző szervek váladékait, kötözik a sebeket, öltöztetik át a betegeket.
Nem emlékszem tavalyról a katonai őrizetre. Most a folyosó elején állandóan ott strázsál egy rendőr és egy csendőr, ugyanúgy váltják egymást, mint a kórház személyzete: egy ügyelet harminchat óránként tizenkét órát tart, héttől hétig, nappal vagy éjszaka. Nem tudom, van-e még így valahol a világon, de tény, hogy a sürgősségi kórházban a beutaltak között sok az olyan, akinek a hatóságokkal is meggyűlt a baja. Mesélik, hogy egy éjszaka egyszerre hoztak be két bandát, amelyek összevissza kaszabolták egymást kardokkal. Annak magam is tanúja voltam, amikor betoltak egy sokkos állapotban levő férfit; rövidesen megjelent két jól öltözött fiatalember (nyomozó?): lefényképezték, elkérték a lakcímét, futtában megfenyegették, s elrohantak. Utána alvilágian komor és mindennel felszerelt látogatók áradata vette körül a beteget: garbós-bőrkabátos, brillantinozott hajú nehéz fiúk mobiltelefonokkal, magas talpú cipős, vékony lábú, divatáruházból öltöző, festett hajú lányok műkörmökkel; alig beszéltek hozzá, szemmel láthatóan inkább az volt a céljuk, hogy elszigeteljék, mintsem, hogy fájdalmát enyhítsék.
Az egyik fiatal rendőr műtét utáni éjszakai sétáim egyikén megszólított: nem ismerjük mi egymást? Dehogynem, mondtam, van egy lánytestvéred, emlékszem, kiskorotokban kézen fogva mentetek reggelente az iskolába. Kiderült, hogy szomszédok vagyunk. A fiatalemberrel többször elbeszélgettünk, amikor szolgálatban volt. Aztán egyszer észrevettem, hogy nagyon-nagyon néz rám: amikor az egyik látogatómmal – kissé harsányan, mert ő most olyan – a folyosón magyarul beszélgettünk. Létezik, hogy a kórházi rend ifjú őre addig nem jött volna rá, hogy magyar vagyok? És most, hogy rájött, nem tudta leplezni zavarát? De miért volt zavarban? Kissé haragszom magamra, amiért ilyen kérdések foglalkoztatnak.
Sok mindent el kellene még mondani a bukaresti sürgősségi kórházról. Nagyképűen talán először is azt, hogy nem lehet jobb, mint a társadalom, amelynek része és amelyet kiszolgál. Úgy vélem, annál azért jobb. Elsősorban természetesen a magasan képzett orvosai révén. Több szempontból észlelhető javulás. Ami azonban nem változott, az a minden rendű és rangú „látogatók” özöne. Szinte akadálytalanul járnak ki-be (fertőzésveszély!), volt nap, amikor a folyosó előtti térben harmincan-negyvenen voltak, étkeztek, cigarettáztak, sokan a lépcsőkön ülve vagy guggolva, amolyan piknikhangulatban; közvetlenül a bejárat mellett hat-nyolc rikítóan színes szoknyás cigány nő veszekedett egymással fontoskodva.
Egy sürgősségi kórház nem válogatja meg a betegeit – azokat, akik folyosóira, kórtermeibe belépnek, megválogathatná. Ahogy a nagy hírű sebész, a viziteket is levezető igazgató-főorvos elmondta, szükség lenne a kórházban egy külön irodára, közönségszolgálatra. Lehet, hogy a frissen felavatott új szárnyban rövidesen felállítanak egy ilyen irodát.
Végül néhány szót a hálapénzről, annál is inkább, mivel – az egészségügyi dolgozók sztrájkja után – ez a kérdés élesen vetődött fel, a mi sajtónkban is. Nem fogom megmondani, nekem „mennyibe került” a műtétem. Úriember ilyesmiről nyilvánosan nem beszél. Azt kijelenthetem, hogy senki sem állt elém kinyújtott kézzel; s hogy volt, aki visszautasította még a célzást is. Nem hiszem, hogy egy orvos vagy egy asszisztensnő attól tenné függővé törődését, gyógyító beavatkozásának minőségét, hogy a páciens – előre vagy utólag – ad-e hálapénzt vagy sem.
Amúgy természetesen nem lehet általánosítani, a helyzet, az arányok, a szokások mindenütt másak. Az érdemtelenül vagy törvénytelen módon szerzett előnyökhöz való viszonyulás hosszan kialakult, társadalmi úzus, felfogásbeli beidegződések része. „Elítélni” éppen lehet, változtatni rajta – nemigen, s ha mégis, akkor nagyon lassan. Tudom, hogy ezek közhelyek, de még mindig jobbak, mint a végig nem gondolt, izgága nagyotmondásból eredő, általánosító ítéletek. Sajnálom, hogy képtelen vagyok „társadalomban” gondolkozni, hiányzik belőlem nemcsak a világmegváltó elhivatottság-érzés, de a „dolgok rendbetételének” hajlama is.
A Hét, 1998. április 16.