Egy. Megfigyelte-e ön (hányszor figyelte meg, milyen körülmények között, kinek a társaságában, s ha igen, elmondta-e valakinek), hogy ismeret helyett, meggyőződés helyett, hit helyett, cselekvés helyett, mindinkább: beszéd van? A valóság helyett, mondanánk, ha a beszéd nem lenne maga is valóság.
Kettő. Szavak, szavakból álló sorok a papíron: zebrán vagyunk, amely elválasztja az életet a haláltól, a létet a nemlét végtelen változatosságú lehetőségeitől – és összeköti őket. Bukaresti életképek következnek, régiek és újak, vidámak és sötét tónusúak.
Mezítláb a hóban
Persze volt tél is akkoriban. Sőt, alkalmasint akkor kezdett szokásba jönni, hogy Bukarestben a tél nem évszak, hanem természeti csapás.
Emlékeznek még az 1973-as nagy havazásra? Minket, néhány fiatal újságírót terepmunka közben ért a Prahovicában. A Vica a Prahova nevű vendéglő kistestvére volt, kevéssel innen attól, ahol most a Sofitel szálloda drágállik.
Amikor láttuk, hogy nem akar elállni, elindultunk a Vicából haza, elszánt tollak – és el is jutottunk a következő vendéglátóipari egységig. A látótávolság egyre csökkent, a hóréteg csak magasodott, a szél mind fútt, a higanyszálat végtagjainkban éreztük. Bent viszont, hát bent – jó volt, valóságos családias sziget, a szigeteken fellelhető oly nélkülözhetetlen számos kellékkel: mititej, telemja, maszlina meg paradicsom (március eleje volt, tavaszváró, negyed évszázad telt el, istenem!), forralt bor meg cujka, de mindenekfölött egy izzó csempekályha. Mindig vallottam, hogy a kályhához kell eljutni.
Leültünk, végigfutottunk – tevőlegesen is – a fentebb ismertetett menün. Átnedvesedett cipőmből kiráztam a hólét, s a lábbelit a kályhának támasztottam.
Nem tudom, azon az éjszakán hányan mentek haza mezítláb, illetve hát zokniban, cipő nélkül Bukarestben. Megalapozott nézetem, hogy nem sokan. Egy bukaresti magyar újságírónak, egyedül csak neki adatott meg ez a bravúr. A cipőmet ugyanis ellopták a kályha mellől. Mire feleszméltünk, a havazás elállt, a szigetlakók szétszéledtek. A hó a mellünkig ért. Egy hókotró géppel, traktor vontatta hóekével mentünk haza. (Táviratban: hoeke, ejtsd höke.)
Azóta sok lopásban, meglopatásban volt részem, de mindenek közül talán ez volt a legkalandosabb.
Hazaérve levelet írtam.
Palackposta
Kedves Robinson! Lelki szemeimmel látom, mennyire elárasztja egész valódat az öröm, amikor levelem kézbe vészed, miután kihalásztad az óceán hullámzó sós vizéből. (Remélem, egyebet is fogtál.)
Úgy adódott, gyakran adódik úgy, hogy semmi dolgom; tenni-venni sem volt kedvem, kinn hullt a havaseső. Előkerült egy palack bor, mit ajándékba kapék Újévre. Szinte észrevétlenül megiszogáltam; na már most, mit kezdjek egy üres üveggel – hát így jutottál eszembe magányomban. Gondoltam, ha már a hajótöröttek e módon küldik szét segélykérő soraikat (ha éppen van náluk ceruza és papír), hát most én üzenek neked palackban.
Csak azt bocsátom előre, hogy tollamat a szív vezérli, nem a lassuló, ködülte agy.
Itt zaj van. Az emberek sokat s hangosan beszélnek. Minden lehető módon igyekeznek ártani maguknak s egymásnak, azt hiszem azért, mert nem szeretik s becsülik önnön lelküket. Az adott szót ritkán tartják be, igaz, a könnyen osztogatott súlyos fenyegetéseket sem. Kevés kivételtől eltekintve nem látják életük értelmét, sokan öngyilkosok lesznek, sokukkal végez a szívbaj, a rák, sokukat üti el önjáró kocsi (úgynevezett autó), sok a koldus és a lelkibeteg.
Azt üzenem hát neked: fojtsd vissza magadban a vágyat, ha még rabságában tart, hogy hazagyere. Jobb neked ott, ahol vagy. Mentsd meg magad. Maradj a szigeten, Robinson. És vigyázz Péntekre.
Hugh, egy magányos szárazföldi patkány
Jó munka
– Szerencsém volt, mert olyan munkát választottam, amit szeretek, amiben élvezetet találok. Nem könnyű, sem fizikailag, sem idegileg, kockázat is van, de megéri. Meg aztán mindig szerettem emberekkel dolgozni – nyilatkozta Flori e sorok írójának.
A román parlament fontolóra vette – no, nem komolyan, csak úgy elvitatkozgatott rajta, hogy a mellékszereplők is megmutassák magukat a tévében – a bordélyházak (a bordélyházasság) intézményének újrabevezetését.
Létértelmi űr
Az utóbbi időben öngyilkosságok viszik hírét a bukaresti egyetemeknek. Többnyire fiatal lányok vetnek véget életüknek. Az okok változatosak: szerelmi bánat, kudarc a vizsgán; tavaly egy lány azért lett öngyilkos, mert megerőszakolták, egy másik mert ellopták a pénzét.
Miért gyakoribbak Romániában az öngyilkosságok, mint azelőtt? A kézenfekvő válasz az lehetne, hogy: mert romlanak az életkörülmények, nő az infláció és a munkanélküliség. Ezek a hatóokok természetesen nem hagynak hidegen, de jobban érdekelnek a mélyebb – lélektani, ha úgy tetszik, filozófiai – okok.
Minden kornak megvan a maga uralgó neurózisa, mal de siècle-je, frusztrációja. A szexuális frusztráció (Freud) és a kisebbrendűségi érzés (Adler) után görcsös századvégünkre az értelmetlenség-érzés, az üresség-érzés nyomta rá a bélyegét – az egzisztenciális vákuum (Frank). A fiatalok kétségbeesetten keresik életük értelmét – és igen gyakran nem találják. (A kisebbségekhez tartozók „szerencsésebbek”, értelmes tettekre ösztönözheti őket a többségi megkülönböztetés elleni harc, de még a passzív ellenállás, a túlélési stratégia is értelmet adhat a létnek.)
A „hagyományos” idegbetegségektől eltérően az egzisztenciális neurózis nem komplexusokra vezethető vissza, hanem lelkiismereti és érdekkonfliktusokra. Vagy az ezekből adódó csalódottságra, kiábrándultságra, hiábavalóság-érzésre. Emlékezzünk arra a kolozsvári fiatalemberre, aki 1989 decemberében kész volt életét áldozni „a szabadságért”, súlyosan meg is sebesült – néhány év múlva pedig fogta magát és szabadon öngyilkos lett.
Meglehet, hogy – legalábbis Bukarestben – az egyetemi hallgatók körében a leggyakoribb halálok az öngyilkosság. Ráadásul a statisztikák szerint a nem halálos kimenetelű kísérletek száma tízszerese a „sikeresekének”. És mindegyik mögött egy ember áll, értelmét vesztett életével.
„X. Y. levetette magát a diákszálló nyolcadik emeletéről. Tettének oka egyelőre ismeretlen” – immár sablonos hír a bukaresti napilapokban.
Tudja valaki, mivel lehetett volna lebeszélni?
A Hét, 1998. február 26.