Egy. Megfigyelte-e ön (hányszor figyelte meg, milyen körülmények között, kinek a társaságában, s ha igen, elmondta-e valakinek), hogy ismeret helyett, meggyőződés helyett, hit helyett, cselekvés helyett, mindinkább: beszéd van? A valóság helyett, mondanánk, ha a beszéd nem lenne maga is valóság.
Kettő. Szavak, szavakból álló sorok a papíron: zebrán vagyunk, amely elválasztja az életet a haláltól, a létet a nemlét végtelen változatosságú lehetőségeitől – és összeköti őket. Bukaresti életképek következnek, régiek és újak, vidámak és sötét tónusúak.
Kaland begóniával
Ez egy nagyon régi életkép. Valahogy nem fakul. (Naplóm – vagy nevezzük most fotóalbumnak – miért ne tartalmazhatna régi képeket?)
A hetvenes évek legelején volt egy garzonlakásom, a magyar iskola háta mögött. Bútor sokáig nem lelt helyet benne, de hajléknak hajlék vala. Ami Majtényi Erikék lakása volt íróbarátainak, az lett az enyém is: „belém járt” az egész vidéki újságíró fiatalság, képzőművészek és más átutazók, fiúk és lányok. Vidám élet folyt, de azért – a konyhaasztalnál – cikket írni is lehetett. (Lásd A Hét első évfolyamait.)
Aztán az egyik barátom a válásból rámaradt bútorát nálam helyezte el. Lett két ágyam. És visszaadhattam Hervay Gizinek a felfújható gumimatracát, a legérdekesebb fekvőalkalmatosságok egyikét, amiket addig látnom megadatott: megfigyeltem egyszer, ketten aludtak rajta, amikor egyikük megfordult, a második bölcsen bólogatott.
Amint megbútorosodtam, hozzám költözött átmeneti időre M.N. Egyébként is jólnevelt úrigyerek volt, de nálam otthon még ennél is csendesebben és illemtudóbban viselkedett. S mintha az én életem is kezdett szabályozottabb mederbe terelődni.
Egy zsongó nyári estén beállított azonban az őstermészetéről híres vadász, aki akkoriban a földikutyák üregjáratainak szentelte rapszodikus munkaidejét, és – el nem tudom képzelni, hol és mikor – novellákat írt a természet köréből. Tintásan jött (vagyis piásan), azt mondta rókavadászaton volt; majd tartalom és forma egységének ellenállhatatlan belső kényszerétől vezérelve (mint amikor egy politikus kimondja dacosan, amit gondol, s szakít koalíciós társaival), a szoba legszabadabb sarkában a linóleumra helyezte sokat próbált gyomrának tartalmát, vagy ahogy egy tudománynépszerűsítő mondaná: teljessé tette a szőlő, a szilva és a komló levének, valamint a szemespaszulynak a körforgását a természetben.
M.N., hinnők, érdeklődéssel szemlélte a műveletet. De nem, nem ezt tette. Jólnevelt szemérmessége most sem hagyta cserben. Először – olvasást tettetve, mint egy lord a vonaton, aki maga elé tartja az újságot, mert nem akarja, hogy megszólítsák – csak annyit mondott: îmm, azt is inkább befelé. Amikor azonban az immár megkönnyebbült novellista kötelességtudóan feltörölni igyekezvén ópuszát, abba’ megcsúsza és beleüle, M.N. már nem bírta tovább, és három vagy négy, egyre gyorsabban ismétlődő âmm után kirohant az erkélyre. Ő is könnyített tehát magán, de oly szerencsétlenül, hogy tettének sugara mint jégeső sodorta el az alattunk lakó népdalénekesnő begóniáinak és muskátlijainak öntözésre áhítozó szirmait.
Őszintén szólva nem kedveltem a hölgyet (eltérően vadász barátunktól, aki néha eltévesztette az emeletet), merthogy korán reggel és kora délután – tehát kedvenc alvási periódusaimban – szokott gyakorolni. Most azonban, sajnos, igaza volt. Kénytelen voltam szegény M.N.-nek kiadni az útját. „Kedves N. – mondtam neki –, beláthatod, ez nem egy olyan ház, ahol ezt lehet tenni a szomszéd virágaival.”
Hát így volt. Később tudtam meg, hogy a vadásznak a lakásomon tartott fegyvereire nem volt kiváltott engedélye. Utána kéne néznem, ezért hány év járt volna.
A Hét, 1998. február 26.
