X.
Egy. Megfigyelte-e ön (hányszor figyelte meg, milyen körülmények között, kinek a társaságában, s ha igen, elmondta-e valakinek), hogy ismeret helyett, meggyőződés helyett, hit helyett, cselekvés helyett, mindinkább: beszéd van? A valóság helyett, mondanánk, ha a beszéd nem lenne maga is valóság.
Kettő. Szavak, szavakból álló sorok a papíron: zebrán vagyunk, amely elválasztja az életet a haláltól, a létet a nemlét végtelen változatosságú lehetőségeitől – és összeköti őket. Bukaresti életképek következnek, régiek és újak,
vidámak és sötét tónusúak.
1998. február 26.
A bőgés zavara
Olyan pontossággal, amit a königsbergi (kalinyingrádi) remete is megirigyelhetett volna (Kant pontos időben végrehajtott kerti sétáiról mindenki hallott), reggelente hétkor újságért megyek. A könyvelőnőket gyártó szakközépiskola mellett van egy földszintes ház, és ebben a kicsi házban sír egy csecsemő; menet-jövet sír, úgy értem, akkor is, amikor oda rohanok a kioszkhoz, és akkor is, amikor hat-nyolcezer lejjel könnyebben, de újságokkal megrakodva visszafelé tartok. Fél tizenegykor már nem sír, délután fél ötkor sem.
De reggel mindig sír, fülsiketítően ordít, bömböl, hogy az ember igazat ad a Csehov-novella kis pesztonkájának, szárazdajkájának, szegénynek. És ez így megy hetek óta, ha jól meggondolom – az egybeesés, ez az egybeesés nyilván véletlen – a kormányválság kirobbanásától.
Nő a foga? Dehát ki van zárva, hogy csak reggel hét óra körül nő! Éhes? Ha úgyis meg kell etetni, miért nem etetik meg korábban? Miért hagyják, hogy oázzon? Talán, hogy erősödjék a tüdeje?
Engem tulajdonképpen nem zavar, illetve ha mégis, hát csak annyiban, hogy ez a lény – aki még nem vonta meg valójának, identitásának határait, aki még egy a világgal, tehát birtokosa egy olyan harmóniának, amely felé „magasabb szinten” mindannyian törekszünk – fogta magát és egyszerre beilleszkedett az életem rendjébe. Névtelenül, láthatatlanul, pusztán hangkörnyezetem markáns jövevényeként.
Lehet, hogy néhány év múlva ő lesz, aki átsegít az utcán, lehet, hogy megtámad a sarkon. Talán ő fogja az újságot árulni, vagy – előfordulhat – elüt az autójával.
Ki tudná megmondani, mi lehet egy csecsemőből?
Baleset-halálok
Két egymást követő napon négy olyan balesetet láttam, hogy gépkocsi embert ütött el. Mind a négy áldozat nő volt, s mind a négy meghalt. Az első és az utolsó Bukarestben történt, a második és a harmadik a tévében; ez utóbbiakra kár szót vesztegetni – tudják, hogy van, az ember mond egy szót, rögtön kell még egyet mondania, s mire észreveszi, kész a baj.
Az első balesetnél, noha egészen közel voltam, csak a csattanást hallottam, s ahogy odanéztem, a pufajkás kövér nő már az úttesten hevert. Azonnal körülállták a kíváncsiskodók. Előkerült egy rendőr is, de én addigra már átértem az utca túlsó oldalára. A nézők tárgyilagosan megállapították, hogy egyértelműen a nő volt a hibás, csak jobbra nézett, nem a zebrán volt stb.
A negyedik baleset az utcánkban történt, a kereskedelmi líceum épülete előtt. A nőt egy taxi ütötte el, amelynek vezetője valami rejtélyes oknál fogva teljesen áthajtott az út baloldalára. Pont olyan volt ez a baleset, amely úgyszólván a szemem előtt történt, mint a második (amit a tévében láttam, de erről egy szót sem), csak ott a nőt szándékosan ütötték el. Az én áldozatom jól öltözött, magas sarkú és szárú cipőt viselő, disztingvált hölgy volt (illetve lehetett, amíg élt). Próbáltam megnézni az arcát, finom harisnyás lába alapján fiatal asszony lehetett, nem sikerült. Siettem be a szerkesztőségbe, nem akartam időzni, így is volt két nálam is közelebbi tanú, ezek nekiestek a taxisofőrnek. A kocsiban szintén egy fiatal nő ült…
Jung szerint nincsenek véletlen egybeesések. Az egybeesések nem véletlenek, hanem valamiféle magasabb kozmikus okság megnyilvánulásai.
De mégis, miért történik velem mindez? – kérdeztem magamban dühösen. És elszégyelltem magam, mert eszembe jutott, hogy a kisebbik fiamat is (Budapesten), engem is (Bukarestben) ütött már el autó. Ezek szerint azok az esetek inkább mással történtek…
Képek a múltból
Déjà vu. Megírtam volna már? Már azt is elfelejtem, amit megírtam? Mindegy, úgysem volt az rendesen megírva. Megpróbálom újra.
Állunk 1989 decemberének idusán (idus: az ókori római naptárban március, május, július, október 15-e és a többi hónap 13-a) a körzeti rendőrkapitányság előtt a sorban. Amire várunk, a boldogság ígérete: az úgynevezett nagy formulár, vagyis a kitelepedéshez szükséges végső kérdőív, nyomtatvány, ami után jöhet a végső oké.
A rend őrei idegesek. Amikor beérünk a várószobába – gyakorolva azt a gáztörvényt, amely szerint ha egy adott zárt térfogatban nő a nyomás, akkor nő a hőmérséklet is –, nyílik az ablakocska, s kiszól egy teknősbéka (a Muppetsből Kermit) arckinézetű tiszt: azt kérdezi, jött-e valaki nem a saját űrlapjáért. Kontyos galamb, ősz hölgy jelentkezik, hogy ő. És kinek a papírjaiért jött? Hát a mamáéiért. S hol lakik az emigrálni vágyó édesanya? Két villamosmegállónyira, de nem tudott eljönni, kilencvenegy éves. Nahát. És hová vándorol ki a néni? (Tképpen és gyengéden: májkuca.) Hát Ausztráliába.
A távoli földrészre gondolok, ahol egy bukaresti hölgy most százéves. Kívánom neki, hogy érje meg az ausztrál köztársaság kikiáltását.
A Hét, 1998. február 26.
