Nemcsak az életet kell mindig megírni, az írást is meg kell néha élni. A dolgok – nagy valószínűséggel – azért vannak valóságosan és valójában, mert kitalálják (és megírják: beoltják a kollektív tudatba) őket. Közösségi szolipszizmus – jó kis képzavarnak tűnik (mint a „laposság Csimborasszója”), de végül is nem az. Gondoljunk csak egyedülállóan ilyen meg olyan nemzetekre. Ha valami nagyon el van képzelve, akkor az – a „mi hitünk” – valósággá válik; sokan hiszik, képzelik ezt. Ebből adódik a fantázia és az írás felelőssége. Ezért fontos a szöveg, a kép.
Az állomási taxi paradoxona
Valami jót is mondjak: egészen szépen helyrehozták a fővárosi Északi pályaudvart. Sokkal elviselhetőbb, mint azelőtt, s mintha szipózó kisfiúk se lennének már olyan sokan. (Kisfiú a.m. koszos zaj – Internet-graffiti.) Persze Nyugatról ide érkezni így sem valami nagy öröm, de nem erről akarok most szenvelegni. Hanem arról, hogy a taxisok – ha tehetik – mennyire megvágják az embert. Le sem szálltam még a vonatról, s megrohantak. Azt mondja, olcsó. Kérdem, mennyi. Kérdi, hova. Mondom, a Tűzoltó-toronyig. Azt mondja, negyvenöt. Mondom, francot. Erre ő, hogy negyven. Húszért jöttem legutóbb, mondok. És akkor valami nagyon meglepővel áll elő, mint abban a hülye viccben a páciens, aki azt mondja a doktornak, hogy jönni tud, menni nem tud: azt mondja, és meg is esküszik rá (felszólítva, hogy köpjek a szemébe), hogy az állomásra Bukarest bármely pontjából olcsóbb a taxi, mint az állomásról oda. Miért? – kérdem. Nem tudja, de így van.
Vegyük hát balkánira! Beülök, s amikor megérkezünk, azt mondom Zénonnal: „Én tulajdonképpen semmivel sem tartozom, mert a kocsi meg sem mozdult. Belátható ugyanis: ahhoz, hogy az egész utat megtegye, előbb a felét kellett volna megtennie, ahhoz pedig először annak felét… s így tovább. Mozgás nincs is!” – kiáltom végül keserű lelkesedéssel. „És ha beverem a fejedet, he? És ha kilöklek, és elhajtok a csomagjaiddal, he?”
Megúsztam harmincötezerrel.
A sorsjegyárus meséje
Na látja, ez egy érdekes dolog, amit maga kérdez. Hogy mi a különbség a 600 lejes és a 800 lejes kaparós sorsjegy között. Én bevallom magának: semmi. És mivel látom, hogy ön finom ember, nem is erőltetem, hogy vegyen. Eddig egyikkel sem nyertek többet ötezer lejnél. A legtöbbször ugyanaz az összeg van rajta háromszor, amibe kerül, oszt lehet kezdeni elölről a kaparást; ritka az, aki a 600 vagy 800 lejt visszakéri. A makacsabbja „ráhúz”, persze attól függ minden, hogy mennyi pénze van nekije. Hát nekem ugye az a jó, ha minél többet veszítenek, a százalékból élek, nem is rosszul. Erről jut eszembe, hogy tényleg van azért valami, amin elgondolkoztam; ugye nem veszi rossz néven, ül itt az ember a Magheru sugárúton, hát gondolkozik. Szóval az elején csak az egyik volt, a 600 lejes, és én mondom magának, a kutya se vette, mintha még a koszos kölykök, a tolvajok is elkerülték volna. Aztán egyszercsak hoztak nekem egy csomó 800 lejest is, majdnem pont olyan, mint a másik, a 600 lejes, alig látni a különbséget. És nem értem, de ahogy mind a kettőből lett, mind a kettő kezdett már menni, már úgy értem, fogyni, elkelni. Jött egy ipse, azt mondta, kérek a 600 lejesből kettőt, erre a következő a 800 lejesből kért hármat – szóval amióta kétféle van, mind a kettő nagyon jól fogy. Persze örülök neki, csak nem értem. Maga érti?
Leírt feliratok
Még ha csak élc lenne, akkor is meg kellene dicsérni a Ziua vezetőinek ötletét: a napilap bukaresti szerkesztőségében kétnyelvű – román és magyar – feliratokat tettek ki az ajtókra, „tiszteletből az újság magyar olvasói iránt”. De már csak ezért sem lehet élc, teljesen komolyan és helyesen írták ki azt, hogy „szerkesztőség”, „belpolitikai osztály”, „vezérigazgató”, „árnyékszék”. Sőt, a lap egyik szeptember közepi számának első oldalán közölték is az egészet, fénykép kíséretében.
Kollégáimmal együtt várjuk azt a boldog órát, amikor a mi kis szerkesztőségünk (Szabad Sajtó tér 1. sz.) ajtaján megjelenhet – hosszabb ottmaradási eséllyel – a magyar felirat: A Hét. Mindössze ennyi. Ugyanis ahányszor kitesszük, felragasztjuk, egy-két napon belül valaki mindig leszedi, levakarja.
Egyszerű kis hétköznapi fasizmus, primitív ösztöncselekvés. Még azt is el tudom képzelni, hogy az illető, az idegengyűlölet ismeretlen katonája frusztrációt érez, mert nemes cselekedetéért nem kap semmit, sem dicséretet, sem millió lejeket, mint azok, akik zászlót lopnak és magyar helységneveket festenek le.
Nem könnyű, ma sem, Bukarestben magyarnak lenni. De hát hol könnyű?
1997. október 7.