Nemcsak az életet kell mindig megírni, az írást is meg kell néha élni. A dolgok – nagy valószínűséggel – azért vannak valóságosan és valójában, mert kitalálják (és megírják: beoltják a kollektív tudatba) őket. Közösségi szolipszizmus – jó kis képzavarnak tűnik (mint a „laposság Csimborasszója”), de végül is nem az. Gondoljunk csak egyedülállóan ilyen meg olyan nemzetekre. Ha valami nagyon el van képzelve, akkor az – a „mi hitünk” – valósággá válik; sokan hiszik, képzelik ezt. Ebből adódik a fantázia és az írás felelőssége. Ezért fontos a szöveg, a kép.
1997. október 7.
Három szekus, két szekus, egy szekus, haj!
Szeretem ezt a cécót a „doszárok” körül. Hogy lehessen/ne lehesen belenézni az embernek a saját/a másik iratcsomójába, amit annak idején a Securitate állított össze. Azért szeretem, mert sokakat intenzív gondolkodásra serkent. Máris olvastam egy bölcs cikket arról, hogy azért a besúgók nem voltak egyformák. Hát még a nem-besúgók milyen sokfélék, tenném hozzá. (A besúgottak maguk – hogy róluk se feledkezzünk meg – már kevésbé változatosak, könnyebben osztályozhatók.)
Természetesen a magam dossziéjára volnék a legkíváncsibb. Gondolom, olyasmit tartalmazhat, hogy ki mikor miket mondott rólam meg arról, hogy én hol és mikor miket mondtam. Kényelmes dolog: mások vezették – ingyen és bérmentve – az én naplómat. Meg vannak örökítve a napjaim, a gondolataim, a cselekedeteim. Már ha méltónak találtak rá, de feltehetően igen, mert a telefonom biztosan le volt (?) hallgatva.
Amire azonban a legkíváncsibb volnék, nem az, hogy a kollégáim közül kik voltak „rám állítva” (rég megbocsátottam nekik, akármelyikük is lett légyen), hanem az, hogy rekonstruálható-e az én külön bejáratú ügycsomómból a beszervezésemre tett kísérlet története. Az, ahogyan „ők” látták. Tehát a narrációról van szó, különböző nézőpontokból.
1987 végén kerestek meg, ha jól emlékszem. Az első ijedtség után az jutott eszembe: ha ezek csak most jutottak el hozzám, ki lehet a szerkesztőségben az, akinél még nem voltak? Hárman jöttek, a második és a harmadik alkalommal már csak ketten, végül – mint a Tíz kicsi négerben – csak egy maradt, aki még kétszer jött el a lakásunkra. Meg kell mondanom, a hangnem udvarias volt; az ipsék emberfeletti igyekezettel próbáltak kulturáltan viselkedni. Az „én emberem” nagyon szerette a focit, kedvenc csapata a Steaua, kedvenc játékosa Bölöni volt. Én mondtam, hogy kedvenc játékosaim Cioran és Dinescu. Jót nevettünk ezen. Először azt akarták, hogy találkozzunk valahol egy kávéházban, cukrászdában. „Hogyne – gondoltam –, hogy keverjenek valamit az italomba vagy mutassanak meg valakinek, s hitessék el vele, hogy besúgó lettem!”; így hát továbbra is otthon fogadtam őket. Egyszer rejtett kismagnóra fel is vettem a beszélgetésünket, sajnos, akkor csak a fociról volt szó.
De végül is mit akartak? Azt hiszem, harmadik beszélgetéskor derült ki: 1. Hogy úgy általában figyeljek, s ha valami érdekeset, különöset, feltűnőt, gyanúsat látok-hallok, szóljak (s gondolom, leíratták volna velem). 2. Engedjem meg nekik, hogy lakásunkból, dolgozószobámból megfigyelés alatt tarthassák a szomszéd házat.
Pszichológiailag nem volt rosszul felépítve: nem mondták meg kezdettől fogva, hogy mi akarnak, úgyhogy nem utasíthattam vissza őket eleve; amikor meg a fenti két pont ügyében határozott nemet mondtam, könnyen letettek róluk, de ragaszkodtak hozzá, hogy még találkozzunk. Én azonban egyáltalán nem ragaszkodtam ehhez, s minthogy nem volt hova tanácsért fordulnom (…), végül elmentem a körzeti párttikárhoz, és megkértem, szállítsa le rólam a „kék szemű fiúkat”. (Mellesleg egyiküknek sem volt kék a szeme, az enyém viszont az – ezért is hallgattam le én őket.) Megtette.
Ez hatott. Többé nem jött senki. A szomszédom szerint, aki az ilyen kérdések jó ismerője, legfőképpen tényleg egy „megfigyelőállomást”, egy kis fészket akartak volna a lakásunkban létrehozni. Az is lehet, hogy rólam és családomról akartak valamit/többet megtudni. Hátha kiderül majd ez is az Y aktáimból…
Egy-másfél évvel később, amikor kirúgtak A Héttől és a pártból, tagkönyvleadni elmentem a körzeti pártbizottsághoz. Az elsőtitkár elvtárs nagyon szomorúan nézett rám, valahogy úgy, ahogyan az ember a keblén melengetett valamire néz, amiről kiderül, hogy kígyó.
Mai napig nem tudok szabadulni a benyomástól, hogy a fiúk valahogy nem vették nagyon komolyan a dolgot. Már nem vették komolyan. Bevallom, a legelejét leszámítva – én sem. Nem volt bennem veszélyérzet. Annak ellenére, hogy két kiskorú gyermekem volt, nem féltem a politikai rendőrségtől, és eszembe sem jutott, hogy árthatnak nekem, amiért nemet mondok. Nem féltem. Undorodtam.
Pruteanu
Egy félanalfabéta fiatalember, aki az örvénylő sajtóhordalékkal került a felszínre valahonnan az ország balkánibb részéről, az egyik bukaresti magántévé éjféli műsorvezetőjeként meginvitálta George Pruteanu szenátort és szellemét.
Íme, gondoltam a neves nyelvművelőt nézve, egy ember, aki ellenfélnek még mindig jobb, mint az idegengyűlölő nemzeti exhibicionista pojácák, noha eléggé el nem ítélhető módon – szabálytalanul eljárva – nemcsak az RMDSZ-nek tartott be, hanem saját pártjának, az egész koalíciónak, sőt Romániának is.
De rájöttem, hogy Pruteanu szenátor bizonyos tekintetben roszszabb, mint a szélsőséges nacionalisták. El tudom képzelni, hogy míg a véresszájúak indukálta magyargyűlöletet a megtévesztett román emberek kijózanodva voltaképpen szégyellik magukban, Pruteanu (a továbbiakban P.) meggyőző erejével mintegy racionalissá teszi, befolyásolási kultúrájával pedig lélektanilag igazolja.
A műsornak nemcsak a helye, de a jellege is hangsúlyosan bukaresti volt. P. vagy képmutató vagy – elfogultságában – ostoba. Azt alakítja, hogy ő tulajdonképpen a romániai magyarok érdekeit tartja szem előtt, amikor az ország történelmének és földrajzának oktatását csak román nyelven tudja elképzelni. Holott ezek tantárgyak, amelyeket – mint minden tantárgyat – anyanyelven jobban el lehet sajátítani. Tehát tulajdonképpen P. azt akarja, hogy gyermekeink ne a lehető legjobban sajátítsák el ezt a két tantárgyat, hanem a történelem- és földrajzórákon is a román nyelvet tanulják.
Csúsztatás az a patetikus kérdés is, amit a tévéműsorban „az egész országnak” feltett: „hát ennyit sem tudnak engedni [az RMDSZ, a magyarok], hogy heti egy óra történelmet és egy óra földrajzot – mint eddig is – románul tanuljanak a magyar gyerekek?” Elsősorban P. szenátusi ügyködése nem merült ki két tantárgy anyanyelven történő oktatásának megfúrásában, tehát nem csak „ennyiről” van szó. Másodsorban a sürgősségi kormányrendelet maga is alku, koalíción belüli kompromisszum eredménye. Harmadsorban: ha nem olyan „nagy ügy”, miért csinálja ő az egész felhajtást?
Lehet azért, mert hiú ember, és szeret az újságok első oldalán és a televízió képernyőjén megjelenni. Ez a legjobbik eset. De lehet, hogy „elvei vannak”, elhivatottság-, sőt küldetéstudata van, s mintegy gépiesen – az érdekmentesség dicsfényétől övezetten – belső parancsra cselekszik. Ez egy rosszabb eset: a betelefonálók áhítatos dicséretéből arra lehet következtetni, hogy a legtöbben így látják P.-t. Nem tudom, kiváló intelligenciája rávezeti-e őt arra, hogy ezzel a messianisztikus hangulatkeltéssel mily nagyot árt a belső román–magyar megbékélés ügyének.
De úgy látom, sajnos, van egy még ennél is súlyosabb eshetőség, változat. (Itt elnézést kell kérnem az olvasótól; először távolodom el az életkép megfoghatóságától és bonyolódom spekulációba.) A legrosszabb esetben arról van szó, hogy P. – ugyanúgy mint sokan mások, tudatilag feldolgozottan vagy nem feldolgozottan – egyszerűen „nem tudja lenyelni”, hogy Romániának erdélyi miniszterelnöke van, aki ráadásul (országa legjobban felfogott érdekeinek megfelelően) nagyon jól egyezik a magyarokkal. Pusztán a lehetősége annak, hogy ez áll mögötte, jelzi, hogy mennyire kell vigyázni a Pékre.
Szagló művek
Hogy mily önáltató tud lenni az ember, azt mutatja az is, ahogy én könyveket veszek. Nyelvkönyveket (szuahélit meg portugált), hasznos könyveket házi praktikákkal (gyógynövényekről és mázolásról) és egyebeket – s aztán rájövök, hogy sosem lesz időm nemhogy megtanulni, de akár elolvasni őket. Különösen az angol nyelvkönyveket szeretem halmozni. Mintha a puszta meglétük a polcon fokozná erősen tökéletesíthető angol nyelvtudásomat.
Az utóbbi időben vásárolt könyveim azonban büdösek. A jelenséget először az újságon figyeltem meg: az utcai árusoknál a kipufogógáz szagát, zárt helyiségben a bagószagot veszi át. Amióta nem dohányzom – talán emlékeznek gyomorvérzésemnek köszönhető kórházi képeslapjaimra –, azóta érzékeny vagyok a cigarettafüst szagára, s ez gyakran lehetetlenné teszi, hogy a reggelizésbe beépítsem a napisajtó olvasását is.
Legutóbb vettem egy könyvet. Megkönnyebbülten állapítottam meg, amikor kinyitottam, hogy büdös, mint egy nemrég csikktelenített hamutartó. Ezt legalább tudom, hogy miért nem olvasom el.
1997. október 7.
