Ahogy a művészfilm elbeszélőmódként új paradigmát jelentett, lehetséges (talán) egy olyan írásbeli narrációs attitűd (persze a szélhámossággal határos), amely egymástól távol eső elemek fraktálszerűen reiterációs (önmagába illesztett, ismétlő), nézőpontváltó szövegbe foglalásával valamiféle összefüggésrendszert sugall. Teljességet, ami különben – nincs. Ez a közlésmód természetesen kizárja bármiféle „üzenet” szándékát. (Éppen ez az üzenete.) Ezért csak jó lehet, hogy ha már kiiktatásukkal próbálkozni úgyis hiábavaló, a sajtóhibákat maga a szerző szándékosan illessze bele a szövegbe, kellő számban, hogy megzavarja a felületes olvasót és megnyerje a szöveg mélyrétegeinek az elhivatott tanút. Bukaresti mozgó- és állóképek következnek.
Koldus és királyfi
A Traian piac nem valami bőséges. Az árusok túlságosan közel vannak egymáshoz, hogy valamelyikük is megengedhetné a „szövetkezettel” szemben, hogy portékáját a többieknél olcsóbban adja. Zsarvak állandóan köröznek, de – úgy sejtem – inkább csak a maguk kis hasznát keresik. Persze azért néha unottan meg-megbüntetnek egy-egy falusi szegény embert, aki a görögdinnyét egyenesen Daciája csomagtartójából kelleti.
A Traian piacon az ember legnagyobb gondja az, hogy ki ne ficamítsa a bokáját az egyenetlen, gödrös aszfalton, hogy le ne fröcsköljék a vízcsap körül hancúrozó gyermekek, és főleg hogy rá ne lépjen valamelyik heverésző, ülő vagy bóklászó kutyára.
A Traian piac a Traian vásárcsarnok mellett van. Több mint száz évvel ezelőtt épült, MDCCCXCVI áll mindkét bejárata fölött a díszes homlokzaton, azaz 1896; a maga korában impozáns épület lehetett. Üvegmennyezetét, mintegy állomásépület-tetőzetét, vastraverzek tartják. Ez a távoli hasonlóság az Eiffel-toronnyal vagy a Beaubourg-ral ihlethette meg miniszterünket, a hazai művelődésügy irányítóját, hogy a csarnokot megpróbálja kulturális célokra ki-átigényelni. Lett nagy fölförmedés! A negyed apraja nagyja tiltakozott. A csarnok falán, benn és kinn, lángoló hangú kiáltványok jelentek meg, emlékeztetve a vásárlóközönséget, hogy ezt azért a régi diktátor sem engedte meg magának és összefogást sürgetve a kegyhely régi rendeltetésének megőrzése érdekében. A ragaszkodás a legszebb érzelmek egyike – ezzel szemben a vásárcsarnok pang. És kong. A konzervrészlegen ugyanúgy sok a zöldborsó, mint a diktátor idején, a halkonzerv azóta kifogyott, igaz, a mosószerek sokfélesége lenyűgöző (Dero lux sed lux). A húsrészleg legkelendőbb áruja a tojás, az ásványvíz-részlegen keksz, férfi- és női alsónemű kapható, s újabban egymásra rakott műanyag ládákból kenyeret is árulnak.
És most következzék a történet. Amikor fentebb azt soroltam, mi mindenre kell vigyázni az utazónak a zöldségpiacon, nem említettem sem a zsebmetszőket, sem a koldusokat. Különösen az utóbbiak egy időben nagyon sokan voltak. A múlt szombaton egy furcsa párra figyeltem fel. Innen jelen időben mondom. Hetven év körüli öreg lépdel, oldalán egy tízéves forma kisfiúval. Mindketten ápoltak, finom vonásúak. Koldulnak. Az öreg mandolinon játssza a Seara pe dealt, a bukolikus Eminescu-vers klasszikus megzenésítését (a „deal” románul nem alkut, megegyezést, hanem dombot jelent). Mennek, lassan, merev arccal, mint az alvajárók. Arra gondolok, milyen megalázó lehet nekik kapni is, meg nem kapni is alamizsnát.
Mennek, mint egy mitikus álombeli történetben, neki-nekiütközve a közönyös vásárlóknak. Megilletődve keresgélek a zsebemben, amikor egy eleven, koszos cigánylegény elébük ugrik. Alig nagyobb, mint az én sápadt kis koldusom. És a kezébe nyom egy ezrest. A sötét bőrű a fehér bőrűnek. A két fiú hosszan, mélyen egymás szemébe néz. És bennem ez a jelenet nem akar véget érni.
Elössze
Lucian Boia könyvében olvasom, hogy a román gondolkodásmódban a folyók szétválasztanak, a hegyek pedig egyesítnek (népeket, tartományokat), míg a nyugati felfogásban ez pont fordítva van. „A Dnyesztertől a Tiszáig/ Minden román könnyben ázik” – fordítom le Eminescu versét (ha már más is lefordította így, bocsánat), s eszembe jut egy gyermekkori esetem. A szomszéd fiú, különben jó barátom, ellopta a rongylabdámat, s attól kezdve annyira a sajátjának tekintette, hogy amikor vissza akartam venni, sírva futott az anyukájához. A földrajzi formákra visszatérve, nem ártana egy kis dialektika. Teljesen egyértelmű, hogy ami elválaszt, az összeköt. És viszont, sajnos.
Alkibiadész
Nem ártana egyszer már feldolgozni magamban az egészet. Hogy ne foglalkoztasson, hogy ne essem kétségbe, valahányszor hallok róla, tudván, hogy utána sokáig lehangolt leszek.
A legfasisztoidabb romániai párt elnöke nemrég kijelentette: árnyékkormányt hoz létre. Jelszavuk: vaskézzel kormányozni. Feltehetően ez az újabb populista szólam tovább növeli a magát balközépinek kikiáltó, ám – megveszekedett idegengyűlöleténél és gyökereinél fogva – inkább szélső-jobb-bal pártnak úgyis aggasztóan nagy népszerűségét. Sokan gondolhatják, hogy a mostani „káoszban” erős állami beavat kozásokra van szükség, vissza kell térni a centralizált elosztásos rendszerre.
Amikor lapját – az akkori miniszterelnök hathatós segítségével – megindította, szerkesztőségeink a sajtóházban közel voltak egymáshoz, a második emeleti büfében gyakran találkoztunk. Még nem volt szenátor. Zavart rettenetesen, hogy többnyire az egész bandájával jött ebédelni s ilyenkor másoknak sokáig kellett várakozniuk. Ha most azt mondanám, hogy egyszer-kétszer a szűk ajtóban vagy az ebédért állók sorfala között a hasunk összeért, attól tartok, szavaimban némi melegséget éreznének – ezért nem mondom. Egy ilyen alkalommal, a büfében hallottam először azon az álnéven szólítani őt, amellyel lapja innen-onnan rovatát szignálja: Alcibiade.
Ki volt Alkibiadész? Miért vette fel a nevét a román politikai rimarongy?
Alkibiadész athéni vezető politikus és hadvezér volt. (Időszámításunk előtt 452 és 404 között élt.) Önmagát Nagynak nevezte: a megbízhatatlan, jellemtelen, cinikus kalandor mintapéldánya, hivalkodó, kiszámíthatatlan, becsvágyó hadvezér volt. Márki Sándor írja az Ókor történetében: „Őt, az igazi enfant terrible-t egész Athén kényeztette ifjú korában. Nevetett szeleburdi csínyein; nem tudott megbotránkozni kicsapongásain, suttogva, csillogó szemekkel beszélt nőhódításairól (…) Büszkén tekintett Athén első gavallérjára, kivel Sokrates, a mezítlábas bölcs, vitatkozva sétálgatott az utcán”. Később az athéniek kitagadták Alkibiádészt jellemtelensége miatt (korhely társaival bohócmenetben megcsonkította Hermész szobrait), de utóbb a város győztes hadvezérként újra befogadta.
Alkibiádész tehát a peloponnészoszi háború kezdetén „tevékenykedett”, kortársa volt – bizonyos szempontból pedig egyetlen egyenrangú ellenfele – Szókratésznak. Különben teljes ellentéte: emez hatalmas és tökéletes testfelépítésű, fiatal, magabiztos „őstermészet”, amaz rút és ráadásul alacsony származású öregember, kérlelhetetlen szellemi és erkölcsi felsőbbrendűségével.
Természetesen mindezt én csak az ismeretterjesztés szándékával mondom. Érthető, hogy a Dâmboviţa-parti ripacs miért választotta az Alkibiadész zsurnalisztikai álnevet. Arra bizonyára nem gondolt, hogy rokonsága a több mint két tucat évszázada élt athéni férfiúval a visszataszító erkölcsi tulajdonságokban merül ki.
A vécé tudora pedig, remélem, gyökereinek eme „dekonspirálása” után, üldözési grandomániájával mostantól nem fog jobban felzaklatni, mint bármely elmeklinikai eset.
Baleset
A buszban azon a verőfényes reggelen a sofőr mellett ültem, továbbá középen, az ajtóval szemben, leghátul pedig a rúdba kapaszkodva álltam. E három helyről, valamint fentről egy negyedikről – amit nem tudok meghatározni, mert egyszerre volt benn és kinn – mindent jól láttam.
Úgy történt, hogy egy templom előtt mentünk el, az utasok szaporán vetették a keresztet, amikor a busz körülbelül mínusz tíz gé-s gyorsulással hirtelen lefékezett. A széksorok között mint mellbedobással győzni akaró rövidtávfutók suhantak el az utasok: egy borostás arcú nagyon sovány öreg, egy izzadt tarkójú alacsony kövér nő, kezében rafiaszatyorral, két rövid szoknyás, hátitáskás lány, egy karjaival verdeső, ámde teknősbéka kinézetű közgazdaságtudományi egyetemi előadó tanár (vele azt megelőzően a felmenőinkről beszélgettem), egy kamaszbanda, fülében fülbe-, orrában orrbavalóval, egy papagájszerű, vékony ajkú nő ölebbel, egy sorkatona poros bakancsban, és végül egy leírhatatlan valaminek a szivárványszerű csíkja.
A busz azért fékezett, mert különben összeütközött volna egy lila tűzoltóautóval. A tűzoltóautó balról jött, és az utolsó pillanatban ő is fékezett. Emiatt a tetején lévő koporsóból – kereken és sebesen, mint egy ágyúgolyó – kirepült egy görögdinnye. A görögdinnye vállon találta a másik járdán a tökmagárusnővel vitatkozó hatalmas mellű koldusnőt, aki ettől fejre ejtette karjában tartott gyermekét.
Mindez másfél, legfeljebb két másodperc alatt történt. A vezetők sápadtan néztek egymásra és az égre, aztán kölcsönösen előreengedték egymást. Folytatódott minden, mintha forgása közben a Föld átugrotta volna azt a pillanatot.
… Most Sandro Botticelli két képe van előttem: a Vénusz születése és a Szent Ágoston. Mindkettő az időről, az idő megragadásról szól – a pillanatéról és az örökkévalóságéról. Nézem őket, és nem érdekel, hogy mi történt, mi történik és mi fog történni. Rtlmtln mndn.
Erotikus vonal
– Szia. – Szia. – Vártál? – Vártalak. – Kész vagy? – Már be is tettem. – Nyomjam? – Nyomjad.
Minden reggel, olykor napjában többször is elhangzó párbeszéd. És nincs benne semmi pajzán: távmásolunk.
Fővárosiságom
Miért van az, hogy nekem a vajaskenyerem mindig az élére esik? Angyalom azt mondja, mert túl vastagra vágom a szeletet. („Mint egy kaszás.” Hm.) Néha tényleg úgy érzem, vajaskenyér-élen táncolok.
Volt egy nagybátyám, aki a családi legendárium szerint gyermekkorában grófinas akart lenni, mert azt hitte, ahogy a pékinasból pék, a suszterinasból suszter, a lakatosinasból lakatos, úgy a grófinasból gróf lesz, amikor felszabadul. Meghalt szegény az orosz fronton, még mielőtt grófot talált volna, hogy inasául szegődjék, s még mielőtt én megszülettem volna; a „felszabadulást” sem érte meg. Anyám azt mondja, ehhez a nagybátyámhoz hasonlítok a legjobban. A másik ágról, nyilván, az apámhoz. Aki igazi német, nem „határon túli”.
Neveltetésemről nem is beszélve, gondolom életemnek ezek az előzményei elégségesen indokolják, hogy Bukarestben miért nem érzem jól magam. Nem a lakóiban találok in general kivetnivalót, úgy általában semmiben és mindenben – de nem meghitt. Ezért nem tudok úgy írni róla, mint Joyce Dublinról, Hrabal Prágáról vagy Mándy Iván Budapestről. (Persze nem csak ezért nem tudok úgy írni…)
Különben is, az ember egy városhoz nem úgy viszonyul, mint egy személyhez. A hazaimádók úgy szeretik az országukat-államukat-népüket, mint az édes anyukájukat, holott nyilván rengeteg különbség van egy földrajzi-társadalmi-politikai entitás és egy ember között, arról nem is beszélve, hogy a patriotizmus szó „pater”-ből való eredése miatt inkább úgy kellene hogy szeressék, mint az apjukat (aki viszont – olykor – incertus). Gustav Heinemann is, amikor megkérdezték tőle, hogy szereti-e hazáját, ugye, azt válaszolta elpirulva: „De kérem, én a feleségemet szeretem!”
Tehát a „szeretem” helyett, jobb lenne azt mondani „jól érzem magam benne”. De, sajnos, én ezt Bukarestről nem mondhatom el.
Ennek fő oka az, hogy az időmet rabolja. Bukarest időrabló város, mint a keleti városok általában, ahol az emberek ráérősebbek, másképp viszonyulnak az időhöz, mint a nyugatiak. (Lásd a protestantizmus szerepét a modern tudomány és időgazdálkodás kialakulásában.) Nehéz lesz megmagyaráznom, hogy miközben ráérősek, főleg az utóbbi években egyszersmind sietősek is. Még nem gondoltam át kellően ezt a dolgot. Maradjunk abban: általánosan sietősek, amikor a saját idejükről van szó, ráérősek, amikor a máséról. Az enyémről.
Az én időm az otthonom és a szerkesztőség között telik el. Naponta, amikor bemegyek – egy óra oda, egy óra vissza. Mi mindent lehetne csinálni két óra alatt! Házimunkát végezni (mosogatni, takarítani, mosni, vasalni, főzni, csapot javítani), bevásárolni. Olvasni és írni. Rádiót hallgatni, tévét nézni. Enni vagy nem enni. Moziba menni, sétálni, cukrászdában ülni.
Néha az az érzésem, mindezeket – és egyebeket – azért nem tudom megcsinálni, mert buszozom. Ebben merül ki a fővárosiságom: a napi két óra buszozásban. Hát például ezért nem szeretem Bukarestet, nap mint nap.
A Hét, 1997. szeptember 11.
