IDÉZŐJEL – Olyan írás példája ez, amelynek funkciója már nem merül ki a közlésben vagy kifejezésben, hanem megteremti a nyelvezet „túlvilágát” (…) Ezért jelenik meg egy jelcsoport, amelynek semmi köze sem az eszméhez, sem a nyelvhez, sem pedig a stílushoz; rendeltetése pedig az, hogy meghatározza egy szertartásos nyelvezet magányát az összes lehetséges kifejezésmód teljes skáláján. – IDÉZET VÉGE. Írta Roland Barthes. Hát igen, valami ilyesmire törekszünk, túl valós eseteken és anekdotákon, de még életen és – beállított vagy spontán, éles vagy elmosódott – képeken is.
Lágytojás, elkésett látomás
Be kell látnom, sőt bele kell nyugodnom, hogy az életben vannak eleve elrendelések, olyan dolgok, amiken a szabad akarat nem tud változtatni. Egyre inkább ilyenné válik az, hogy nem tudok híg tojást enni. Nem mintha nem lehetne tojást kapni (volt ilyen idő), vagy mintha nem szeretném (kedvenc fogásim egyike).
Mark Twain mondta, hogy egyáltalán nem érti a dolgot, három órán át főzött egyszer egy tojást, és az akkor sem volt hajlandó megpuhulni. Hát igen. Nálam azonban alighanem másról van szó. Mindent tudok. Odateszem a vizet, amikor fő, finoman beleengedem a tojást, felfordítom két perc ötvenhat másodperces miniatűr homokórámat, halványlila színű szemcséi (krakkói táncosnő nyakán a lánc…) peregnek, pereg az idő alig látható sugárban, nézem jóleső mélabúval – és akkor megszólal a telefon.
Amikor az ember főni tette a tojást, akkor érik a legfontosabb hívások (de kiválthatja azokat a forrponton zubogó tej is). Ilyenkor rohanni kell, mert ha a készüléket hagyom több mint háromszor csöngeni, átvált faxhangra, s az a legrettenetesebb. Rég nem hallott barátok, ismerősök jelentkeznek, olykor a főnök, gyakran hivatalosságok. Sürgős, gyors – alig ötperces – mondanivalóval. Hát mondhatom a miniszter asszonynak, hogy most éppen nem tudok vele beszélni, mert megkeményedik a tojásom? Nem mondhatom – vélem hallani egy torokból az olvasók ezreit. Ők fogják ceruzámat, és miattuk nem fejezhetem be ezt a croquis-t úgy, hogy amíg ezt írtam, „megint elfőtt”: merthogy belefeledkeztem. Ők ezt a füllentést nem érdemelnék tőlem, s különben is, este szoktam írni, olyankor pedig ugyan ki főz lágytojást?
Van viszont egy vízióm, egy korszakalkotó találmányom: a hígtojás-főző, amelyen be lehet állítani az időt, s amikor az lejár, valami kiemeli a forró vízből a tikmonyt, esetleg keménységmérésnek veti alá… de ez már valószínűleg a következő évezred zenéje. (Tévedés, rég ki van találva – a szerk.megj.)
Culianu a fővárosban
Említettem már Ted Anton amerikai újságíró könyvét Culianu professzor haláláról. Ioan Petru Culianu, aki tanárként mesterének, Mircea Eliadénak a katedráját örökölte a Chicagói Egyetemen, negyvenéves korában 1990 májusában – máig felderítetlen módon – gyilkosság áldozata lett, fejbelőtték a budin.
Culianu Iaşi-ban született és nevelkedett (felmenői mindkét ágon egyetemi emberek voltak, rektorok is kikerültek közülük), majd 1967-ben a fővárosban a bölcsészet román szakára iratkozott, de olasz szakosként végzett. Ted Anton azt írja, tanárai szerint Culianu a Bukaresti Egyetemen „az utóbbi fél évszázad” legragyogóbb hallgatója volt.
Hogyan látta Bukarestet a jászvárosi fiatalember? Idézek a könyvből: „Bukarestben (Culianu) egyike volt a névteleneknek. Bukarest – amely mind földrajzi, mind kulturális szempontból egyforma távolságra helyezkedik el Isztambultól és Párizstól – koszos volt, zajos és korrupt. Culianu kezdetben a Grozăveşti diákotthonban lakott, amelynek sztálinista típusú egyentoronyblokkjai nagyon hasonlítottak a bronx-i urbanisztikai tervekhez. A szobákat egyenesen a mennyezetből lelógó csupasz villanyégő világította meg. (…) A légszennyeződés és a nedvesség miatt vastag köd ülte meg a várost. Több év múlva Culianu így emlékezett vissza akkori elszigeteltség-érzésére: »Mind a mai napig nem tudom mással magyarázni az ellenállást, de még a közönyt sem, aminek köszönhetően megálltam a helyem a legidegenebb környezetben és megtanultam a legnehezebb idegen nyelveket is, mint azzal a traumával, amit tizenhét évesen éltem meg, amikor Iaşi-ból Bukarestbe költöztem. Ez a tapasztalat kegyetlenebb volt minden másnál.« Később átélte az igazi száműzetés magányát, és teljességgel szokatlan, hogy ennyire egyedül érezte magát egy olyan városban, amely vasúton mindössze hat órányira volt az otthonától.”
A szerző tehát nem egészen érti a megrázkódtatást, amelyet az elsőéves egyetemista érzett a fővárosba érkeztekor. Én, aki abban az évben végeztem az egyetemet, amikor Culianu kezdte, és 1970-ben kerültem Marosvásárhelyről Bukarestbe – értem. Még akkor is, ha A Hét alapítása, megindítása nemcsak kalandot, de befogadó közösséget is jelentett, és még akkor is, ha a főváros lüktető színházi élete, a filmmúzeum és a könyvtárak maradandó szellemi élményeknek voltak a forrásai. Az első elszakadás mindig fájdalmas. Az otthon derűjét, nyugalmát, meghittségét felváltja a készenléti állapot. Az első nagy „elveszett birtok” – az ifjúság.
Clinton
Csaknem egy éve nem írtam az újságárusnőmről. Sok minden történt azóta. Választások, miegymás. A fia, sajnos, még mindig betegeskedik, kalciumhiány miatt volt egy tetániás rohama, nemrég pedig – a matematika vizsgája előtt – a huzattól középfülgyulladást kapott. Mivel két-három éve vele találkozom a legrendszeresebben, gyakran elgondolkozom, hogy ez a magam korú nő milyen nagy mindennapos harcot vív az élettel.
Nemrég új kioszkot kapott a lapterjesztő vállalattól. Kétméteres (lekerekített élű) műanyagkocka, megemelt padlózattal, magas pulttal, egészen jól néz ki. Általában a főváros jobban néz ki, mint akár egy évvel ezelőtt (ezt nem kis bátorság bevallani a bármiért harsányan kontestálók kórusában), legalábbis a környékünkről eltűntek a szegényes, nyomorszagú tákolmányok. Amikor esik az eső, a hölgy beinvitál újságokkal teli polcos birodalmába. Azt már említettem, hogy mint állandó és bőkezű kuncsaftjának, gyakran ad kölcsön egy-egy újságot, drágább folyóiratot.
Július 12-én reggel sugározva fogadott. Láttam Clintont? Láttam, mondom, felemelő volt. Most már ugye befogad a NATO? Szinte biztos, mondom, csak vigyázni kell ám, hogy le ne térjünk a reformok útjáról, ami azonban nem kis áldozatokkal jár. Hát igen, mondja, ő is tegnap alig adott el valamit a kihozott sajtóból, mert Clinton bukaresti látogatása miatt lezárták az utat, elterelték a forgalmat, úgy maradt a kioszkja, mint őrbódé egy szigeten; de nem baj, a fő, hogy sikerüljön a NATO, ő boldog, hogy áldozatával hozzájárulhatott a román–amerikai viszony javításához.
Huszonhét éve élek Bukarestben, életemnek a fele ez, de azt hiszem, sohasem fogom megérteni lakóinak lelkületét, gondolkodását. Az újságárusnő görögkeleti, azaz ortodox vallású. Felmérések szerint az ortodox egyház Romániában a legnagyobb tekintélynek örvendő intézmény. Nem csoda, a románok kilencven százalékának ez a vallása. De a lakosságnak úgyszintén kilencven százaléka rögeszmésen be akar kerülni az Észak-Atlanti Szövetségbe. Amiről a román ortodox egyház vezetői hallani sem akarnak. Aki ezt lélektanilag-logikailag megérti, közel jár a románok pszichikai alkatának megfejtéséhez. És talán meg tudja magyarázni a kormányzatnak azt a húzását is, hogy egyszerre nyilvánította Bukarest díszpolgárává Jacques Chiracot és Bill Clintont, vagyis azt az államfőt, aki a legjobban támogatta Románia felvételét a NATO-ba, és azt, aki e felvételt a legjobban ellenezte. Kis román politikai posztmodern.
Budaresti ecset sajtólibával (önparókia)
Mintegy, hogy mely városban fagyunk, de mondjuk régis Bukareszliben. Önnek ellenére, hogy témánk a körbiztosság, ez nem egy bűzügyi történet, ez a valós ág.
Begyek az utcán léfele a gyári szörkületben. Ellőttem lékdel egy kislágy. Szimte gyermek rég, alszorul a forkom, ha arra ondolok, hogy az éji sörétben szerénykémet megerőszagolhatják a fülvárosi bazemberek.
Pánikulai meleg van… S.T.-re ólmos a lebegő, ránemezül az ember ágyára. Felpállott a Száva; csak a szelki legények hótdogok, mert – állítólag – övék a menyek orrszaga.
De a benge lány, aki fő, nem tágít, csak hegy előttem néhány tépéssel a gyárdán. Egyszer csak eszembe villa, hogy hát hisz ez: ketyegtető helyzet. Tökrengek magamban egy leveset, aztán megszólítám: – Bejó, hogy megtálallak itt! A legszebb hány. Tudod-e hollakik? – A meg ki? – kérdi zsemlesütve, így nyálaszol. – Hátte, hátte! – újdongok érdes agyanyelvén –, és arra mézvést faggadtalak, hogy merre lakolsz. – Ott arra lenn, túl az achátsoron… – süti még lejjebb a szenét, de ezt már nem értem, mert rangját elnyomja egy csiklósbusz ropaja (nő veszette, azér).
„A koca el van fekve”, gondolom, s mint egy szeniális playbou, bedobomm az utolsó adunat: – Éhesem, nedvesem, szétségem, alanyom: olyan vagy, mint egy havirózsa, mint az illatos bazsalikod: ugye el akarsz költeni egy jellemes estét, mielőtt még ások merőszakolnának egg, egy keveset ketyegni velem? – Mityegni? – kérdezi deklődve. – He, he, he, hetyegni – mondom –, ha gyömbérzékem nem csal, máris megvan a coup de pudre (q dö pudr) közöttünk, s rövizesen összetapodunk, mint egy lexifon, vagy inkább egy dakemerongy lapjai. – Hét jó – kegyezik fele.
És így leve, de: nem lekszikohn, sem dekamérő, hanem nyalódi, fargeteges: science friction. A Hold meg – csak gagyogott.
(Így nemtette meg a külfarosi fisasszonyt az előszaktól Hepi Endre.)
Unser
Szász János hetvenedik születésnapját otthonában, barátai körében ünnepelte. Ott volt a kormány két legfiatalabb államtitkára, a romániai magyar PEN Club elnöke, az MTI bukaresti tudósítója, és persze a vonatkozó hölgyek. Ha július 14-én nem tartózkodom Budapesten, ott lett volna a MÚRE elnöke is. Íme tehát egy életkép, aminek nem voltam részese. Írhatok egy ilyenről? Miért ne? Másfelől: nem személyi kultusz erre visszatérnem? (Visszatérnem, ahol nem is voltam…) Nem, mert most kevésbé az ünnepeltről, inkább rólam, egy hibámról akarok bosszankodva megemlékezni. C’est ma faute: valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a Szász urat köszöntő írásomnak azt a címet adtam – Unsere Hansi. Mintha nőnemű lenne, vagy pedig többen lennének! Gyorsan megkövetem érte az olvasót, az ünnepeltet és a német grammatikát, fejemet néhányszor beverem a lambériába, és ezzel talán még kibulizhatom a felsőbb írói instanciáknál, hogy golyóstollat vehetek a kezembe.
A Hansit azonban nem hagyom! Még ha ő tiltakozik is! Mert hogy most „németre vettem”, az egy távlatosabb szándék része. Amikor hetvenöt lesz, Notre Jeannot, nyolcvan éves korában Our Johnny leend köszöntőm címe. Satöbbi. Annyiszor öt évet éljen még a barátunk, ahány nyelven én ezt ki tudom fejezni.
Egyébként ez a rossz az írásban: ott marad a hiba. Az óriási pánik a New York-i tőzsdén, a Jákob lajtorjája és a többiek. És ez a jó benne: hogy ott marad a többi is. Talán, esetleg, hátha – a szöveg öröme is.
Csupa cselekmény
Barátném (azaz barátom felesége), aki olvassa életképeimet, ő „fogta” ezt a fővárosi történetet e rapszodikus rovatnak.
Kertváros, szomszédok. Á-éknak angóranyúla, B-éknek vizslája van (C-éknek cicája, T-éknek teknőse, de ezek a sztoriban nem játszanak szerepet). B-ék egy reggel elszörnyedve látják, hogy az angóranyúl a házuk küszöbén fekszik, sáros tetem formájában. „Biztosan Viktor, a vizslánk tette, vadászösztönből”, gondolják pánikban. Megmossák a dögöt szép tisztára, szárítják főnnel, majd óvatosan visszacsempészik az Á-ék kertjében felállított ketrecébe (még a nyúllak ajtaját is becsukják), sugallva: természetes halállal – úgymint végelgyengülés, stressz, ételmérgezés stb. – hunyt el. Délben Á-ékhoz érkezik vijjogó mentő: a ház asszonya szívinfarktust kapott. Mert mi történt? Mi történt volt? Csak annyi, hogy természetes halállal kimúlt Angelikájukat Á-ék azelőtt este hantolták el. Ott volt a nyuszi elásva, a kertben. De megkapta a kutya, kiásta, és mint buzgósága bizonyítékát, a küszöbre tette.
Tanulság? Miért kell mindenben tanulságot keresni?
A Hét, 1997. augusztus 7.
