Varázsszavak pedig nincsenek. Mert hol a varázslat, és mit lehet elmondani szavakról szavakkal? A közmondások sem érzik valami jól magukat. Egyébként is „köz” és származékai – közadakozás, közakarat, közbiztonság, közélet, közérdek, közérzet, közlés, közösülés, közreműködés, közszolgálat, köztudomás, közügy – közönséges közhelyek, többnyire. Ó, mi szép, ó, mi szép a szavak hőhalála! De vaj’ épp minden egyremegy? Hogy írunk, az semmi – rendben van. Ám hogy vagyunk, hogy létezünk – az is? Mert végül minden abból jön, a levésből: hogy levelezünk, hogy jövünk-megyünk, hogy találkozunk, hogy olvasunk, hogy hol le, hol fel… Bukaresti életképek következnek, némelyikük ellenfényben készült.
Emlék
Nem nagy ügy: kaptam egy képeslapot. Hatalmas konyakospohár áll a barna meddőhányón (?), a kopár, mintha holdbéli tájon. Olyan, mint egy emlékmű, bár a pohárban folyadék van – s abban díszhal úszkál. Az égháttér tiszta, aranysárga; hajnalt jelez. Ízlés dolga, hogy művészi szempontból ki milyennek találja ezt a képet, de mindenképpen hatásos és nyugtalanító. Apáthi-Tóth Sándor: Emlék.
Ha már emlék, futtában megjegyzem, hogy a képes levelezőlapokat – anzikszkártyákat és postai forgalomba száműzött művészfotókat – hol gyűjtöm, hol nem (a húsvéti, karácsonyi, születés- meg névnapi képes vagy képtelen üdvözleteket egyáltalán).
Ezt, az éppen szóban forgót azonban biztosan megőrzöm, és büszkén mutogatom majd. Mert unikum, mert ritkaság, mint egy elbakizott levélbélyeg. A postán ugyanis ennek a lapnak nem a hátára, az írásnak fenntartott részére ütötték a pecsétet, hanem a képes felére. Úgyhogy most az áll az aranyhal díszes-fodros hátuszonyával szemben: BUCUREŞTI OF 18., szépen körbe-körbe írva. Középen pedig a dátum.
Nem hiszem, hogy a durva beavatkozás a kép üzenetébe annak szólna, hogy a lap feladója – természetesen magyarul – gratulál a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökéül való megválasztásomhoz, vagyis hogy itt a postahivatalnok valamiféle bozgordiuszi csomót akart volna elvágni. („A postamesterek is ó mily dőrék” – K.B.)
Csak azon morfondírozom, aggódva érte egy kicsit, hogy vajon megnyugodott-e szegénynek a háborgó lelke, miután képromboló tettét elkövette.
Találkoztam Dumnyezóval
Dumnyezó barna vadászkalapot, zöld trencskót és fekete farmernadrágot visel. Arca frissen borotválva, mint mindig, ahányszor (ritkán) eddig láttam – kivéve amikor rabruhában, egykori polvégbizes társai között. A Dumnyezón nem látszik meg a kora. Négy-öt évvel ezelőtt megjelent vele egy vastag interjúkötet: valamelyik újságíró faggatta a múltról. Szenvtelenül válaszolt, mintha nem is ő lett volna a totalitarizmus korának egyik bálványalakja. Mintha nem ő lett volna a mindenható Dumnyezó. A sajtóban kezdte, a központi napilapnál. Regényeket, esszéket, verseket írt, több kötete jelent meg. Aztán ő lett a dadogós diktátor legfőbb beszédírója, amolyan kvázi titkos tanácsosa. Olyasmi lehetett – képzeltem el egyszer –, mint Rákosi mellett Révai. Amit abban a végeérhetetlen interjúban közelmúltja mentségeként elmondott (unalmas bikkfanyelven), alig különbözött az átmenet elejének éppen aktuális kollektivista és nemzetelvű diskurzusától. (Elgondolkozhatunk rajta, hogy ’96 novembere után az egyik érzékelhető átalakulás: a beszédmód megváltozása.) Elolvastam megint a Kimérafaragó voltam című interjúkönyvet, jobban mondva beleolvastam. Hát: mint egy őskövület. Mint hordalékrétegekkel betemetett szaurusztelep.
Dumnyezónak, pontosabban Dumnezeu-nak (Atyaistennek), teljes nevén Popescu Dumnezeu-nak Dumitru Popescut nevezték hatalma, fensőbbséges modora és kérlelhetetlensége miatt.
Civilben, lezserül öltözve olyan, mint bármelyik bevásárolni küldött férj. Külsőleg alig változott. S belül? Eltakarja a rezzenéstelen arc. Ezt az embert szemmel láthatóan nem érdekli a világ. Hogy közelebbről megbámulhassam, meg kellett kerülnöm egy autót, mire annak a riasztóberendezése éktelenül nyávogni kezdett. Ám Dumnyezó meg sem hőkölt tőle. Közelről alaposan, szemtelenül az arcába bámultam. A szeme sem rebbent.
Valahogy, mintha, megint – félek tőle. Valahogy hirtelen elsötétedett az utca, mintha egy óriás bivaly dőlt volna rá a városra.
Nem félünk a farostól
Filozófiailag a helyzet megragadható a rész és az egész viszonyában, de akár a metafizikai inadvertencia ontológiai objektivációjának manifesztálódásaként is. Ez a megközelítés azonban kissé általános, ezért a legjobb egyszerűen kimondani: nem férünk a felvonóba liftesnőtől.
A felvonó – „végtelenített” változatában a páternoszter – azzal, hogy hol felfelé, hol meg lefelé megy, nem túl igényes jelképe az életnek, a sorsnak meg a hasonló dolgoknak. Ugyanúgy, mint a libikóka vagy mondjuk a papsajt (noha ez utóbbi nem topológiai, s egészen ritka kivételektől eltekintve – ha például valaki beviszi a liftbe – nem megy fel meg le).
A Szabad Sajtó Házában, ahol a mi kis szerkesztőségünk is csendesen agonizál: megbízható, koszos-kopott, nyikorgó felvonók szállítják a betűvetőket. Az ember becsukja (esetleg egy-egy óvatlanabb utazó ujjára rácsapja) a külső vasajtót, utána elhúz egy dülöngélő s minden ízében remegő farácsot, ha az n-edik emeletre megy, megnyomja az n – 1 vagy n + 1 jelzésű gombok egyikét (szamárfüles közhely, elemista Murphy-axióma, hogy épp az n-ediken a lift nem tudhat megállni), és indul is. Persze mindezeket a műveleteket a liftesnő is végig tudja csinálni, hiszen azért van ott ő.
Csakhogy a mi kis felvonónk őre és vezetője túl termetes a hivatásához. Más baj nincs is vele. Rokonszenves, udvarias, fiatal, csinosnak mondható, piros szemű hölgy – utóbbi a légvonatból kifolyólag. Fara, az rubensi. Valamivel fiatalabban – nem ő, mi – nevezhetnők faroscicának (ami ki sem zárja, de nem is implikálja, hogy egyszersmind mejjes cica). Öltözéke vastag kárminlilás frottírköpeny (alkalmasint kórházi), merthogy a liftben hideg van. Tükör viszont (volt, de) nincs. Ráadásul a liftesnő – a liftben – széken ül, és az is helyet foglal. Emiatt aztán, noha a felvonó hatszemélyes, nem nyolcan férünk bele, hanem tényleg csak hatan (nem számítva az impozáns hátrányú liftesnőt).
Fájdalom, de ki kell mondani: ez a hölgy akadályozza a sajtó embereit a felemelkedésben, ahogy Salvador Dalit akadályozta a keze a festésben. A piacgazdaság ránk kényszeríttette karcsúsítás azonban előbb-utóbb utoléri őt. Kevesebb lesz egy (lila) színfolttal. Nehezebb leend a lelkünk, de könnyebb a liftezés. Már ha nem állítják le – átmenetileg, nyilván – a felvonót, mondjuk a liftesnők felvonulásos sztrájkja miatt.
De a lépcsőt, azt tőlünk elvenni akkor sem lehet!
Kis éji zene
Mikor ezt írom, dörög, zúg az ég, zápor dobpereg a háztetőkön. Az esőt én kértem, imádkoztam ki, hogy megírhassam ezt a jegyzetet egy bukaresti jelenségről.
Ez a jelenség abban áll, hogy a cigány várostársaink éjszakába nyúlóan bömböltetik kazettás magnóikat, és erről nincs mód leszoktatni őket. Nem hiszem, hogy nyári hétvégeken van a fővárosnak olyan pontja, ahova ne hallatszana el valamelyik lakásból, udvarból a tekergős, indázó, még ha élénk ritmusú, akkor is világfájdalmasan kesergő, balkániba oltott arabos-hindus zene. Talán kevésbé zavarna, ha igazi (olyan mi-féle) cigányzene volna, síró hegedűvel akár, nem ez az émelyítő razskapuros hangmiazma. Amit ráadásul nyolcvanhatszor feltesznek, és táncolnak rá. (Milyen igaz, hogy a keletiek inkább a kezükkel táncolnak, a közel-keletiek már a törzsükkel is! Nem is lesznek az indiaiak soha jó futballisták.)
Antropológiai, szociológiai, zenei, poétikai, ökológiai, epidemiológiai, etológiai, proxemikai és más tudományos megfigyeléseim terepe: a szomszéd udvar. Azt hiszem, itt kell elmondanunk, hogy nem Bukarest valamelyik külvárosában vagyunk ám, hanem az Egyetem tértől és a Hilton Szállótól gyalog negyedórányira. Szomszédaim derék városi emberek. A szárítókötél állandóan tele van aggatva náluk frissen mosott ruhákkal. A család népes és változó összetételű. Szép időben egész nap üde gyerekzsivaj tölti be a tágas udvart, amelyre erkélyem nyílik; különösen elragadó egy nyolcéves forma angyalarcú kölyök, akiről még nem sikerült megállapítanom, hogy lány-e vagy fiú.
Néhány évvel ezelőtt, amikor még ez a család nem itt fészkelt, fülledt víkendeken két helyről érkeztek ádáz esküvői zenék, hasonló jellegűek. Ezek még bolyonganak az épületek között, de ma már szelíd foszlányoknak tetszenek, elhaló üzeneteknek a szomszédék idegőrlő akusztikai orgiájához képest.
Tegnap is csak ültem és fogtam a fejem, kényszerűen ringatózva a szennyes hullámokon… A legépkézlábabb gondolatom az volt, hogy mégis meg kellett volna vennem azt a vacak füldugót, meg, hogy milyen jó is lenne süketnek lenni. Éjfél után két órakor pedig – már belém ivódott a ronda dallam (rondallam), együtt vibráltam vele – feltaláltam a lézerpisztolyt, és képzeletben zenegéprombolásba fogtam.
Végül ma este az utolsó menedékhez fordultam: elkezdtem esőért imádkozni. És megadá az ég. És bezavará mulatérozó szomszédaimat a házba.
Lassan zaklatott soraimnak is a végére érek. A zápor elcsitult, vihar utáni csend van. A csend jó, ha csend van, lehet írni. Akár a zajról is.
A könyvvásáron
Egy kiállítás többszörösen próbára teszi a narrációs szándékot. A felvetés a statisztikus fizikáéval rokon, amely a sok szabadsági fokú (azaz számos kötöttségű! nem pedig „nagyon szabad”), sok individuális entitásból álló rendszereket nem az egyes „részecskék” leírásával, hanem azok sokaságának statisztikai átlagolásával tanulmányozza. Sok ezer ember támolyog, még több ezer könyv között. „A Nemzeti Színház két emeletén június 5. és 9. között megtartott könyvvásár sike res volt” – ez a mondat például mi jelent? Kiállított ennyi meg ennyi kiadó, elfogyott ennyi meg ennyi könyv, ennyi értékben. Tények, statisztikák… Mit mondanak? Azt mindenképpen, hogy néhányan többet, jóval többen kevesebbet költenek könyvre, mint megengedhetik maguknak. (Én például – ne kérdezzék honnan, miből – másfél százezer lejt hagytam ott.)
Furcsa aztán egy könyvvásár azért is, mert kontraszt van közte és az olvasó, az olvasás magányossága között. A szervezők bohócsipkás „vásári kikiáltót” alkalmaztak, igen szellemes volt. A standok előtt, az elkerített részekben a kultúra neves személyiségei mutattak be új könyveket. Drumaru Pali barátom zseniális József Attila-fordításkötetének nyilvános avatását elszalasztottam, de a Mihai Şora emlékkötetére elmentem: Andrei Pleşu, Adrian Marino, Sorin Antohi beszéltek, igaz, az utóbbit csaknem elnyomta a szomszéd stand hangja, ahol egy epigramma-kötetet és egy kínai szakácskönyvet mutattak be (utóbbiak a Műszaki Kiadónál jelentek meg). Itt két sor alakult ki, s alkalmam volt a sorok között olvasni az Hachette prospektusát. Az idegen nyelvű könyvek nagyon szép számban jelen voltak; de nehéz ügy, egy angol nyelvű tanulás- és alkotáslélektan például 260 ezer lejbe kerül.
Találkoztam néhány ismerőssel, köztük Annával (aki nemsokára Pestre megy, a román kulturális központ igazgatóhelyettese lesz), azt mondta, másnap is eljön, mert még látott valami fontosat, meg akarja venni.
A vásár rendezvényei közül kiemelkedett a kerekasztal a szerzői jogról. Azonkívül elektronikus tudakozó volt felszerelve, és sok helyen sok mű CD-ROM-on is fellelhető vala. Egy ilyen helyen megtudtam, hogy önálló standdal jelen voltak a lipcsei könyvvásár képviselői, tanulni jöttek, mármint Romániát, mert a jövő évi fő meghívott Lipcsében Románia lesz. És ne felejtsük, hogy a könyvvásárt idén is az ARTEXPO szervezte, a Művelődési Minisztérium támogatásával.
Az ügyetlenség, amivel mindezeket leírom: őszinte. Mondtam, vannak a narrációnak ellenálló események. (Például sosem fért a fejembe, hogyan lehet érdekesen beszámolni egy kórusfesztiválról.)
A legjobb, amit megtehetek – leírom, miket vettem meg. Thomas Brody: Fizică si filosofie, Roger Penrose: Mintea noastră… cea de toate zilele (Mindennapi elménk), Erus Mechelburg: Agenţii Psi. Manipularea conşiinţei noastre (A Pszi-ügynökök. Tudatunk befolyásolása; ez egy ígéretes parapszichológia könyv – rejtélyes módon az otthoni polcaimon azóta nem találom), Andrei Oişteanu: Mythos & Logos, Jean-Noël Jeanneney: O istorie a mijloacelor de comunicare (A tájékoztatási eszközök története), Luca Piţu: Sentimentul românesc al urii de sine (Az öngyűlölet román érzése; a iaşi-i esszéíró lélegzetelállító műveltsége eszméletlen fantáziával és nyelvi leleménnyel párosul; a címadó esszé – tulajdonképpen fiktív kerekasztal-beszélgetés – egyik alakjának neve Cernobil Nagasacovici Hiroşimescu; Luca Piţu válaszolta nemrég arra az interjúkérdésre, hogy „mit csinálsz?”, azt, hogy: „fac ce pot”, s le is fordította azonnal angolra: „I fuck what I can”), Jim Lovell & Jeffrey Klu ger: Luna pierdută (Az elveszett hold; az Apollo 13 sikerületlen útjának regénye; felületes beleolvasással nem bukkantam még UFÓ-kra), Ted Anton: Eros, magie şi asasinarea profesorului Culianu (Erósz, mágia és Culianu professzor meggyilkolása; az év talán leghíresebb könyve; Mircea Eliade tanítványát, Ioan Petru Culianu professzort 1990. május 21-én a Chicagói Egyetem vécéjében fejbe lőtték, a tettes(ek) kilétére azóta sem derült fény; az amerikai szerző a SRI bűnrészességét sugallja, és azt, hogy politikai figyelmeztető gyilkosságról van szó; Andrei Oişteanu tartalmas előszavának egyik alcíme: A nacionalizmus – a kommunizmus utolsó menedéke). Megvettem még, magyarul és három példányban, a Jogi törvénytár vállalkozóknak című kötetet, és az Alföldi Nyomda kiállítóitól ajándékba kaptam Kurt Vonnegut Macskabölcső című regényét. A derék debreceniek a kiállításra csak bemutatkozni jöttek, egyébként együttműködnek egy (vagy több) román kiadóval, s merem állítani, hogy könyveik esztétikailag és technikailag a legsikerültebbek közé tartoznak. (A könyvből megtudtam, hogy a macsakabölcső nem más, mint annak a topológiai játéknak a neve, amelyben az ember ujjaival sorra levéve különböző alakzatokat alakít át egymásba cérnából.) Végül a Macskabölcső olvasásába annyira belefeledkeztem, hogy ezt a vásári krónikát be sem tudtam fejezni.
A Hét, 1997. június 19.