Amikor az ember leül írni, zárójelet nyit az életében. Kiiktatja: magát a külvilágból, magából a külvilágot. De teljesen nem tudja [(ami a zárójelben van – ha nem akarja, akkor is – arról szól, ami a zárójelen kívül van), (a külvilág is bennreked a magát zárójelbe tevő lelkében, tudatában – a város például: mint saját tér- és időbeliségét meghaladó transzcendencia)]. Amikor az ember feláll az íróasztalától, kinyújtóztatja gémberedett tagjait, álmatagon körülnéz, leveszi a kályháról az odasült levest, bekapcsolja a tévét…[és arra gondol: írni jobb, mint élni]. Bukaresti képek következnek, kissé túlexponáltak.
Aszfalt (Nyári emlék)
Aszfaltoznak egy zsúfolt útkereszteződésben. Dél van, s olyan meleg, hogy a kátrány az ember agyában fortyog. A járda, mintha gőzölgő szilvalekvárt öntöttek volna rá; az aszfaltöntő kombájn nagy, mint egy óceánjáró hajó, orrlikaiból füstöt és lángot okád. Néhány munkás – se nem falusiak, se nem városiak – talicskával hordja a fekete masszát, buta kölykök tornacipőben belelépnek, és ordítanak, hogy forró. Zsaru magából kikelve üvöltözik a lefröcskölt csizmája miatt, gépkocsi megreked egy kupacban, kóbor kutya, szőrében aszfaltcsimbókokkal, kábultan kóvályog a villamosok között. Minél nagyobb a felfordulás, annál indokoltabbnak tetszik. A járókelők meg-megállnak, és áhítattal nézik a műveletet. Kisebb-nagyobb csoportokban mérnökök, városházi hivatalnokok, az aszfaltozó cég vezetői szakavatottan diskurálnak, s széles taglejtésekkel hol a bámészkodók tömege felé mutatnak, amelyben egy szurokfekete pópa idvezülten és buzgón hajlong, hol a régi aszfaltban éktelenkedő gödrökre. Jóllehet hétfő van, a hangulat ünnepi, és noha a pokol és az apokalipszis szaga lengi be a környéket, a kíváncsiskodók illegetik magukat, a flaszter tükrébe tekintve meg-megigazítják frizurájukat. A frissen öntött útburkolatban van valami hipnotikus. Egy szórakozott asszonyság belelép. A cigány, aki addig a közlekedést rendezte, alaposan leteremti: „Bugyuta fehérnép, nézz a lábad elé!” – a nő pedig, ahelyett, hogy ezt kikérné magának, elkezdi szidni a főpolgármestert. A pópa, aki már egy órája veti a keresztet és hajlong, az irattáskáját beejti az aszfaltba, égnek emelt szemekkel körülnéz, mint egy meg nem értett próféta, majd ő is megátkozza a polgármesteri hivatalt. Mindenki forr, mint az aszfalt. Egyesek Ciorbeát szidják, hogy miért nem éjszaka önti az aszfaltot, mások Băsescut, hogy miért csak a központban aszfaltoz, ismét mások a rendőrséget, a pártokat, a magyarokat, a spekulánsokat. Mindenkinek megvan a véleménye. Az aszfaltról, mindenről. Két dologhoz nagyon értenek a románok: kormányozni és nézni, miként megy az aszfaltozás. Amikor a dolog véget ér, s a munkások fogják az óceánjárót és elmennek, a felizgatott emberek rárontanak a puha aszfaltra, és összetapossák.
A fenti szöveget – kisesszét – nem én írtam, hanem Tudor Octavian, a kiváló publicista. Két okból adom közre sorozatomban: 1. Jelzem vele, hogy a bukaresti „életképeimhez”, Hétbeli munkámhoz mennyire hozzátartozik, hogy románból fordítok; 2. Elgondolkoztatom esetleg az olvasót azon, amin én is elgondolkoztam – vajon hogyan látják, érzik, élik meg fővárosukat a románok? A „kis Párizst”, amely egykor lélekmeleg hely volt, még ha Caragiale-i módon is, de meghitt polgári élet folyt benne. Azt a Bukarestet biztosan tudtam volna szeretni.
A szerzőről annyit: egy korábban ellenzéki, most egy éve kormánypárti lap első oldalára írta szinte napi rendszerességgel Oda-vissza rovatcím alatt kiváló jegyzeteit; egy ideje írásai egy korábban nem létezett, most ellenzéki napilap utolsó oldalán jelennek meg. Továbbra is jók, valamivel erőtlenebbek. Viszont: ennek az új nemzeti napilapnak az első oldalán a legtermékenyebb román hírlapíró rosszindulatú, frusztrált, okoskodó vezércikkei látnak rendszeresen napvilágot. Tudor Octavian pedig az utolsó oldalán közöl ennek az újságnak.
Van ennél szomorúbb? Van ennél lehangolóbb? Van.
Tévévita
Bukarest, anno 1997. Megint az a félművelt, ellenszenves tévémoderátor. Mit moderál? Egy politikus és egy újságíró párbeszédét. Megpróbálom szegényes szókincsemmel és szerény fordítói tehetségemmel visszaadni.
– Te beszélsz? Te utolsó szemét gazember, félnótás apagyilkos, szarházi hazaáruló, pöcegödör-töltelék, porbafingó firkász, képmutató buburnyák, kergekóros hímringyó, nyavalyás elmebeteg, képmutató buzi, te; hígvelejű tökfej, bitang bandita, bandzsa vízihulla, beszari spenóthuszár, sötét lelkű torzszülött, hibbant hóhányó, randa bányarigó, tökfej, mosdatlan szájú hatökör, balfácán birka; a cipőmet sem pucolhatod, tetete…
– Miért, te mi vagy? Ganédombi politikus, sötét lelkű besúgó, kótyagos kakadu, undok fitymalepedék, kártékony, gyáva, lesipuskás állat, dilinyós filoszófosó, agyalágyult páros patájú, jellemtelen zsaroló, romániákus kaméleon, kovászos agyú, besztremált patkány, briganti bandita hordószónok, ármánykodó pojáca, sötét lelkű lator, büdös szemű kompilátor, hazug, hájas seggnyaló, prédaleső kretén, szánalmas börtönjelölt, te beszélsz?
A szenny, ami rövid néhány perc alatt a magasröptű politikai vitában felszínre került (a résztvevők egyike egy parlamenti párt elnöke), az egész román társadalom erkölcsi állapotára vall. Hová lesznek az elemi morális értékek? Mit gondolhat az, aki tapasztalja, hogy a tévében így is lehet beszélni?
Talán vagyunk még néhányan, akik csodálkozunk. Románia egyre inkább elveszti erkölcsi tudatát – a politika és a sajtó, az egész közélet külvárosivá züllik.
Que faire?
Tolerancia
Bánatos volt a kolléganőm, mert kifosztották. Elmesélte részletesen. Két roma ruhájú nő bement az udvarába, valami edényeit kisikálták, aztán – úgymond elégedetlenül a fizetséggel – szabályszerűen kirámolták szekrényéből a ruhát, megtalálták és elvették pénzének egy részét, s a végén még meg is fenyegették, hogy ha szólni merészel, kinyírják. Mi több, két nap múlva visszajöttek, hogy pénzért visszaadják a holmiját.
Mondom neki: – Azt veszem észre, hogy pillanatok alatt jól kiismerték a helyzetet, az alkalmat (opportunitást) és téged. De miért engedted be őket?
Tudják, mit válaszolt? Azt mondta az én volt kolléganőm: – Mert én nem vagyok nacionalista, intoleráns, idegengyűlölő.
Én is azt hiszem ezek után, hogy nem az.
Voltam a boltban
És láttam csirkecombot, és láttam, hogy nem kell a nőnek. Fintorgott s forgolódott, mint kinek hirtelen farka és patái nőnek. – Kurázsi, hölgyem, mükéne önnek? – kérdé az eladó szolgálatkészen, és ott volt mögötte húsból, zsírból, bőrből, belsőségekből, csontból és mindezek változatos méretű, állagú, színű és szagú készítményeiből a hely kelléktára: a hátország. – Párizsi, parizer – felelé a vásárló hölgy merészen, mint akit soha el nem hagyott a bátorság.
– Parancsoljon, ez itt mind finom, friss párizsi. – És mondja, mék a legolcsóbb? – Ez ni, ez a magyar. – Jó, jó, de melyik a legjobb? – Ez a másik, ez is magyar, török pulykából. – Istenem, mégiscsak Bukarestben vagyunk, hát ebben az üzletben semmi sem román? – Dehogynem, kérem, én magam is román vagyok – mondotta a húsbolt gazdája –, és a felsoroltakon, valamint főleg csirkeségeken meg tyúkságokon kívül úgyszólván minden román itt. Önök mit parancsolnak? Remélem, vásárolnak is, nemcsak csaholnak – ezt már felénk fordulva kérdezte, illetve mondta, a kezében tartva egy rúd szalámit.
Felakasztott disznófej nézett ránk a falról, mérsékelt agyarral. Sajnáltam szegény nőt, a hazafinát, hogy miután meglátta a csirkecomb csomagolását, ráadásul egyszerre kellett találkoznia annyi magyarral: feldolgozott baromfiakkal és további három kétlábúval, vásárlóval (ugyanis két barátommal voltam a boltban, továbbá – a rím kedvéért – egy vasalóval).
Nehéz az élet, de vesszen a bánat! Vettünk: húsz deka magyar, tíz deka román párizsit – és öt deka francia libamájat.
A Hét, 1997. november 27.
