Amikor az ember leül írni, zárójelet nyit az életében. Kiiktatja: magát a külvilágból, magából a külvilágot. De teljesen nem tudja [(ami a zárójelben van – ha nem akarja, akkor is – arról szól, ami a zárójelen kívül van), (a külvilág is bennreked a magát zárójelbe tevő lelkében, tudatában – a város például: mint saját tér- és időbeliségét meghaladó transzcendencia)]. Amikor az ember feláll az íróasztalától, kinyújtóztatja gémberedett tagjait, álmatagon körülnéz, leveszi a kályháról az odasült levest, bekapcsolja a tévét…[és arra gondol: írni job, mint élni]. Bukaresti képek következnek, kissé túlexponáltak.
1997. november 27.
Fröccs
Itt van az igazi ősz, hull az égből az olvadékony hó – a járókelőket újra lefröcskölik vízzel-sárral az autók. Flaubert mondta (vagy legfeljebb Maupassant), hogy addig kell nézni egy fát, amíg az ember (az író) meg nem látja rajta azt, amit őelőtte senki nem vett észre. Ilyen szempontból jól állok: annyit spriccoltak le járdai mivoltomban huszonnyolc évi bukarestiségem alatt mindenféle járművek, hogy doktorálhatnék észrevételeimből. A legfontosabbak a következők: a teljesen sima úttesten cammogó gépkocsi is le tud öntözni; a fröcskölés magassága egyenesen arányos a gödör mélységével és fordítottan arányos azzal az idővel, ami alatt az ember át tud öltözni; mindazonáltal a jelenség tartalmaz kaotikus, kiszámíthatatlan elemeket is, például komputer segítségével sem tudtam megállapítani, milyen paraméterek határozzák meg, hogy a víz/a sár a fülbe kerül; a fröccs anyaga annál sűrűbb, minél jobb az ember ruhája; ha fogadásra megy, olajat is tartalmazhat; a végén teljesen mindegy.
Van két áldott fiúgyermekem, három év köztük a korkülönbség. Két évig óvodába, majd két évig iskolába vittem kézenfogva őket. Életem hét boldog éve volt: ezalatt kicserélődtek a sejtjeim, és kevesebbszer és kevésbé vizeztek be az autók. A módszer egyszerű, és minden bukaresti apukának ajánlom. Arra kell ügyelni, hogy amikor megyünk a járdán, a gyerek legyen az úttest felöli oldalunkon. El sem tudjuk képzelni, hogy egy mégoly kis krapek is milyen jól tudja fogni a vizet/a sarat. (Neki meg úgyis mindegy, előbb-utóbb mindenképpen tetőtől-tal pig olyan, mintha az iskolaudvaron csak hempergősdit lehetne játszani, ezért jó a vízhatlan kezeslábas, tehetősebbeknek a búvárruha.)
Nincs a fentiekben semmi képletes. Sajnos átvitt értelemben az ivadékaink nem tudják felfogni a ránk irányuló sarat.
Doppelgänger
Aki nem tudná, ugyanazt jelenti németül, mint japán nyelven a kagemusa.
Megyek az utcán, s ismerősként köszöntenek ismeretlenek. Nyilván összetévesztenek valakivel, akire nagyon hasonlítok, más magyarázat nincs. Szegeden nyaranta egy-egy csonka hetet töltök, a Victor Hugo utcában szinte naponta rámköszönnek; néha középkorú nők szemén látom, várják (várták volna), hogy előre köszönjek nekik, ahogy az illenék.
Bukarestben a Tűzoltótorony melletti Tíz asztal nevű utcában lehet egy hasonmásom – ebben az utcában én szemmel láthatólag köztiszteletnek örvendek (bár nem tudom, miért), hajlongva köszöntenek, amikor megyek párizsit venni az Ősök útjára.
Néha nem köszönök vissza. Utána rossz a lelkiismeretem. Elkedvetlenítem a köszönőt, és ártok a hasonmásom presztízsének. Azt fogják tartani róla, akire hasonlítok, hogy beképzelt alak, fenn hordja az orrát. Ők nem „árthatnak” nekem, őket az ismerőseik összetéveszthetik velem, engem az ismerőseim sohasem fognak összetéveszteni velük (mivel nem vagyok szegedi, illetve nem vagyok román).
A másság előnyei – doppelgängerek, kagemusák: hasonmások közt.
Vajon mindezt hányan írták meg előttem?
A nő szívét ki ismeri?
Megírtam már, hogy Bukarestben többek közt buszozni szeretek a legkevésbé. Hogy miért? – megírtam azt is: mert emészti az időmet, és mert rosszak az utazás körülményei. Nem írtam meg, hogy mit szeretek mégis a buszozásban, mitől elviselhető mégis.
Nos, természetesen a nőket, a nőktől.
A nők a buszon (és persze trolibuszon, villamoson, metrókocsiban) másak, mint az utcán, sőt másképpen másak, mint a férfiak. Mármint Bukarestben a buszon.
Előtolul egy régi emlék. Friss bukarestiként, huszonévesen, egyszer a buszon szinte elaléltam a kangörcstől, amikor egy izgalmasan kisminkelt, afroditéi alakú nő félprofilból a tomporát az enyémhez nyomta. Követték egymást a megállók, én meg nem voltam képes moccanni sem. Nem gondoltam volna, hogy egy nő feneke olyan kemény tud lenni. Hát azért volt olyan kemény, mert egy délszaki termetű, természetazonos görögdinnye volt! Amikor a ringó csipejű leszállt, akkor láttam meg a kissé hosszúkás, félfar alakú terményt, amelyet Ő egy átlátszó – persze polimér – tasakban cipelt.
Azóta Bukarestben óvatosabb vagyok a nőkkel a buszon. A hely átadásának anakronikus, e tájakon amúgy sem meghonosodott szokása szerencsére kiment a divatból, így hát alulnézetből figyelhetem meg derékon fölüli részüket. A bukaresti nők orrlikai általában hosszúkásak. Az azonos korcsoportok tagjai között ősszel és télen nagy a hasonlóság. Tíz éves kor körül a legszebbek, amikor a nem nem fontos még. A nők a buszon buzgóbban vetik a keresztet, mint a férfiak, és hamarabb vitára lobbannak, utána pedig nehezebben csillapodnak le; miután az egyik fél leszállt, a másik még hangosan méltatlankodik egy darabig. Egyszóval, ahogy Heltai Jenő mondta (igaz, nem itteni, hanem pesti nőkre): mind egyformák – az egyik ilyen, a másik olyan.
Nemrég tanúja voltam egy jelenetnek, amely mélyen megrendített, és megértette velem, hogy a nőkre bizony nagyon kell vigyázni. Egy idősödő hölgy jajveszékelésére lettünk figyelmesek. Jegyét kérték az ellenőrök, és neki nem volt jegye. Mondta, hogy szívbeteg, mire megértették – mire azt mondta, ő most megmutatja a kórházi papírjait, hogy ő szívbeteg –, erre mondták neki, hogy nem kell, mire ő kifakadt, hogy de igenis megmutatja, és feljelenti őket, amiért úgy ráijesztettek. Az ellenőrök megszégyenülten eloldalogtak.
