Szó szót hoz. Az ember nem azért ír, hogy éljen (nálunkfelé írásból megélni nemigen lehet), nem is azért él, hogy írjon (a grafománokat leszámítva), hanem azért ír, hogy írjon. Magyarázatnak ennyi tán elég is lesz: bukaresti életképek következnek – élesek, elmosódottak, melyik milyen.
Divatbemutató
Amikor 1970-ben Bukarestbe költöztem, kellemesen meglepett az itteni emberek kultúrszomja. Már az első hajnalon arra ébredtem, hogy az utcán valaki magas, daloló hangon régi kiadású Heine-műveket – nem tudtam megítélni – keres megvételre vagy kínál eladásra. „Haine vechi! Haine vechi!” – ezt kiabálta kitartóan és fonetikusan.
Később rájöttem, hogy a mai ifjabb nemzedékeket ezek a hagyományos értékek már hűvösen hagyják, jobban érdeklik őket a legújabb nagy őszi-tavaszi milánói vagy párizsi divatbemutatók, a ruhaszalonok avantgárd termékei.
Nemrég a Traian vásárcsarnok előtt divatparádénak is beillő fel s alá járkálást tartottak környékünk reprezentatív öltözködésű hölgyei és urai, ama seregszemlék egyikét, aminők alkalmasint más járdaszigeteken is végighullámzanak a fővárosban. Révülten néztem a felvonulást, s most elmesélem, milyen irányzatokat figyeltem meg. Persze tudatában kell lennünk annak, hogy egy ilyen divatshow mindig a jövőnek szól: a következő szezon fazonjait, modelljeit, kreációit, darabjait, vonalait és színeit, anyagait mutatja be.
Egy távolról Naomi Campbellre emlékeztető próbakisasszony viselete alapján például meg merem jósolni, hogy idén nyáron a keblet kidomborító szűk, fekete plasztik csillámos blúz, az eperszínű hordószoknya, a drapp térdzokni és a (valamikor) fehér, lapos sarkú csatos cipő lesz a sikk. Fiúknál-lányoknál hódítani fog a repedt bőrkabát, alatta végiggombolt kockás flanelinggel; kedveltek a bő fazonú ruhaköltemények, különösen a kinyúlt, a térdet elfedő horgolt pulóverek, amerikai egyetemek nevével feliratozott pólók.
A piac híres topmodellje, Didina is fellépett: csábos konyakszínű cicanadrágban sétált végig az aszfaltemelvényen, álmatagon cigarettázott, s a szét-szétnyíló vörös posztó lódenkabát néha kivillanni engedte ágyékának kirajzolódó vonalait.
Gigel, a mészárszék-tulajdonos unokaöccse lila zakóját és fekete csíkos sárga ingét vette fel, mindkettőt „megpattintva” viseli, mellén a tetkó sellőt mintáz, de hogy a kétéltű a szájából eredő buborékban mit mond, az csak a meleg évszakban derülend ki. Gigel egyébként – nagy kópé a kápé! – tele van aggatva testékszerekkel, lábán a februári minimálbérnél a Richter-skálán 180 fokkal többet érő motoros bakancs, abban rója kevélyen a járdaszigetet.
Egy jelenségértékű jelenségre is felfigyeltem, persze hallottam már róla: a nők a férfiöltözéknek mind több darabját sajátítják ki (ezt itt „juni”-nak becézik, feltételezhetően a „június” szóból). Tudományos értékű észrevételemet egy füles szibériai sapkával támasztom alá: azon a disztingváltan dülöngélő fellinis hölgyön figyeltem meg, akinek remegett a pufajka. És viszont: a jelzőoszlopnak lezserül nekitámaszkodva (vagy támasztva, mindegy) divatosan borostás, üresüveges tekintettel maga elé meredő úr vesztegelt, fején rózsaszín fészeksapkával.
Láttam még egy régen feledésbe merültnek hitt, lábszárra simuló, térden felül érő cipzáras műbőrcsizmát (nyilván, kettőt), de viselője tévedésből kerülhetett a divatvilágot jelentő aszfalt-mólóra, mert kicsi volt, kövér és karikalábú (van ilyen), fellépésén alig javított a trapézos miniszoknya.
Behunytam a szemem, s minden képzelőerőmet és vállizmomat megfeszítve azon igyekeztem, hogy felidézzem az éteri Claudia Schiffert (nyilván mint műegészet), amikor zörögve megjelent a 33-as villamos, és elvitte az egész divatbemutatót az Obor piac irányába. Ezért nem tudok most beszámolni a kisfiú- és kislány-manökenekről és a szintén mindkét nemhez tartozó bácsikákról mint a jövő divathírnökeiről.
Tárgyunknál maradva még csak annyit jelzek előre, hogy – már ha hinni lehet a nálunk mindig bizonytalan ki-bejelentéseknek – figyelemre méltóan tartósnak ígérkezik a laza szabású csíkos öltözék divatja. Nem csoda: nem akadályozza a testmozgást, a bőr szabadon lélegzik benne, tehát nemcsak karakteres, de kényelmes is. Sokan valósággal bolondulnak érte, hogy másokon lássák, zártkörű sétákon-divatbemutatókon.
Meghívtak
Noha ezeket a kis jegyzeteket, feljegyzéseket nem a személyes napló igényével és rendszerességével írom, nem mehetek el a tény mellett, hogy meghívtak. Meghívtak – első és eddigi egyetlen magyarként – a román közszolgálati televízió tanácskozó testületébe, a „bölcsek tanácsá”-ba. Kétségtelenül megtisztelő, különösen, ha arra gondolok, hogy akik ott összedugják a fejüket: a szellemi elit és a civil szféra színe-java…
A világhírű zongoraművész, aki nemrég Berlinben oly nagy sikerrel játszotta Grieget. Az ortodox püspök Kolozsvárról, aki híres teológus. A jól ismert költőnő, aki hajszál híján a nemzetközi PEN elnöke lett. Az író, aki a nacionalizmusról vitázva megalkotta a „sehonnai európai” fogalmát. A neves színész, akit nemrég neveztek ki az egyik legjelentősebb bukaresti színház igazgatójává. Az építész, a főváros jövőjének egyik fő tervezője. És mások – mintegy mellékszereplőkként sajtósok: fő- és más szerkesztők.
De legfőképpen ők ketten: a volt művelődésügyi miniszter (az első ’89 után, akinek magam is kinevezésemet köszönhetem) és a könyvkiadó-filozófus. A természetességük és a könnyedségük lenyűgöző. Előbbié a könnyed humor, mélabús irónia. Utóbbi módszeres elemző, mély és gyakorlatias.
Persze, jobbára ilyenek mind akkor is, amikor az ember a tévében látja őket. Mégsem ugyanaz, és nem csak azért, mert itt nincsenek kisminkelve. Talán mert itt együtt vannak, ők is látnak engem, nemcsak én őket, azért érzem, hogy közéjük tartozom.
Nem szeretném, ha olvasóim csak valamiféle bámuló áhítatot sejtenének a soraimban. Nem fogok a kultúrsokkba beleőrülni. És hiszen mondtam, hogy a román szellemi életnek ezekben az emblematikus alakjaiban a legelragadóbb a természetességük, pózmentességük. Inkább úgy érzem, mintha egy angol arisztokrata klubnak lennék velük együtt a tagja.
A barátom azt mondja, miután gratulált: „Ha meghívtak, az illem azt kívánja, hogy te is hívd meg őket”. Úgy kell érteni: hogy mi is hívjuk meg őket. Hát van hova?
A kutya vörös
Miért, hogy az ember csak a különösre, a kirívóra figyel fel (olykor, igazán)? Miért, hogy a tipikus közömbösen hagyja? Mindez nem a szocialista realizmus maradványsugárzása, hanem egy minapi találkozásomról jutott eszembe.
Máskor év elején a többi statisztika között – hogy aszongya a múlt esztendőben ennyi meg ennyi volt az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ezzel szemben a mezőgazdasági termelés (főleg gabonából, cukorrépából és olajos magvakból) ennyi meg ennyi, az országba ennyi meg ennyi külföldi turista látogatott, a kulturális hetilapoknak ennyi meg ennyi száma jelent meg (40-45) – szerepelt a kutyákra vonatkozó is: a fővárosban ennyi és ennyi embert haraptak meg, ebből beoltottak ennyit és ennyit, megveszett ennyi és ennyi. Ez ideig még nem láttam a tavalyi kutyastatisztikát, s a többi gazdasági és egyéb mutatóról kiderült, hogy nem ennyi meg ennyi volt, hanem annyi meg annyi.
Ilyen körülmények között nehéz megmondani, hogy milyen is a tipikus bukaresti kóbor kutya. Könnyebb, hogy milyen nem. Tehát a legritkábban afgán agár, cocker spániel vagy dobermann. Inkább genetikailag változatos, kevert fajta, szélsőséges hőmérsékletnek igen ellenálló, és túlélési stratégiájához legalább annyira hozzátartozik az alázat, mint az agresszivitás. (Az idomítatlan kutya – is – akkor támad, ha fél vagy ha falkában jár; ha egyedül van és éhes, inkább koldul.)
A magam részéről a kutyakérdést letudtam azzal, hogy – emlékeznek? ha nem, eb ura fakó! – egyszer írtam a szomszéd háromlábú ebről, kidomborítva, hogy amputációban szerzett testi fogyatékosságának ellensúlyozásaképpen milyen értékes szellemi és jellemi tulajdonságokra tett szert.
Most azonban ismét nem mehetek el szó nélkül egy kutya mellett. Ugyanis ez a kutya piros. Valami smekkerek festették sötétvörösre eredetileg tán sárgásszürke bundáját. Nem tudom, mióta viselte fajidegen színét a szerencsétlen, amikor találkoztunk. Egyedül volt, meredt maga elé bánatosan. Megsimogattam, fel se nézett. Magányosnak tűnt. Hisz ki közeledik manapság egy vörös kutyához? (Talán, ha besötétedik.)
Millen idők!
Húsz éve már
Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak szellemek, mert nincs.
Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát inkább fölött, hisz valamelyik felső, talán a legfelső emeleten volt a lakásuk) néhányszor elnéztem este a csillagokat. Emlékeimben náluk mindig tiszta egű este van, ahogy a szerkesztőségben természetesen mindig nappal.
Gyakran járok gyalog a környéken, s olyankor elmegyek a Popa Rusu 11. elé. Azon gondolkoztam el ott legutóbb, hogy húsz év múlva mi Dankanits Ádám halálának az üzenete.
Eljött Bukarestbe. Vissza akart menni Erdélybe, talán Marosvásárhelyre, talán Kolozsvárra. (Én mindig egyetemi tanárnak képzeltem el őt és sok kötetes történelemtudományi munkák szerzőjének, reményeimben akadémikusnak.) Milyen öregember lenne Ádám? Az idén lett volna, január 2-án, hatvanöt éves; meghalt negyvenöt évesen. (Nyolc évvel már túlnőttem.) Mi hatalmas mennyiségű összegyűjtött anyag – kartoték, feljegyzés, kézirat – pusztult oda vele!
Együtt halt meg a kisfiával. És a Szilágyi Domokoséval. Harminchoz az egyik, negyvenhez közeledne a másik. Milyen emberek, milyen felnőttek lettek volna, lennének ők? Lehet, hogy ebben a pillanatban – és akkor nem kellene ezt írnom – Dadival éppen együtt teáznánk, lehet, hogy a cikkét vagy a versét olvasnám A Hétben, lehet, hogy hoznék neki Pestről holland pipadohányt, mint az apjának.
De kérdezhetek bármit, írhatok bármit – nem tudunk semmit. A halálnak nincs üzenete, mert eltörli a potencialitásokat. Ádám legfeljebb a torokszorítóan nevetséges „vigyázzatok jobban magatokra és egymásra, ha nem akartok úgy járni, mint én”-t üzenhetné a túlsó partról.
1977. március 4-én volt a nagy földrengés Romániában.
A Hét, 1997. február 14.