Néha ismerősök megkérdezik, sikerült-e igazi bukarestivé válnom. Nem sikerült, válaszolom ilyenkor. Igaz, több mint negyedszázados fővárosi tengődésem során sokminden megtörtént velem, ami máshol talán nem történt volna meg (egy-két hű olvasóm például emlékezhet rá, hogy egyszer a teraszról ellopták a kocsonyámat), de ez nem jelent többet annál, mint hogy ideje lenne – úgy EP-ésen – megírni egy Kis rommagyar pornósport című posztmodernet. Mert hát mi másért él az ember, ha nem azért, hogy megírja? Életképek következnek, közepesen élesre állítva.
A nő a kioszkban
Nem tudom, megzengte-e valaki a bukaresti újságárusokat, az új sajtó névtelen hőseit. Jön a tél, és én rettegve gondolok arra, hogy megint meg fog fázni az a szegény idős asszony a kioszkban.
Azt hiszik sokan, hogy egy ilyen újságárus sokat keres. Hát nem. Százalékot kap a terjesztőtől, de rásóznak egy csomó eladhatatlan lapot is; igazából csak három-négy napilap fogy: az Evenimentul zilei, az Adevărul, a România liberă és a Ziua, a Magazin és persze – bár azok is egyre kevésbé – a különféle keresztrejtvényes szórakoztató kiadványok.
Az én kioszkosnőmet gyakran becsapják, olykor – főleg amióta rágógumit, golyóstollat és játékautókat is árul – meglopják. Egyetlen vigasza, hogy vannak állandó jó kliensei. Ezeknek némi borravaló fejében a lassabban kelendő lapokból odakölcsönöz olvasásra.
Egy napon gyászruhában találtam. Meghalt a kórházban a férje. De az özvegy csak egy hétvégén hiányzott. A vakációban középiskolás fia segít neki a rakosgatásban meg az árusításban. Sajnos, mint megtudtam, a fiú tébécégyanús.
A nyáron, amikor elmondtam neki, hogy a közeli líceum falán hosszú ideje ott virít a Halál a magyarokra! felirat, sokáig kerülte a tekintetemet. Eltüntették – újságolta boldogan, amikor szeptember elején szabadságomról visszatérve az első utam hozzá vezetett. Egyébként politikáról, nemzeti kérdésről sosem beszélünk. Szeptember tizenhetedikén azért megkérdeztem tőle, mit szól hozzá, hogy aláírták az alapszerződést. – Jobb lesz, meglátja, hogy jobb lesz, ragyogott fel az arca.
Javítják az utcát
Nagy kaland, mondhatná valaki. Csakugyan nem az, de rájöttem, hogy van benne tanulság. Próbáljon valaki dolgozni (vagy akár csak írni), ha egy kompresszor rázkódik naphosszat a röhögéstől az ablaka alatt, s hozzá légkalapács tercel. Úgy látszik, az útjavításban a hétköznapok a lassú felhalmozás ideje, a látványos előrehaladás szombaton és vasárnap szokott bekövetkezni: a hétvégi munkát ugyanis kétszeresen fizetik.
Egy hóbortos öreg a szomszédból (akinek a felesége magyar, ezért mindig úgy köszön nekem, hogy „jószéréréncsét fönökur!”) még a munkálatok megkezdése előtt aláíratott velem egy papirost, hogy kérjük a tanácsnál, „vegyék ki” utcánkból a villamost. Azóta rajtam röhög az egész páratlan oldal, hisz a felfordulás azért lett, hogy felújítsák a villamospályát.
S nem mondhatni, hogy munkájuk nem alapos: fél méter mélyen kikotorták az aljzatot, rugalmas kavicsréteggel feltöltötték, azon úthengerek araszoltak ünnepélyesen, aztán vasút-illatú talpfákra síneket fektettek le stb. A járdán alig lehet járni, mindenfélét odapakoltak a mindig más munkások. Az utcában igen nagy volt az elégedetlenség. Arra gondoltam mélabúsan, régebb micsoda vívmánynak számított volna ez a felújítás, milyen büszkék lettek volna az utcájukra az emberek, hogy kimagaslott volna életük szürkeségéből ez az esemény. Most meg mindenki zsörtölődik, még ha nem is őszintén. Mindenki demokratikusan elégedetlen.
Ámde én elhatároztam, hogy csak azért is örülni fogok. És amikor megjavul az utcánk, egyszer a buszmegállóban, ahol a közeli miccssütődéből a szagokon kívül zene is terjeng, egy andalítóbb résznél felkérek egy hozzám illő szolidabb hölgyet, és szépen ellejtünk egy tangót. Hátha mások is követik a példánkat.
Viszem haza a vizet
Néha a legtermészetesebb dolgokon csodálkozunk el a legjobban. A múlt év tavaszán például – zuhogott, ömlött hosszan az eső, mintha déjà-ból öntötték volna – azon töprengtem, mi is lenne, ha az emberi test oldódna vízben. Tudok valakit, aki vígan elélne úgy is, na de mi lenne az egész nagyszerű emberi civilizációval! Utána meg az jutott eszembe, hogy én gyakran szoktam vizet inni. A logikám innen nyílegyenesen ahhoz a kérdéshez vezetett, hogy: milyen vizet? És az ontologikus válasz: csapvizet. Bizony. És milyen ez a csapvíz? Hát zavaros. Mitől zavaros (mint a Tisza vize, amit a lovam nem issza, ahogy a népdal igen kifejezően kifejezi)? Remélem, hogy nem attól, amit a szintén népi költészet úgy fejez ki: „Ki a Tisza vizét issza, saját vizét issza vissza”, remélem nem attól. De tele van mindenféle – igen, ez a helyes kifejezés – szennyeződésekkel. Este teleengedtem a fürdőkádat, reggelre leülepedett valami sárgásszürke nagyon finom (méretre, nem ízre) pehelyszerűség.
Azóta ásványvizet iszom. Nem rossz, de vannak hátrányai: nem olcsó, savkeltő, és nem alkalmas teavíznek.
A szerkesztőségben, a Szabad Sajtó Házában is csapvíz van, de kimondottan finom. Hideg és tiszta, oltja a szomjat. Azt mondják, egy közeli forrás vizét pumpálják a több mint negyven éves vezetékekbe. Egy ideje – nem törődve vele, hogy kollégáim szánakozó fejcsóválással néznek össze mögöttem – a szerkesztőségből nem csak lapokat meg kéziratokat viszek haza, hanem vizet is. Két kétliteres Coca-Cola műanyagpalack – van mit cipelni két busszal. Nem könnyű mulatság, de megéri. Van-e kellemesebb, mint az Earl Grey gőzölgő illata, amikor kinn aprón szemerkél az őszi eső? (S a fazékban sütőtök fő?) Én a szerkesztőségből hazacipelt vizet sohasem fogom a fürdőkádba önteni.
A trottyos filozófus
A saját lakája számára senki sem zseni – állapította meg Hegel, s bár manapság Romániában feltehetően nem sokan tartanak lakájt, gondolom, többen vannak úgy vele, hogy a bizalmas közelség csökkenti valakinek az erkölcsi és szellemi nagyságát.
A Traian nagypiacon gyakran találkozom a filozófussal, a mai román szellemi élet egyik kimagasló alakjával. Ragyogó könyvkiadót működtet, nemrég magas francia kulturális kitüntetést kapott, kiváló esszéi jelennek meg a legszínvonalasabb lapokban (a minap épp a környékünk miazmás utcai szemétdombjairól írt mint egy általánosabb társadalmi trauma tüneteiről), a tévében gyakran szerepel kérlelhetetlen okfejtéseivel, alkotó tudós és alapvető filozófiai munkák szakavatott fordítója, nagyszerű tanár lehet… Millió érdeme van – és én mégsem ezekre gondolok, amikor eszembe jut valamiről vagy meglátom a nevét: mindig az a kép bukkan fel előttem, ahogy ez az ötvenes férfi borostás arccal és trottyos farmernadrágban ott őgyeleg a piacon a betonpultok közében.
Meg vagyok győződve, hogy nem a magas árak zavarják (az emberek, ha van pénzük, inkább liberálisak), sokkal inkább a szegényes választék. Most olvasom az újságban, hogy filozófusunk A Securitate Fehér Könyvében is szerepel, nézetei miatt a nyolcvanas években nem akarták kiengedni Nyugat-Németországba ösztöndíjasként. Azóta bejárta az egész világot. És most a Traian piacon nem kap szilvát.
Egyszer, ha ismét találkozunk, amikor éppen póréhagymát vesz, meg fogom szólítani. Interjút fogok tőle kérni, de legalább egy autogramot.
A Hét, 1996. november 1.
