Ha egy ír az Odüsszeiával versengő hőskölteményben örökítette meg egy reklámügynök egyetlen napját, vajon miért ne tehetné meg ugyanezt saját magával valaki, aki Bukarestben ír? Van olyan megörökítő a publicisztika is! Napom, amelynek estjén e sorokat rovom: június 25. Pillanat- meg korképek következnek, nem mind élesek.
Mijének tükre?
Kezdjük korán, kezdjük az írással. Reggel levél a postaládámban. Még jó, hogy nem szerelmes. A manzárdtető alatt lakó szomszéd nő írta, hogy elromlott a bojlere. Harmincas és leszbi, s ez olyan érdekes. Amúgy jól menő üzletet vezet a legősibb foglalkozásra alapozva, főleg éjszakánként vagyon forgalma. Együtt lakik a leszbikájával, más baj nincs vele (vizet fizet), csak bedobál a világítóaknába, amelyre – szép kilátás! – fürdőszobám ablaka nyílik: cigicsikkeket, óvszereket, hulladékokat stb. Ritkán találkozunk, még csak négy foga hiányzik, arca, ha nem lenne puffadt, szépnek lenne mondható, melle, mint a Ridélinéé. Szóval, látszik, hogy milyen. Most meg, hogy elromlott a bojja és a lerje, arra kér, kerítsek szerelőt. Volt énnékem egy szerelőm, de az olyan volt (de az olyan vót), ha egy nap nem láttuk egymást, a csap két nap folyt (s ha láttuk egymást, akkor is).
Persze, hogy kerítek – de ez a kép nem erről szól, hanem a szomszédnőm kézírásáról. Amely nem olyan, mint ő. Hanem szép és karakteres, kissé talán túl férfias, de mindenekfelett helyes. A helyesírása helyes, egy, de egy hiba sincs a levelében, például sok újságírótól eltérően a stb. (pardon, az etc.) elé nem tesz vesszőt.
Ez a lerobbant lélek, várható életkora a nyomorban húsz perc, lám, művelt. Vajon milyennek írná le egy grafológus?
Itt titok van. Mik vagyunk? – ez a titok.
Fekete betűkkel
Az úton (rövidesen kiderül, hova menet), egy kőkerítés mellett elhaladva, eszembe jut a falfelirat. A falfelirat, amely a főváros egyik legrégibb és legnagyobb középiskolájának kőkerítésén olvasható: Halál a magyarokra! Románul van, spray-jel: nagy, fekete betűkkel – igaz, felkiáltójel nélkül. (Mondtam én, a helyesírás.) A sugárúton, közel a legnépszerűbb tévéállomás épületéhez. A helyhatósági választások második fordulójának napján pillantottam meg először. Rég ott van tehát, ezrek láthatták, a szomszédok megszokhatták.
Elmentem oda, lefényképeztem, lefényképeztettem magam vele, mellette. Szép emlék lesz, ha egyszer majd megöregszem. (Ha.)
Lassan már nem is izgat, hogy ki a szerzője. Végül is a világ tele van a hétköznapi fasizmus jeleivel, és állítom, még mindig jobb az ilyen feliratok alanyának, tárgyának, vagy mijének lenni, mint szerzőjének. Potenciális áldozatnak, mint potenciális gyilkosnak.
Merész kíváncsisággal csak azt lesem, olykor arra sétálva, hogy meddig hagyják ott díszelegni. Nem a diákok, a tanárok.
Megmutattam halálos képemet a barátomnak. Mélabús humora most sem hagyta el. Azt mondta, festékszóróval alája kellett volna írnom: És a zsidókra nem? Tényleg! És a cigányokra nem?
Miért vagyunk mi már megint kivételezettek?
A Parlamentben
Ideje elmondanom: a Képviselőházba igyekeztem, vagyis a parlament alsóházába, amely Bukarest legmagasabban fekvő pontján, az érsekség melletti épületben ülésezik. Szavazásra mentem (tudják a viccet a gilisztával, amelyik büszke, hogy halászni viszik). Az RMDSZ, nem először, jelölt az országos Audiovizuális Tanácsba, kockáztatva, hogy ha bekerülök, meg kell válnia tőlem. Illetve nem kockáztatva, hiszen esélyem úgyszólván semmi. De hát a publicista kíváncsi fajta, gondoltam, körülnézek. Meg aztán a frakció tagjai közül sokan régi jó ismerőseim, néhányuk lapunknak szerzője. Én honatyai igyekezetüket becsülöm, különben is, Don Quijote az egyik kedvenc hősöm. (Sorrendben következnek: Sziszüphosz és Tantalosz.)
Bepillantást nyerhettem tehát a hazai törvényhozás rejtelmeibe. Ha nem lett volna a sok bekiabálás, a felemelt kezek számolása (milyen az ember, számoltam én is önkéntelenül, de mindig másmennyi jött ki, mint a padsorok közt araszoló titkároknak), szóval azt mondhatnám, hogy rendkívül olajozottan ment minden. Nem akarok parlamenti tudósítást írni, csak a végeredményt közlöm: a szavazóhenger percek alatt végiggördült legalább három nagy fontosságú törvényen.
Ez a kép azonban szóljon egyik jelölt-ellenfelemről, aki velem és másokkal együtt az elkülönítőben ült (tudják, a szószéktől ott balra lent): neves előadóművész, ha jól emlékszem, önnön gitárkíséretében főleg történelmi témákról szokott parlando énekelni, fejhangon, ritmustörésekkel és a csuklás művészi eszközével gyakran élve. Nos, zajlott már sorsunkról a szavazás, amikor is az egyik képviselő hozzálépett, vállára tette a kezét, és – esküszöm – azt mondta a históriás énekek mesterének: „Mester, mi most megszavazzuk, de ugye fog nekünk énekelni?”
Az Audiovizuális Tanács egyfelől műszaki, gazdasági és más kritériumok alapján működési jogosítványokat utal ki, frekvenciákat oszt a rádió- és tévéállomásoknak, másfelől felügyeli, hogy azok szabályosan működjenek és politikailag ne legyenek részrehajlóak. Este az állami tévében hallom, hogy az első szavazás nyomán a lírai művész „bekerült”. Hogy én nem, az nem lep meg. (Sosem voltam a hatalmi párt kegyeltje.) Bosszús vagyok mégis, mert a nevemet hibásan mondták be.
Énekeljen nekik, kolléga!
Könyvkaland
Az élvezetet nem szabad túlzásba vinni. Ruganyos léptekkel szállok alá a parlamenti dombról. Célom pontos: Alain Boutot könyvét keresem. A formák feltalálása, tehát a morfogenézisről szól – káosz, fraktálok, disszipatív struktúrák, miegymás, szóval ilyen modern tudományos dolgok, a Nemira (nem is olvasa?) kiadásában.
Az Eminescu állami könyvesbolt tízkor nyit, hatkor zár: egytől háromig szünet. Fél háromkor érek oda, de amit máshol hiába kerestem: a kirakatban ott a könyv. Mi minden belefér egy félórába! Lehet venni füstölt halat, (magyar) tormát (tubusban), kenyeret és az aszfalt- és agylágyító melegben sok-sok ájszkrímet. (S ha Krím, akkor orosz rulett: az egyik helyen a fagylalt biztosan szalmonellás.)
Három óra ötkor beengednek, és ez a kép nagyon éles, mert könyvesboltban eddig sohasem kiabáltam. A tudományos könyvek részlegén kiderül, hogy Boutot az irodalmi részlegen van, mert a Nemira ott bérelt polcot, pultot és eladónőt. Ám a könyv ott sincs, legalábbis ezt mondja a nagy Ő, a kövér elárusítónő. Mondom, van, ott a kirakatban. Tovább legyen párbeszéd: – Á, az csak egy, az csak egy reklám. – Ha egyet kaptak, mér nem kapnak többet? – Mert. – És miért reklámozzák, ha nincs? – Mert lesz. – Mi lesz? – Hát a Boutot – mondja ő meglepően jó kiejtéssel.
Akkor kitörök, mint egy fog. Piacgazdaságról, a vásárló megbecsüléséről, az idő értékéről, a könyv szentségéről és hasonlókról ordibálok egy darabig. Egy terebélyes és mégis karikalábú úriember egyetértően törli arcáról az izzadtságot. Filippikám záróakkordjaként azt mondom az időközben szeppentté vált elárusítónőnek: – Tudja ki maga? Maga egy Boutot! És büszkén, hogy nem érti, kivonulok.
Ahogy magamat ismerem, holnapután ismét benézek. De bosszúm szívósan érlelődik – virágot azért sem viszek!
Megjelent A Hét XXVIII. évfolyama 27. számában 1996. július 5-én.
