Olvasom Bíró Béla ijesztő leírását arról, hogy ma már – választások előtt, közben és után, a társadalmi és politikai élet jóformán minden területén – gépesítve, szoftveresítve, személytelenítve, elháríthatatlanul zajlik a befolyásolás, a propaganda, a manipuláció, a tömegek végletes lehülyítése: korábban, mint gondoltuk, Orwellt lepipáló módon beköszöntött a robotdemokrácia korszaka. A hatalom azé, akinek jobb szoftverjei vannak. Meg olvasom, hogy orosz hekkerek törték fel Hillary Clinton íméljeit, s hogy szombaton tömeges hackertámadás áldozatává váltak amerikai cégek és médiumok. Nyilván a hatalom megőrzésésnek és megszerzésének vagyis a politikának az új eszközeiről és perverzióiról van szó – lassan bármiről beszélünk, arról beszélünk. Elborzadok, de akkor sem tudok másra gondolni, csak arra, hogy immár két hete nem jelenik meg a Népszabadság.
Olvasom, hogy most már a globális sajtószabadság szószólói, a nemzetközi szervezetek és magyar állampolgárok után az amerikai külügy is aggódik „a sajtószabadság magyarországi folyamatos hanyatlása miatt”. Figyelemreméltó, hogy a közlemény nem „baloldali”, nem „ellenzéki” napilapról beszél, hanem független napilapról. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi külügyi főnök, Hillary Clinton elnökválasztási győzelme után ez az aggodalom jóval hangsúlyosabb gyakorlati formát is ölt. De mi lesz addig is, holnapig-holnaputánig is a Népszabadsággal?
Olvasom, hogy a Népszabi Szerkesztőség Facebook-oldala megírta : a washingtoni sajtómúzeum gyűjteményébe felvették a lap utolsó, október 8-i számát. Egészen pontosan a hivatkozott fészbuk-oldalon azt olvasom, hogy „A Népszabadság végleg helyett kapott a világtörténelemben! A washingtoni sajtómúzeum, a Newseum gyűjteményébe felvették lapunk utolsó, október 8-i számát.” Tehát világtörténelem – helyes! Sajtó-világtörténelem, sajtóvilág-történelem, oké! De azt, hogy „utolsó száma”, olvasni is rettenetes! Ne szoktassanak engem ehhez a gondolathoz!
Olvasom, hogy Brüsszelben tüntetés volt a lap mellett, a Népszabadság beszüntetése ellen. Halmai Katalin, a lap (volt) brüsszeli tudósítója többek között ilyeneket mondott: „Kedves Barátaink! A Népszabadság halott. Magyarország legnagyobb baloldali lapja élt hatvan évet. A Népszabadság egy előre megfontolt, szándékos gyilkosság áldozata lett.” És érvek következnek, többek között annak alátámasztására, hogy „Ne higgyenek azoknak, akik azt állítják, hogy a Népszabadságot nem politikai okokból szüntették meg! Az újság évek óta az Orbán-kormány elszánt bírálója volt. De kritikus hangot ütött meg más politikai pártokkal és mozgalmakkal szemben is.” Olvasom, és képtelen vagyok már az érveket is felfogni, mert csak az van a szemem előtt, hogy a világ egyik legjobb napilapja, a szívünknek annyira drága egykori magyar sajtószabadság értékes fóruma halott. Hogy lehet halott a Népszabadság? Csak úgy kimúlhat az Európai Unió egyik tagállamának vezető napilapja, amely az 1956-os forradalom győztesnek hitt utolsóelőtti pillanatában, november másodikán jelent meg, két nappal a galád szovjet invázió előtt?…
Olvasom az igényes elméleti-politológiai megállapítást, miszerint a Népszabadság felfüggesztése a rendszerváltás lezárása. Vagy talán inkább egy új rendszer célegyenesbe fordulásának kellene tekinteni?! De persze ki tud vitatkozni egy olyan világhírű tekintéllyel és főleg vagyoni háttérrel, amilyen a felcsúti polgármester-gázszerelő, aki ráadásul nem is cáfolta a híreszteléseket, hogy megvenné a lapot. (Hiszen néhány éve azt sem gondolta volna, hogy szállodákat vásárol. És mindent, amit akarnak. És akkor ő érteni fog hozzá, és az eget fogják ostromolni a reklámbevételek, és dőlni fog a pénz a lapba, és dőlni fog az idill a lapból.) De vajon honnan szednek majd össze hozzá annyi puhatestűt? És főleg, ettől a rémképtől függetlenül: mi lesz a Népszabadsággal?
Olvasom, hogy László Petra Menekültrugdosó operatőr „szerkesztőként” csinos kis díjat kapott egy nemzeti filmfesztiválon. (A film, amelynek stábjában volt, többek között elnyerte az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját is.) Ennél természetesebb fejleményt el sem tudok képzelni, szinte várhatóbb volt Bayer Zsolt Átkozódó valaggá ütésénél is. Az elgáncsolt szír férfiről, Oszama Abdel-Muhsen Alghadabról kiderült, hogy hazájában ismert futballedző volt egy elsőosztályban játszó csapatnál, az Aszad rezsim bötönbe vetette, a házát lebombázták, kislányával végül Spanyolországban kötöttek ki. Sőt Alghabad edzői állást is kapott a spanyol szövetségtől, hírek szerint azonban nemrég menesztették, mert nem tanult meg spanyolul. Remélem, visszafogadják, miután megtanul, s azért a kislányável együtt jól vannak. László Petra is jól van. Mindenki jól van. Vajon a Népszabadság jegyzetírói hogy vannak, s ezt a filmdíjat hogyan írták volna meg?
Olvasom a kommentárt legutóbbi jegyzetemhez, egyik megyei napilapunk volt főszerkesztője írta: „Kapitalizmus vagyon, kérem szépen, ezt akartuk (vagy nem, mindegy, ebben vagyunk), ahol a dolgok zsinórmértéke a pénz. Ugye erre ment rá a Romániai Magyar Szó című napilap is, pedig jó lett volna néhány ezer (?) érdeklődőnek, ha megmarad. Meg még cifrábban járt A Hét.” Azt üzenem a kedves kollégának, hogy az említett helyzetek korántsem azonosak. Bár – másképpen – mindkét múltbeli esetben közvetlenül érintett voltam, egyikben sem játszott szerepet politikai manőver. És nagyon másak voltak a körülmények és a nagyságrendek. A mai magyar(országi) közmédia hatalmas összegből, nyolcvan milliárd forintból működik és „nyomja a kormányzati propagandát”.
Lehet a sajtópiacra és a gazdasági elvek kérlelhetetlenségére hivatkozni, de „az nem egy normális sajtópiac, ahol az állam szimpátia és haveri alapon költi az adófizetők pénzét”. Az utóbbi években Magyarországon nem a „piac”, hanem az állam rendezte át rajtaütésszerűen és gyökeresen a médiát, felborítva a korábban beállt egyensúlyi állapotot. Kormányközeli oligarchák sorra alapítottak, adtak-vettek újságokat, tévéket, ezek nagy része az állami megrendelések köldökzsinórján lóg. Ahol a Népszabadság hirdetéseinek egy százalékát fedezi az állami megrendelés, miközben összehasonlíthatatlanul értéktelenebb, mellesleg sokkal kevesebbek által olvasott kiadványokénak a több mint kilencven százalékát. Ez a törvénybe is foglalt közszolgálati, pártatlan és kiegyensúlyozott médián alapuló sajtószabadság? Pótkérdés: „melyik normálisabb országban képzelhető el, hogy egy kormánybiztos (!) állami pénzből (!!) megvegyen egy addig piaci alapon működő televíziót?” A sajtószabadságot a piactól is óvni kell, és törvény óvja. De disztingváljunk: a magyar média esetében (túl a többszöri módosítás után is rettenetes médiatörvényen) éppen az a baj, hogy nem a piac dönt, a kereslet és a kínálat szabályozásával, hanem az állami, hatalmi beavatkozás a piac eszközeivel. Tud valaki olyan „piacról”, amely archívumával, múltjával és jelenével együtt nyomtalanul el akar törölni egy független, világhírű napilapot? Tényleg, létezik, hogy ezután már soha semmit nem lehet már elolvasni a Népszabadság cikkeiből? Szerzők százai, cikkek százezrei véglegesen a semmibe tűntek? Spontán módon? Létezik ilyesmi? Van rá példa?
Olvasom Szőcs Géza esetét a Népszabadsággal, és őszintén mondom, most már őérte is aggódom. Lapunk is részletesen megírta a közleményváltást a német és a magyar PEN Club között, illetve a Népszabadság ügyében tett nyilatkozata kapcsán, amit én derék, lelkiismeretes dolognak tartok – szinte normálisnak az Ellenpontok spiritus rectora, az önkényuralom ellen és a (sajtó)szabadságért hatalmas kockázatokat vállalva harcoló kiváló költő részéről. (Akinek sokan sokszor szemére vetik ellentmondásos tetteit és nyilatkozatait, elfelejtve, hogy a valóság sokszorosan ellentmondásosabb.) Most meggondolkoztatóbb az, ami a híres népszabadságos nyilatkozata után történt. Ugyanis miután Szőcs Géza – volt kulturális államtitkár és a miniszterelnök főtanácsadója – azt mondta, hogy „rendkívüli csapásnak érzi a magyar sajtószabadságra nézve” a Népszabadság megszűntetését, a miniszterelnök sajtófőnöke őt emiatt „a balos szubkultúrához tartozó” valakinek nevezte. Tehát túl a személyes sértésen, a médiának ez a világ-, sőt nemzeti tekintélye a Népszabadságot a balos szubkultúra termékének nevezte – nesze nektek akadémikusok, jeles alkotók, szerzők, szerkesztők! Szőcs Géza még mindig türelmesen, magyarázóan, ugyanakkor tárgyratörően és igazi kultúremberhez méltó választékossággal válaszolt: „(…) azt a sajtószabadságot, amelyet éppen a Népszabadság létezése is fémjelzett, sérülés fenyegeti a lap megszűnésével. A sajtószabadság sérülésével pedig sérül a nemzet joga a pluralizmushoz, a sokszínűséghez, a nézetek és vélemények gazdagságához. A Népszabadság egy világnézeti és politikai alternatívát jelentett, és nem volna helyes alternatívák nélkül gondolkodnunk. A sajtószabadság egy rendszer. Ha kiesik egy eleme, működésében zavar keletkezhet. (…) Lehet, hogy legjobban egy bizonyos színt szeretek. De nem szeretnék egy olyan világot, amely kizárólag ilyen színű. Már a kontraszt kedvéért sem: hiszen a világon minden: valamihez képest valamilyen. (…) Fenyegetőnek látom az archívum eltüntetésének kockázatát is. Az az archívum közös múltunk része, lenyomata. Ezt eltüntetni olyan, mint beletörölni a nemzet kollektív memóriájába. Ha csak a fotókat nézem – az is sok százezer felvétel. (…) „Amikor elfogadom a parlamentarizmus eszméjét, ez nem azt jelenti, mintha mindennel egyetértenék, ami a parlamentben elhangzik. Azzal értek egyet, hogy mindazt ki lehessen mondani, amit ott fontosnak tartanak elmondani a képviselők. (…) Nem azzal értünk egyet, amit mondanak – hanem azzal, hogy nézeteiket elmondhassák és megírhassák.” Az ádáz és politikailag túlképzett sajtófőnököt nem hatották meg ezek a nemes tételek a sajtószabadságról, és a hvg.hu kérdésére válaszolva, hogy utána is ugyanúgy kommentálja-e Szőcs véleményét (“balos szubkultúra”), azt mondta: “Természetesen ugyanúgy kommentáljuk” Figyelik a többes számot? Akár felségtöbbes, akár nem, elég vészjosló…
Olvasom a Fedél Nélkül népszabis mellékletének empatikus írását. Szerzője, a magyar rendszerváltás egyik ismert, emblematikus alakja, tudja, miről beszél, hiszen maga is sokat nélkülözött, tengődött munkanélküliként. Tamás Gáspár Miklós filozófus barátom írja, hogy annak, aki munka nélkül maradt: “nemcsak megalázó álláskeresési procedúrákon kell átesnie, hanem a társadalmi státusza (rangja, elismertsége) is azonnal csökkenni kezd. (…) Nem arról van szó mindössze, hogy kizökkentik megszokott életritmusából, s ha a munkája netán érdekes (ami kivételes, ritka dolog), akkor olyasvalamiből is kizárják, ami sok tekintetben értelmet vagy legalább némi színt adott az életének. (…) Mindenekelőtt az a tragédia az elbocsátásban, hogy az ember elveszti a munkatársait, márpedig a munkahelyi „kollektíva”, ahogy egykor nevezték, a mai ember elsődleges (primér) közössége, amelyben nemcsak merőben személyes kapcsolatai vannak, hanem a személyes viszonyoknak és a valamilyen tárgyra irányuló közös, többé-kevésbé racionális, megnyugtatóan személytelen tevékenységeknek olyan együttese áll a rendelkezésére, amelyet a legtöbb ember élete legtartalmasabb elemének tekint. (…) A munkanélkülinek nem az együttérzés az osztályrésze (legalábbis nem sokáig), hanem az a sorsa, ami ’a társadalom’ többi kitaszítottjának is jut. Jótét lelkek sejtik, hogy a munkanélküli nem bűnös, de azért előbb-utóbb a kitaszítottról majd azt tartják, hogy ha kitaszították, akkor valami baj van vele, nem olyan, mint a többi, nyugtalanító kivétel – akkor is, ha sok százezer, esetleg több millió munkanélküli van valamely társadalomban.” Olvasom ezt is, és összeszorul a gyomrom munkanélkülivé vált kollégáimra és több-mint-kollégámra gondolva.
Olvasom, hogy a magyar miniszterelnök Brüsszelben kijelentette: reméli, hogy a lap dolgozói – négyszáz ember! – munkát találnak „más baloldali lapoknál”. A remény mellett, ugyanolyan cinizmusmentesen bizonyára ott van nemzetéért dobogó pártatlan szívében a hit és a szeretet is. De a megfogalmazása megint csak azt erősíti meg, hogy a Népszabadságot már nemlétezőnek tekinti a kormány. Még egy elsöprő siker a kíméletlen harcban. Tehát tényleg egy „új rendszerről” van szó, pontosabban annak konszolidálódásáról. Legyünk erősek: ahol az ország legismertebb, legtekintélyesebb független lapjával ez megtörténhet(ett), ott bármi megtörténhet.
Utóirat
Parafrázis – In memoriam George Orwell. Ajánlom azoknak az újságíró kollégáknak, akikkel együtt dolgoztunk, ügyködtünk a jobb körülmények, viszonyok és a sajtószabadság érdekében.
Először megszüntették azokat a lapokat, ahol több volt a balkezes újságíró, mint a jobbkezes. (Vagy legalábbis kirúgták a balkezeseket.) Nem szóltam semmit, mert nem voltam balkezes. Azután megszüntették azokat a lapokat, amelyeknél megbízható értesülések szerint egyes szerkesztők néha hümmögtek. Nem szóltam semmit, mert én nyilvánosan nem hümmögtem. Aztán a túl költséges lapokat szüntették meg, s én nem méltatlankodtam, mert szerencsére mi nem voltunk túl költségesek, mindig kicsi volt a fizetésünk. Utána megszűntették a kedvenc lapomat, mert valaki megírta benne, hogy a király meztelen. Elkeseredve kifejtettem a véleményemet a lapunkban, hogy ez nem volt szép. Akkor megszüntették a mi lapunkat: az én lapomat is. És ezt már nem volt hová megírnom – csak olyan lapok maradtak, amelyek nem közölték volna.
Megjelent a Maszol portál Vélemény rovatában 2016. október 22-én.
A szerkesző megjegyzése az ötödik évfordulón
Az történt, világra az, mint a fenti parafrázisban. Csak olyan lapok maradtak, amelyek nem közölték volna… De a történtek felvérteztek. Amikor nincs hova írni, az ember először megálmodik, aztán csinál magának egy lapot. Szabadság nélkül, a szabadság érzése nélkül – következésképpen lap nélkül – nem lehet élni.
