Demeter Szilárd erdélyi magyar filozófus és basszusgitáros a mai magyar szellemi-kulturális élet korlátlan ura, a Nagy Erdélyi Rebellis: intézményholding-vezér lett. Magyar Nemzeti Múzeum, Országos Széchényi Könyvtár, Petőfi Irodalmi Múzeum, Természettudományi Múzeum, Iparművészeti Múzeum és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, beleszédülünk. Ilyen magasan még nem voltunk. Hiányérzetünk azért van: és a filozófia? és a zene? Pont ezek („múzeumai”) nem tartoznak alája? Netán ő maga felejtette el beírni a pályázatába? Most verheti a fejét a falba. Bár az is lehet, hogy beírta… látnunk kellene a pályázati dolgozatát. Ilyesmi?
Eszünkbe jut, hogy Romániában, ahol D. Sz. a szellem rabjává vált, a kultúra feje a „második kabinet”, a félanalfabéta mérnök doktor akadémikus Elena Ceausescu elvtársnő volt a mi időnkben; egyszer azzal az ötlettel állt elő, miután a centrális erőtér a társadalomban már rég realizálódott, hogy az Akadémia részlegeit, lehetőleg minél többet össze kell vonni, nem jó az, ha több van, mint ameddig ő el tud számolni. A zseniális, világhírű matematikus, Grigore C. Moisil lelkesen támogatta a tervet, példával is alátámasztotta: egyesíteni kell a geológiát, a geometriát, a geodéziát és a geopolitikát, és egyetlen vezetője legyen Geo Bogza író-költő.
Olvassuk a lelkes méltatásokat – lásd ezekben a napokban az Új Hét jegyzeteit –, és arra gondolunk, mit írt volna most erről a burleszkről, erről az alakról Tamás Gáspár Miklós, mellesleg szintén filozófus. (Lásd D. Sz. híres „gázkamra-európás” megjegyzésének „értékelését”: „Nem csak arról van szó, hogy Demeter Szilárd írása felháborító, kegyeletsértő, fasiszta hanem arról, hogy összevissza beszél, és mindabból, amiről ír, egy árva szó sem igaz, semmi sem igaz!”)
Amúgy Demeter Szilárd élvezettel olvassa TGM-et, noha egy szavával sem ért egyet. Ez utóbbit egy érdekes nagyinterjúban mondta el öt éve, a műfaj magyar nagymestere, Nagy József kérdéseire válaszolva, amikor a fideszes kultúrbelharc legfőbb terepe, a Petőfi Irodalmi Múzeum élére került. Érdemes felidéznünk annak a beszélgetésnek a két részletét, már azért is, hogy értsük a szövegösszefüggést, amelyben a leendő kultúrführer ilyeneket mondott: „Hogy tudálékosan, egymás faszát szopva az igazság birtokosaként osztjátok az észt, még elmegy, jogotok van hozzá, eresszétek, a net sok mindent elbír, de az, hogy dögunalmasan írtok, megbocsáthatatlan.” És: „Izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát kalapáccsal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ráütünk pl. a gyűrűsujjra, és az egyáltalán nem tisztelt zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot, pontosabban: szolmizálva énekel. Arra kérnénk az urakat, hogy gyakoroljanak. Mert ahányszor elrontják, újrakezdjük.” Hát így… Ezek után a tervezett kérdésemet fel sem merem tenni…
A háttérben az orosz medve jeges fújtatása és az amerikai narancsszín-elefánt porcelánbolti tombolása kergeti pánikba a szabad világot, elhitetve egy kelet-közép- európai, Brüsszéllel szemben pisilő kisfiúval, hogy világpolitikai tényező. Tombol az elvetemült akarat. Ilyen hitek, ilyen alakok…
De jó, legyen mégis: Demeter Szilárd szerint illenék-e Budapesten utcát elnevezni Alekszej Navalnijról?
