Nyolcévesen beleörültem, amikor hirtelen lettek könyvsorozataink, lexikonjaink: a néptanács által nekünk kiosztott lakásba került az akkor feloszlatott Magyar Népi Szövetség medgyesi könyvtárának java része. Voltaképpen akkor lettem szerkesztő. A szerkesztő az az ember, aki egy szövegben minden szónak utánanéz. Egy pillanat alatt magamtól megtanultam, amit másoknak megtanítanak: keresgélni szótárakban, lexikonokban, utánanézni, helyességet, jelentést ellenőrizni. Mennyi új szó – mind a másé volt, s mind az enyém lett, a felfedezés öröméről nem is beszélve.
Az első emlékezetes idegen kifejezésre, amelynek nem is kellett utánanéznem, hiszen értettem egyből, Jókai Mór valamelyik regényében bukkantam rá, legvalószínűbben A kőszívű ember fiaiban: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Az ita jelentését kitaláltam, de persze utánanéztem, s elégedetten nyugtáztam, hogy bingó. (Bár ezt a szót még nem ismerhettem.)
Szóval Extra Hungariam… De hiszen már akkor extra voltunk, és az életünk ha nem is volt ita, azért olyan nagyon nem különbözött.
Ezt onnan tudtuk, hogy jöttek látogatóba budapesti rokonaink, és mondták, milyen ott a vita. Ötvenhatban pedig jöttek október közepén – nem féltettem a könyveinket, érdeklődésük középpontjában főleg a szalámifélék álltak –, aztán ottragadtak november közepéig, együtt hallgattuk a Szabad Európát Transilvaniaban, hogy mi van Hungariaban, sírtunk, mert nem tudtuk, mi történik a rokonainkkal. Lövések, halottak, lövések…
Most Markó Béla interjúját olvasva az jutott eszembe, hogy Ubi bene, ibi patria. Csak nagyon nem tudjuk – és ahányan vagyunk, másképp értelmezzük – a benet. És ezen nagyon összeveszítenek minket a harc mániásai, a nemzet harkoszai kilátásba helyezve, hogy nincs vita: Vae victis, ilyenkor csakugyan Vita nostra brevis est.
Sokkal többet nem is akarok most mondani. A régiek mindent tudtak, ami fontos volt, ez abból is látszik, hogy számos mondásuk közhely lett, alkalmasint nem is igaz, de amikor mondjuk, mindenki érti, hogy mit akarunk kifejezni: Nomen est omen, Audiatur et altera pars, Non scholae, sed vitae discimus. Occasio facit furem. Ez utóbbi azt jelenti: alkalom szüli a tolvajt. (Kiváló alkalom, tapasztaltuk, a választás…) Oderint, dum metuant. (Gyűlöljenek bár, csak féljenek.)
No de Omne nimium nocet, jóból is megárt a sok. Mondok még kettőt, legyen az olvasó számára is minek utánanézni: Mundus vult decipi, ergo decipiatur! – Non est maior pumilio, licet constiterit in monte.