Bepötyögtetem a címet, és azonnal látom, hogy túl igényes, nem leszek képes teljesíteni az ígéretemet (minden cím ígéret), leírni az „idegenszívűség” és a vele való dobálózás jelenségtartalmát (egy jó leírás felszabadulás, felér egy ördögűzéssel).
Mégis neki kell fogni, érzem, mert el kezdte járni az útját Erdélyben is a kifejezés, megjelent a kirekesztés és a türelmetlenség hívószavaként, már vitáznak fölötte, s közszájon lassanként szokottá szelídül, természetessé válik.
Állatozás volt már nálunk is, jobb sorsra érdemesebb sajtóhelyen, önfeledt bayerkedésből, bár fordítva: romákat megtámadó székelyek minősítéseként (persze az a szerző sem gondolhatta, hogy éppen minden székely állat…); akkor is felparázslott egy kis indulat, de apró kisiklásként hamar elcsitult, „itthon maradt”: Balkániánkban, ahol semminek nincs következménye.
Persze lehetne azt mondani, hogy ez a múlt heti idegenezés sem egyébből fakadt, mint puszta egzaltáltságból, mondhatni idegenagyúságból: nemes méltatlankodásában a felhevült szerző valami nagyon sértőt akar mondani a Gonoszra (amitől lecsillapodik a lelke, rendbe jönnek a dolgok, és esetleg a gazdától is kap egy kedves szót, elismerő tekintetet) – de nem hiszem. Balsejtelmeim vannak, s nem csak azért, mert ezúttal a bélyegzés nagyon „nem marad itthon”, hanem azért is, mert én azt a kollégát soha ilyen durvaságra képesnek nem tartottam volna. Mi történik velünk? Mi történt velünk?
Mint a tudományos-fantasztikus filmekben, amikor a derék expedíciós társ, akivel össze vagyunk zárva, egymásnak kiszolgáltatottan, hirtelen elkezd furcsán és ellenségesen viselkedni… beléköltözött valami, átvette az irányítást érzelmei és akarata fölött… Különben hogyan lehetne ilyesmit leírni?: „összességében […] a magyar nyelvű, de idegen szívű, magyarul beszélő sejttömegről [van szó], amely a szavak szintjén is vékonyan, az érdembeli, komoly tettek szintjén pedig soha nem vállalta fel a Magyarország mai határain kívül élő magyarságot.”
Nagyon edzettek vagyunk, semmi bajunk egyetlen kifejezéssel sem (mondjuk a rettenetes ‘felvállal’-t leszámítva, szegény magyar nyelvünk), még a cikk címében szereplő „orcátlan senkiházikkal” sem, mindenki úgy minősít és gyalázkodik, ahogyan bayerkedve diktálja (és ahogy nevelték), meg hát – láttuk – ahogy egzaltáltságából futja. Az ilyesmi belefér, még az úgymond nem politizáló sajtónkban is. Mindenkinek megvan a politikai meggyőződése, régen lemondtam róla, hogy akár a véleményem, akár maguk a tények bárkit tévképzeteinek megváltoztatására késztethetnek. Ám a választóvonal itt van: ha valakit, úgy értem, politikust orcátlan senkiházinak nevezünk, az politikai vélemény, de ha valakit – akárkit – idegen szívűnek, az már nem politikai vélemény, hanem diszkrimináció, jogsértés.
Ezért ért váratlanul a valamikor fiatal, jólnevelt kolléga gesztusa. Erdélyben eddig nem nagyon idegenszívűztek. Ez a bayerek szokása, a szó pedig, pontosabban a kifejezés – a magyar nyelvű, de idegen szívű – sajnos félreérthetetlen metaforája… minek is? Jelenthet durvábbat, mint amit kimond?
Jelenthet! Az ‘idegenszívű” ugyanis, akárki akármit magyaráz: elsősorban idegent, vagyis nem (faj)magyart, leginkább zsidót jelent. Persze a szerző mondhatja azt, hogy a legtávolabb állt tőle zsidózni, és én nem csak hiszek neki, de jót is állok érte, csakhogy a helyzet az, hogy a csurkákon és bayereken felnőttek, pontosabban eléggé soha fel nem növők társasága bizony azért gratulál neki, mert azt tette. Öntudatlanul is azt tette, öntudatlanul is beiratkozott a zsidózók klubjába, és most már ott van.
(A kolléga hajdani hamvasságát ismerve, amikor először hallottam az elvtárspukkasztásáról, pillanatig arra gondoltam, viccel, olyan személyekre gondol, akik szívátültetés után idegen pumpát viselnek, örökös rettegésben a kilökődéstől. És az a vicc is eszembe jutott, amikor egy fiatalember egy kisvárosi lányt környékez, s annak kikosarazására, hogy a „szívem már a másé”, pontosítja a szándékát: „Nem donorra van szükségem, hanem le akarok feküdni veled!”)
A pajzán kitérő után neki az utánanézésnek! Miután az értelmező szótárban nem találni, a kifejezést a „gyakori kérdéseknek” szentelt portálon kerestük. Meghatározást ugyan nem, de értékes hozzászólói véleményeket találtunk:
Őszintén szólva elég nagy a képzavar, hogy kiket neveznek „idegenszívűeknek”.
Kik alkották meg ezt a fogalmat? Jobbikosok? Kik számítanak „idegenszívűeknek”? Vajon én is idegenszívű lennék azért, mert szeretem a külföldi előadók zenéit, szívesen nézek amerikai filmeket, vagy épp elképzelhetőnek tartom, hogy az egyetem elvégzése után hosszabb-rövidebb ideig külföldön éljek és dolgozzak?
A fogalom nem a Jobbik találmánya. Már a Jobbik létrejötte előtt is létezett. Ezzel szerették volna valami pejoratív jelzővel ellátni a valamilyen formában vagy mértékben nem magyar származásúakat. Amúgy tényleg nincs semmi értelme. Általában magyar állampolgárokat illettek ezzel, akik nem teljesen magyar származásúak voltak. De 100%-os magyar ember nyilván nem létezik.
Nem esküszöm meg rá, de határozottan úgy emlékszem, hogy Csurka Pista bácsi híres pamfletjeiben jelent meg ez a fogalom a 90-es években. Innen vette át a FIDESZ, és a 2002-es választási vereség után került be általánosan a szókészletébe. Mondanom sem kell, hogy a zsidókat, tágabb értelemben esetleg a baloldalt jelenti, ezt mindenki tudja. De azért „szépek” ezek a fogalmak (van még jó pár hasonló), mert nem lehet rajta kapni, hogy zsidóztam. Ha hivatalosan megkérdezik, akkor kimagyarázzák, hogy hát olyanok, akik nem a nemzeti érdekeket képviselik.
Ezt több emberre is használják. Általában a teljes magyarok használják azok közül pedig a turbómagyarkodóak, az olyan emberekre akik nem tiszta vérű magyarok hanem hódító őseik vannak. Vagyis egyszerűen nem tiszta vérű magyar.
Rám is használták már ezt a szót mert kb. ugyanannyi német felmenőm van mint magyar.
Az idegenszívűek az anyaország érdekeivel egyet nem értő, az ellen tévő személyek. Ezek gondolkodásmódját rendszerint faji korcsosulás idézi elő. Az idegenszívű elsősorban hazája ellen kampányol, másokat győzköd hazája érdekei ellen, legtöbb esetben felmenői közt idegen országok szülöttei vannak. Ezt nevezik faji korcsosulásnak.
Idegenszívűnek a degenerált nácik manapság a saját beteg nézeteiktől különböző, egészséges felfogású embereket tekintik. Természetesen semmilyen tudományos, vagy genetikai joggal, csak úgy, frusztrációjukban. Hogy ki alkotta először a fogalmat, nem tudom, de politikai értelemben a neonáci csőcselék és a beteges c*gány Orbán hordája hajtogatja habzó szájjal.
Idegenszívűek azok, akik itt élnek, de nem a magyar érdekeket tartják szemük előtt, hanem más nemzetek érdekeit. Ez a szó, vagy hasonló szó már a honfoglalás óta létezik. Ma idegenszívűek például a fidesz, mszp, lmp,dk meg a többi hazaáruló…
Abban semmi negatív nincs, ha Orbán cigány, bár nagyon rossz fényt vert az illető etnikai csoportra.
Ezután, ahogyan történni szokott, a vita eldurvult, több mint idézhetetlenné, olvashatatlanná vált.
Találtunk egy érdekes meghatározást A konzervatív ember című zsúfolt esszében is:
A magyarságtudattal nem rendelkezőket nevezzük idegenszívűeknek, magyarul. Idegen szóval esetleg kozmopolita, világpolgár. Itt nemcsak a baloldal idegenszívű. A társadalom nemcsak jobb- és baloldalra osztható fel, hanem van egy harmadik kategória is, ez pedig a politikailag inaktív réteg, tehát akik nem mennek el a szavazásokra, is idegenszívű. Van aktív és passzív idegenszívű is. Az aktív az, aki hirdeti, terjeszteni próbálja a globalizmust, a hazátlanságot, a nemzetállamok szükségtelenségét, ők a nemzetárulók, ők ostorozzák a magyarságot állandóan, emlegetik a Hideg napokat, de a megtorlását sosem, frusztráltak és elmeháborodottak, nemzeti öngyilkosok, ők azok, akik Orbán Viktor szavaival élve „időnként rárontanak a nemzetükre”. (…) El lehet gondolkodni azon, hogy az „idegenszívű” szó hallatán az idegenszívűek miért asszociálnak folyton a zsidókra. Nem kell megijedni e szó hallatán.
Ez jó, ez megnyugtató, hogy nem kell megijedni. Lehiggadva visszatérhetünk a szerzőnkhöz. Aki nem náci és nem gazember, de ezek után nem csak az ő dolga, hogy mivé szocializálódott – vagy inkább radikalizálódott – abban a környezetben, ahol sajtóexpedícióját folytatja. Még az is lehet, hogy bizonyos tények tudatosításával enyhülne a véleménye a baloldal-démonról: például ha emlékeztetnénk rá, hogy az oly gyűlölt Horn Gyula milyen óriási, főleg a hálás németek által elismert és díjazott szerepet játszott Európa egyesítésében.
Netán szerzőnknek még kételyei is támadhatnának, és feltétlen lojalitása, amiből az idegenszívűzése is fakad, meginoghat. Mert magunk is megtehetjük, hogy „nem kérünk” az „orcátlanok” bocsánatkéréséből, ezzel szemben például azt viszont már el tudnánk képzelni, hogy a jelenlegi magyar kormányt ünnepélyesen felkérjük, kérjen bocsánatot az öthatodos többségű legitimitással rendelkező RMDSZ-től, amiért gáncsolta politikai képviseletének biztosításában. Ez a bocsánatkérés lenne az igazi nagy, nemzeti, apró politikán túlmutató gesztus!
Mert nem csak az elhibázott népszavazás ártott nekünk, hanem legalább annyit ártott magyar érdekeink képviseletének a megfúrása odaátról. (Nem érdekes különben, hogy azok ott Magyarországon úgy verik egymást nagy elszántan, hogy a végén mindig nekünk fáj? Hogy ostobaságuknak mi isszuk meg a levét?)
De leginkább kérjenek bocsánatot azért, mert behozták nekünk a megosztottság, a kirekesztés, a türelmetlenség csúnya rossz szellemét. Megfertőzve derék, jóhiszemű embereket is.
A legnagyobb baj, ami a szerzőnket érheti, hogy egyszer valakik, akiknek mohóságukban ennyi sem elég, őt is idegenszívűnek nevezik. Ha nem idegenszívűzik eleget és kellő hangerővel, bizony megtörténhet. Mindkét oldalon előfordult sokszor az ilyesmi (inkvizíció, kommunista koncepciós perek).
Most már jó lesz vigyázni.
Utóirat
Bár kell hozzá némi figyelem és türelem, érdemes elolvasni – a témánkba is, az elevenünkbe is vág – Tamás Gáspár Miklós tegnapi publicisztikáját a hvg.hu-n. Megtudjuk, hogy állunk. Ajánlom, hozzá némi nyugtatóval együtt, szerzőknek és olvasóknak egyaránt.
Megjelent a Maszol Vélemény rovatában 2013. január 25-én.
