Délutánonként sok gyerek jött ki a folyóra. A nagyobbak halak után kutattak a fűzfák vízmosta gyökerei között, a kisebbek sárgolyókkal háborúztak. Fenn, a gát fölött úszni is lehetett.
A kisfiú többször látta itt a szőke copfos kislányt. Hosszan figyelte, mit csinál, aztán ledőlt a homokba, és a napba nézett: jó volt utána ismét megkeresni a kislányt. Azt szerette benne, ahogyan sírt. És még azt, ahogy kacagott. Mert nagyjából ezt a kettőt csinálta a kislány. Egy iszapcsata után, amikor hüppögve törölgette ki a szemét-száját betömő sarat, a fiú vizet merített a markába, és lemosta a kis áldozat arcát. A sárból mint kagylók tűntek elő ritkás fogai.
Kézen fogta, felkapaszkodtak a gátra. A kislány egy óra alatt megtanult úszni, és megtanult bízni új barátjában. A csatákban a fiú volt a legügyesebb, s a kislány rajongva nevetett, valahányszor egy-egy hangoskodónak teletömte a száját. Felült a gátra, és csak mutogatott a magasból: azt, azt is.
– Hazamegyünk.
– Menjünk – mondta a kislány.
Az alig kitaposott ösvény egy darabig követte a part vonalát. A kisfiú elöl ment, széthajtogatva az ágakat. Mögötte a kislány valami állatkertről mesélt, de nem elég összefüggően, s a kisfiú nem figyelt oda. Néha beszaladt a vízig, leszakított egy pár szederfürtöt és odanyújtotta a kislánynak.
Letértek az ösvényről. Átbukdácsoltak egy krumpliföldön, és kiértek az útra. Csoszogva rúgták fel a port, úgy lebegett utánuk, mint egy menyasszonyi fátyol. Amikor a strand elé értek, a kisfiú azt mondta:
– Ide bemegyünk.
– Bemegyünk – helyeselt a kislány.
A fiú felkapaszkodott a kerítésre, lenyújtotta a kezét, és felhúzta a kislányt. Ott túl egyszerre huppantak le. Mozdulni sem tudtak az ámulattól. Egy virágágyba cseppentek. Lépésnyire a tarka virágágytól egy égővörös bokrok között elvesző, világoskék kőlapokból kirakott tipegő sétány kanyargott. Egyik kőlapról a másikra ugrálva indultak előre; meztelen talpuk plöttyent egyet-egyet: mint amikor a kutya tejet lefetyel. Egy tisztás közepén kaktuszokkal teletűzdelt homokoázist pillantottak meg, tovább menve egy szökőkútra bukkantak. Valahol a közelben dohányvirág nyílhatott, érezték erős illatát. Sóhajtozva néztek fel egy méltóságban megőszült ezüstfenyőre. A kislánynak eszébe jutott a nagymamája.
Egy helyen elmúltak az égővörös levelű bokrok, s a sétány egy fehér kaviccsal behintett széles útba torkollott. A sétány mellett egzotikus növények pompáztak. A kislány megállt, megigazította a bugyiját. – Azt – mondta, és egy dáliára mutatott. Pajtása odaszaladt, letörte a büszkeséget egészen tőből, és odavitte a kislánynak.
De a legcsodálatosabb a tiszta vizű márványmedence volt, amelyet fekete-fekete homok vett körül. A homokból soktornyú várak és szép, egyszerű szobrok nőttek ki. Hátrább egy téglával kirakott teraszt és egy sötét ablakú, vakolatlan téglaházat láttak. Embert sehol.
A medence vize sötétzölden csillogott.
– Milyen jó lehet itt fürödni – suttogta a kislány.
– Fürödjünk – kiáltotta a kisfiú, s a medencének iramodott. A kislány a homokba szúrta a dáliát, megigazította a bugyiját, és sikongva szaladt utána. Fogócskáztak, spriccolódtak, majd kéjesen úszkáltak a langyos vízben. Sötétedett, a fiú azt mondta:
– Hazamegyünk.
A lány bólintott s odanyújtotta a kezét.
Akkor a sötétben megpillantottak egy másik medencét, amit eddig nem vettek észre, de lehet, hogy nem is volt ott. Ennek a medencének világított az alja. A vízben egyenletesen elomló fény borzongással töltötte el mindkettőjüket. A kislánynak vacogni kezdett a foga.
– Gyere – mondta a kisfiú gyengéden. Szótlanul ereszkedtek a vízbe. Áhítattal tempóztak egymás mellett, majd vigyázzba álltak, hogy lemerüljenek. A medence alján sétáltak széttárt karokkal, nyitott szemekkel.
– Világít az alja – mondta a kislány hunyorogva, miután a víz felszínére jöttek, és kezét a szeme elé tartotta.
– Én a napba is tudok nézni – mondta a kisfiú.
Egyszerre durva hang riasztotta meg őket. A medence szélén egy hatalmas ember állott, a strand gondnoka. Ijedten merültek vissza a víz alá, hirtelen leoldódott testükről a kosz, és zavaros folyadékfelhő vette körül őket.
A gondnok visszament a teraszra, bekapcsolta a magnetofont, és vetkőzni kezdett.
De a gyerekek már nem törődtek vele. Szabadon úszkáltak a víz alatt és a víz felszínén. Később, amikor a gondnok büntetni akarón megindult a medence felé, aranyhalakká változtak. A kislány hasikáján vöröslila foltok, a fiú hátán fekete csíkok jelentek meg.
Cikázva úszták körül a megrökönyödött ember szőrös hasának enyhén ringatózó tükörképét.
Kiemelt kép forrása: Koi Mánia halblog
A szerző első novellája. Megjelent az Utunk 1967. január 27-i számában, Jónás György illusztrációjával.