Egy hete ért véget az utolsó előtti Apollo-misszió; hét hónap múlva, ez év decemberében kerül sor az utolsóra, az Apollo–17 útjára. A szakértők szerint az Apollo–16 viszontagságos útjának az a legfőbb érdeme, hogy izgalmas jelentős tudományos távlatot nyit az Apollo–17 számára. Úgy látszik, a Holdon még ezután is akad majd megismernivaló.
Az Apollo-program megszüntetése nem a tudósok kíváncsiságának lanyhulásával, hanem inkább költségvetési okokkal magyarázható. Egyébként a végső nagy tudományos kérdést, amelyet megoldani hivatott, s amelyet a tudományos igazság viszonylagos szintjén végül talán így is sikerül megválaszolnia, nevezetesen a Hold eredetének kérdését, az Apollo-program eddig még távolról sem tisztázta.
Ennek ellenére az Apollo–16 legénysége olyan tudományos adatokat szolgáltatott, hogy – ismét a szakértők véleményével élve – a tudósok több éven át törhetik rajtuk a fejüket.
Ezek közül is a lehozott 111 kilogramm holdkőzet (közte egy 16 kilogrammos darab) tűnik a legfontosabbnak, különösen a William Muehlberger professzor vezette holdgeológus-csoport számára (az eddig földre jutott holdkőzetekből ugyanis még nem sikerült megállapítani, hogy a holdkráterek vulkanikus vagy meteoritikus eredetűek-e).
A másik, kétségtelenül hatalmas tudományos jelentőségű újdonság: az Apollo–16 legénységének két tagja, John W. Young és Charles Moss Duke a Hold furcsa-világos, érintetlen porába csillagászati minilaboratóriumot helyezett el, élelmes képközvetítő rendszerrel egybekötve, amely – tekintve a holdlégkör hiányát – az eddigi legtisztább felvételeket fogja sugározni Földünkről, a csillagokról, a rádióhullámforrásokról, a galaxisokról.
Az indulás előtt annyira beharangozott Rover, a holdjármű viszont tökéletlenkedett, növelve az egyébként végül is sikeres program végrehajtásához fűződő bizonytalanságot. Miután úgy tűnt, hogy utazás közben elkallódott elektromos energiája a beindításhoz is alig elégséges, a Rover hirtelen megugrott és kolosszális, óránkénti 16 kilométeres sebességgel kezdett száguldani. Egyébként a Rover, amely a Holdon maradt, egyetlen szempontból úttörő: első halottja lehet egy majdan a Holdon létesítendő autótemetőnek.
A váratlan eredmények sorozata, amely az egész utazást végigkísérte, s amely arra késztette a houstoni irányítókat, hogy a programot mindegyre megváltoztassák, az Apollo–16 útját talán (tudományos szempontból pedig mindenképpen) az Apollo–13-énál is feszültebbé tette.
A nehézségek leküzdése azonban végérvényesen bebizonyította, hogy – bizonyos határozatlansági tartományon belül – az ember a Földről, több százezer kilométer távolságból képes felfedni és kijavíttatni olyan működésbeli hibákat, amelyeket az űrhajósok a maguk kuckójába zárva nem tudnak kiküszöbölni. Történik pedig ez az űrhajó berendezéseinek pontos földi másai, a szimulátorok segítségével. Ezek lehetővé teszik, hogy az emberiség új kort teremtő világűrhódító kalandja, amelynek az Apollo-program is része, ne csupán kaland legyen, hanem egyre biztonságosabb kutatómunka.
Thomas K Mattingly felesége egy riporternek arra a kérdésére, hogy félti-e a férjét, azt válaszolta: „Nem. Egy űrutazás során sokkal kevesebbet kockáztat, mint amikor egy forgalmas utcán közlekedik.“
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.