Meghaladta a kétszázat azoknak az olvasóknak a száma, akik az Új Hétben megnyitották Bauer Tamás Bűnlajstrom című véleménycikkét. Márki-Zayról és Gyurcsányról szóló racionális és tisztességes okfejtés. Egyik az ellenzék legújabb meghatározó személyisége, másik a legrégebbi. Ugyanazon az oldalon voltak az „összefogás” idején, most előbbi nyílt hadüzenetet hirdetett utóbbinak.
Az írás alapvetéséhez egyetlen idézet: „Az utóbbi években nagyon távol vagyok az ellenzéki pártok politikai döntéseitől, ezért nem tudom megítélni, hogy van-e alapja Márki-Zay ama vádjainak, amelyek a 2022-es választási kampányra és az azóta eltelt hónapokra vonatkoznak. Azokat a vádakat azonban, melyeket Gyurcsány miniszterelnöki periódusával kapcsolatban ad elő, alapjaiban hamisnak és méltánytalannak tartom.”
Bauer Tamás közgazdász, egyetemi tanár, politikus, nyolc évig országgyűlési képviselő tehát Márki-Zay vádjaira válaszol. Igen, Gyurcsány Ferenc védelmében. Annak a volt miniszterelnöknek, politikusnak a védelmében, akit a magyar uralkodó klikk förtelmes propagandagépezete ítélt karaktergyilkosság általi politikai kivégzésre, akinek kiforgatta és félreértelmezte a szavait (őszödi beszéd), aki ellen puccsot szervezett (2006), akit a mai napig, visszamenőleg, minden baj okozójának nevez; és aki – mindezek ellenére és a belső árulások ellenére is – a demokratikus ellenzék legerősebb alakulatát hozta létre és vezeti.
Sok mindent nem tudok Gyurcsány Ferencről, különben sincsenek kedvenc magyar politikusaim (voltak: Göncz Árpád és Horn Gyula, a legjobb államfő és legjobb miniszterelnök a rendszerváltás után), de a karaktergyilkosságot aljasságnak tartom, és ez elég ahhoz, hogy a pártját fogjam – mint teszi Bauer Tamás is, akinek az eszközei is megvannak hozzá. (A szerkesztőé csupán az lehetett, ez esetben, hogy betűhíven leközölte a kiváló értelmiségi cikkét.)
Hanem van itt még valami. Márki-Zay szóbanforgó politikai akciója eszembe juttatta egyik tavaly októberi jegyzetemet, amelyet az ellenzéki összefogás akkor még reményre jogosító szakaszában írtam. Javában zajlott az előválasztás, a jelölti vita (minden megható kimértségével együtt mekkora győzelme a demokráciának, miközben az illiberális vezér nemhogy az ellenjelöltjével nem áll ki tévévitára évek óta, de az újságírók ellen is körül van bástyázva), a szürrealista szimulákrum, aminek eredményeképpen végül az eredetileg harmadiknak megszavazott jelölt lett a kihívó; nem volt még semmi biztos, csak az ígéretes tervek, a kényszerű hit a „kiválasztottban”, az indulás és a várakozás izgalma.
De ne mondja senki, hogy indokolatlan volt a remény! Hiszen a NER fejestől-farkastól úgy berezelt és beindult, hogy a legmagasabb fokozatba kapcsolt nem csak a gyurcsányozásban, hanem a kampányköltekezésben is. Alkalmasint ez a tébolyult, eszeveszett költekezés, a kassza kiürülése vezetett világosabb ellenzéki fejekben – Gyurcsány? – a felismeréshez, hogy az előállt válságos helyzetben az ellenzék győzelme a választáson katasztrofális lenne számára… talán a történelembe mindez majd úgy vonul be, mint ravaszul kigondolt stratagéma, csapda, amelybe a Fidesz beleesett, mondhatni fejest ugrott (de mondhatni azt is, hogy hasast).
Hanem akkor, az ellenzéki összefogásnak még a lelkes szakaszában, tavaly október elején volt egy jegyzetünk Laudetur et altera pars címmel; álljon itt az eleje-veleje.
Laudetur et altera pars! (Dicsértessék a másik fél is)
Egy ismert anekdota
Winston Churchill, a legendás brit miniszterelnök feleségével, Clementine Hozierrel London utcáin sétált, s egy parkban megszólította őket egy utcaseprő. Clementine váltott néhány udvarias szót a férfival, majd elköszöntek egymástól, és a pár tovább sétált. Mint kiderült, a férfi valamikor Churchill feleségének udvarlója volt.
„Látod, drágám! Milyen jól tetted, hogy nem mentél hozzá, most egy utcaseprő felesége lennél” – mondta Nagy-Britannia rettenthetetlen miniszterelnöke.
„Nem, édesem. Ha őhozzá mentem volna feleségül, akkor most ő lenne a miniszterelnök” – válaszolta Clementine.
Két szóban a jelöltjelöltekről
MZP (MMM) – trójai hintaló
FGYA (M) – rögeszmék rabja
JP (J) – pártja mindene
KG (PMSZPLMP) – ködös evező
DK (DK) – kedves többség
Három tévhit
– Ha a második forduló előtt az ellenzékben bármilyen szövetkezés, kampányolás, visszalépés megtörténhet, ebből az következik, hogy a jelöltjelöltek mindent rámondhatnak egymásra, azt is, amit az orbáni karaktergyilkos propaganda kolportál.
Végzetes hiba! Hol van – a szerződésen túl is – a szolidaritás, a közös érdek, a jólneveltség? Az összefogás szelleme?
– „Szakértői kormány” (mint a politikusokból álló kormány alternatívája).
Úgy ostobaság, ahogy van. (Romániában egy akarnok, buta államelnök kierőltette, katasztrofális kudarc lett belőle, tizenhárom hónapig bírta.) Különben felesleges most kormánytisztségekről beszélni: a legnagyobb két ellenzéki párt nélkül nem lehet kinevezni senkit.
– Van jelölt/tábor, aki/amely a 2010 előtti állapotokat akarja visszaállítani.
Nincs. Szerencsére a jelöltjelöltek bevallottan mind rendszerváltást is akarnak, nem csak kormányváltást. A bizalom kizárja a sanda szándékvélelmet. Senki sehol nem akarhatja, mert nem tudhatja visszaállítani a tíz évvel ezelőtti állapotokat – a gyorsuló idő korában. Meg kell nézni a mai hatalom kísérletét a rendi társadalom visszaállítására… Az egyetlen, amit vissza kell állítani: a köztársaság. (És Fábián András a jegyzetében lendületből hozzáteszi: akik a 2010 előtti időket „sírják vissza”, azok voltaképpen az alkotmányos köztársaságot, a demokráciát, a sajtószabadságot, a jogállamiságot hiányolják.)
És most itt tartunk.
