Kedves barátaim!
Szabályos, hatásos jegyzetben akartam bejelenteni az Új Hét működésének ideiglenes, legalábbis átmenetinek tervezett felfüggesztését. Nem sikerült megírnom, be kell érnetek ezzel a „közleménnyel”.
Elhatározásomra belső és külső okok vezettek.
Egyre gyakrabban vacakol a gépem, szinergikusan hard és szoft, ez lassít a munkában, idegesít. Ráadásul egész márciusban orvosi kezelésre kell járnom, ami felborítja az időbeosztásomat, nem tudok napi tíz-tizenkét órákat a gép előtt ülve tájékozódni, szervezni, levelezni, szerkeszteni – arra, hogy írni sem tudok, többen rájöttek.
Ezek lennének a belső okok, a magánbetegségek.
A külső okokat ismerjük, mind szenvedjük őket különböző mértékben.
Beteg a világunk, beteg a korunk. Betegek vagyunk közösségként, társadalomként. Betegek vagyunk magyarként. Betegek a szervek, betegek az intézmények. Legbetegebbek a döntéshozók. A hübrisz mint az elmebaj alakváltozata…
Hosszas megfontolás után betegszabadságot veszünk ki. Mentáligiéniánk alapja a fogalomdiéta. Legalább egy hónapig nem használjuk a válság, választás, (világ)háború, (világ)vége szavakat. (Most látom, ez a V4! Beteg az is.)
Ötven barátomnak küldtem e-mailen a napi menüt. Egy hónapig nem fogják kapni – az Új Hét elvétve frissülhet, talán érdemes lesz néha belepillantani: hogyan szegem meg a szavam.
Ez a közlemény az 5842. bejegyzés, ha jól számolom, a lap fennállásának 500 napja alatt; ami napi átlagban 11,8 bejegyzést jelent. Nem tudom, hogyan csináltuk.
De ne összegezzünk, hagyjuk a számvetést. Annál is inkább, mert rengeteg tennivaló van/lesz így is a háttérben a lap körül.
A (régi) Hét rendszerváltozás, 1990 utáni számaiban gyakran – és ahogy teltek az évek, egyre gondterheltebben – írtuk az első oldalra mottóként Illyés Gyula aforizmáját: „A legnagyobb bátorság a remény.”
Reméljük, felépülünk.
