Beszélgetés Partos Károllyal, Románia 1972. évi sakkbajnokával
– Cigarettázik?
– Köszönöm, nem.
– S ha ellenfele a játszma idején cigarettázik, az Önt nem zavarja?
– Megszoktam. Különben az ellenfél zavarására kitaláltak hatásosabb módszereket is, a golyóstoll kattogtatásától a bombon rágcsálásáig.
– Ez nem számít sportszerűtlenségnek? Az idén ott volt Skopljében a sakkolimpián, ott is előfordultak ilyesmik?
– Persze. Skopljében különben tartalékként indultam, s aztán az első tíz forduló után a csapatból én játszottam a legtöbbet.
– Milyen eredménnyel?
– 65 százalékossal (+5, =3, -2), de főleg sötéttel játszottam – így kívánta a csapat taktikája, ezt kérte az edző.
– A válogatottnak külön edzője van, de amellett minden játékosnak van edzője. Mi a sakkedző dolga?
– A sakkbajnok felkészülése hasonlít a tudományos felkészüléshez. A sakk rengeteget fejlődött, ma már az elméleti tudásmennyiség annyira felgyűlt, hogy azt egyetlen sakkozónak lehetetlen átfognia. Én 1946-ban, tízéves koromban kezdtem el sakkozni, akkoriban elég volt hat-nyolc lépést tudni. Most ahhoz, hogy az ember elmondhassa, hogy jól játszott egy megnyitást, tizennyolc lépést is tudnia kell. Ehhez segíti hozzá a játékost az edző. Aki tehát tanít. S nemcsak megnyitásra, hanem középjátékra, végjátékra is. Florin Gheorghiuval, akinek Ploiesti-en edzője voltam, kidolgoztunk a világos számára egy variánst, a Nimzovics védelemben (f3-mal az ötödik lépésben), amellyel Gheorghiu megverte Fischert!
– De hát ezek szerint az edző többet tud, mint tanítványa!
– Általában és csakis elméletileg, meglehet. A sakk azonban sport, páros játék, s az edzőnek már nincs játékereje. Jó ötletei vannak, s adott helyzetben talán jobbat is lépne, mint a játékos. Egy parti azonban hosszú, s egy verseny több partiból áll.
– Úgy tűnik tehát, hogy a sakkban is érvényes a mondás: Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Önnek most ki az edzője?
– Saját magam.
– S hogyan készülnek fel?
– Sokat tanulmányozom a külföldi szaksajtót. Lejátszott partikat küldök, s cserébe folyóiratokat kapok, ezekből állítom össze repertóriumomat. Meg aztán saját lejátszott parttimat is csiszolgatom.
– Ki volt a legnagyobb sakkozó, akivel játszott?
– Talán Tal. Éjszaka, a szállodában elemeztünk és játszottunk együtt, rendkívül rokonszenves, közvetlen ember. Én akkor 5:3-ra megvertem, s ez határtalan önbizalmat adott, különösen hogy később Tál világbajnok lett.
– Egyébként ki az eszményképe?
– Ha egyetlen sakkozót kellene megneveznem, az Aljehin lenne. Isteni játszmákat játszott, s huszonhat évig volt a nagyporondon.
– De hát a sakk a racionalitás sportja, nem? Ezzel hogyan fér össze Aljehin babonássága, a fekete macska, amelyet mérkőzéseire elvitt?
– Ez más, sakkon kívüli dolog. Kabalái, kis babonái mindenkinek vannak.
– Önnek például?
– Például a terembe, ahol játszunk, mindig ugyanazon az úton megyek, s csak akkor máson, ha veszítek; ha kikapok, az aznapi inget és öltönyt többé nem veszem fel.
– Soha az életben?
– Nem éppen, de azon a versenyen nem. Nagyon fontos továbbá a golyóstoll. Ha elveszíteném, nem is tudom, mit csinálnék.
– Mondják, hogy Ön kissé szerencsésen nyerte az idei bajnokságot, mivel az utolsóelőtti partiban a másik esélyes, Ciocáltea nyert játszmát rontott remire Ön ellen.
– Nem pont így van. Nézze, egy verseny során be kell kalkulálni a lélektani körülményeket is. Az említett parti előtt volt egy pont előnyöm, s ráadásul világossal indultam. Nagyon lezserül kezdtem. A nyitásból előnnyel kerültem ki. Aztán mégis elkezdtem félni. Játék közben jutott eszembe, mibe kerül, ha kikapok, s ez elég volt ahhoz, hogy megijedjek. Védekező játékom miatt kezdtem rosszul állni, annyira, hogy miután a 25. lépésben hibáztam, fel is akartam adni. De aztán eszembe jutott, hogy azelőtt két fordulóval az idegesség miatt tiszta nyert állásban nem tudtam nyerni. Tehát az ellenfelemnek is lehet nehéz! Tovább játszottam, és találtam pillanatnyi ellenjátékot, feláldoztam egy gyalogot, és cserében kissé felszabadult az állásom. Kihúztam a függőlépésig. A borítékolás után ellenfelemmel még az asztal mellett elkezdtük elemezni a folytatásokat, remélte, azonnal feladom. S valóban, ismét úgy éreztem, hogy elvesztem. Hazamentem és fél tizenegytől háromig elemeztem. Nem találtam semmit, nagyon szomorú voltam. Bekapcsoltam a rádiót, hogy reggel költsön fel és lefeküdtem. Elaludni azonban nem tudtam. És reggel hat óra körül megtaláltam a lépést. Az ötlet az volt, hogy leadok még egy gyalogot, de leszorítom a hátsó vonalra a királyát. Két-három lépés után vissza kellett adnia a gyalogot. Így lett döntetlen. Aztán már könnyű dolgom volt: éjjel háromig elemeztem utolsó ellenfelem addigi játszmáit…
– Hogyan egyezteti össze a sakkozást a szakmájával?
– Elég nehezen. Heti három napon reggel hatkor indulok munkába, és este tízkor érek haza. Az osztályon, amelynek helyettes főnöke vagyok, kétszáz ember dolgozik három váltásban, sokszor éjjel is felébresztenek. Ötezer paraméterre kell figyelni, a benzin nyolc berendezésen megy át, amíg végtermékké válik.
– A sakk anyagilag jelent-e Önnek valamit?
– Inkább veszítek rajta. Ha nem sakkoznék, több újításom lenne, ezeken többet keresnék.
– Ön mérnök, harminchat éves. Szakmai és sakkozói érettsége között van-e összefüggés. Milyen korban éri el a sakkozó legnagyobb játékerejét?
– Ismerek egy – komoly felmérés alapján készített – kimutatást, amely szerint a sakkozók csúcsformájukat huszonnyolcéves korukban érik el. Pontos életkort mégsem lehet megjelölni, inkább egy intervallumot, s ez huszonhat – negyven év. Sokan úgy tekintik, hogy a sakkozó érettsége nagyjából abban a korban következik be, mint a tudományos szakemberé. Ez persze még nem azt jelenti, hogy főleg az egzakt szakmák művelői a jó sakkozók. Azt hiszem, hogy szakmáját tekintve a legtöbb sakkozó – újságíró, a nagyok közül például Tal és Szpasszkij.
– Mi hát a sakk? Sport? Tudomány? Művészet?
– A három együtt. Számomra leginkább: sport. Sport már azért is, mert erőnlét kell hozzá. Én például rendszeresen járok erőnléti edzésekre, emellett kosarazom. A sakk igazi műveléséhez igazi sportéletet kell élni. A versenyek hosszúak, s egyetlen át nem aludt éjszaka mindent elronthat. Persze, sokszor amúgy sem alszom, mert elemzek…
– S mennyiben tudomány?
– Amennyiben rendszer. És amennyiben a hozzá való viszonyulásnak tudományosnak kell lennie. Rengeteg információt kell elraktározni és alkotóan alkalmazni, lépést kell tartani a szakirodalommal.
– S miért művészet?
– Egyszerűen azért, mert: szép. Egy szép kombináció a legnagyobb művészi kielégülést nyújtja, ha úgy tetszik, érdek nélkül, akkor is, ha azt száz évvel ezelőtt játszotta valaki. Az ember érzi az alkotás örömét.
– A kombináció a taktikához tartozik. Fontosabb a taktika a stratégiánál?
– Így, elvileg ezt nem lehet eldönteni, hiszen a kettő összefügg. Én eminens módon taktikus voltam, most inkább stratégának tartanak. Ezzel úgy vagyunk, mint megannyi más dologgal: az ember az életben is természetszerűen ezeken a fázisokon megy át: fiatal korában a hevesebb, gyorsabb sikert ígérő módszereket keresi – a sakkban ez a taktika, később higgadtabban és – bár kevésbé látványosan – körültekintőbben cselekszik. Valamely parti értelmét, szépségét egyre inkább stratégiai értékében fedezem fel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.
A szerkesztő megjegyzése
Négy évvel utána már nehezen beszélgethettünk volna, Partos Károlyból Charles Partos lett, svájci színekben versenyzett emigrálása után. 2015-ben hunyt el, hetvennyolcéves korában.
A chessgames.com adatbázisában fellelhető adatok közül a következőket emeljük ki (akkor még nem voltak erős számítógépes sakkprogramok):
Years covered: 1965 to 2002
Last FIDE rating: 2324
Highest rating achieved in database: 2425
Overall record: +29 -46 =56 (43.5%)*
Világossal leggyakrabban a nimzoindiai, sötéttel a szicíliai védelmet játszotta.
Három érdekes játszmája:
| Ghitescu vs C Partos | 0-1 | 41 | 1966 |
| Gheorghiu vs C Partos | ½-½ | 36 | 1966 |
