Ha Nyugaton egy újságíró-szerkesztő azt mondja, hogy a lapjától kapott honoráriumból vett egy színes tévékészüléket, és beszereltette lakásába a kábeltelevíziót, akkor megkérdik tőle: és még mit? esetleg: miért mondja? De a legvalószínűbb az, hogy nem kérdeznek semmit. Az ilyen kérdéseket és nem-kérdéseket megelőzendő, a forrás megjelölése nélkül bejelentem, hogy vettem egy színes tévét a vele járó távkapcsolóval, és beszereltettem a lakásomba a kábelt. Egyszeriben kiderült, hogy nagy huszonnyolcas lettem: a nyolcvankilenc beépített csatorna közül huszonnyolcon fogom a világ képeit. Három hónapja történik ez, s mivel nem tudom, meddig bírom, sietek – amíg ép az elmém – megosztani benyomásaimat olvasóimmal, társaimmal a Gutenberg Galaxisban.
Egyetlen észrevételt bocsátok előre: rájöttem, hogy bár a nyomógombok teljesen egyformák, sokkal könnyebb a tévét be-, mint kikapcsolni.
Tanuljunk könnyen, gyorsan idegen nyelveket! Meggyőződésem, hogy nyelveket a legjobban tévézve lehet tanulni. Kevésbé költséges is, mint a magántanár vagy a nyelvtanfolyam (és mennyivel kellemesebb Anna Franchitól tanulni például finnül vagy olaszul – rá még visszatérek), és nem is kell fárasztó utakat tenni a mai Angol-, Német-, Olasz-, Spanyol-, Portugál-, Török- vagy Frankhonba. Magyarhonról nem beszélek, mert oda nem magyarul tanulni járunk, s a román tévé magyar adását sem azért nézzük.
Amikor – Bukarest egyik előnye volt ez – déli szomszédunk televíziójából már-már megtanultam bolgárul (s a koito vonatkozó névmás használatát is már betéve tudtam), jött az a decemberi felfordulás, aztán a szabadság, végül a kábeltévé; s figyelmem a szláv nyelvekről – úgy tetszik, végleg – az angolszász és a latin nyelvek felé fordult.
Kapiskálom is őket (az olasz capisco, „értem” szóból), persze többé-kevésbé; de most itt nem ezzel akarok dicsekedni – hanem azt a nagyszerű érzést szeretném megosztani az olvasóval, hogy miközben az ember rosszabbnál jobb műsorokat nézdel eltehénkedve, milyen jól meg tudja magát nyugtatni: ő most nem szórakozik, nem egyszerűen az időt múlatja – ő most nyelveket tanul. Méghozzá egyszerre többet. És néha igazán gyors módszerrel. Ez olyankor következik be, amikor az elektronikus játékok megszállottait megszégyenítő gyorsasággal a távkapcsolóm léptetőjével végigskálázom mind a huszonnyolc tévécsatornát. Íme, miket hallani: La ferma agricola din Titu (román)… Autant vaudrait ne pas y aller (francia)… Vámos contar de zero a dez (portugál)… Have you heard that the Queen of England is coming to our country? (angol)… Dubidolijúbamanpon (Music TV)… Ma Beppe! Vieni vicino a me, perché resti laggiu? (olasz)… Die Kinder sollen um acht Uhr schlafen gehen (német, bizony)… El tiempo pasa y tu no haces nada (spanyol)… Söz konusuno bilmiyorum (török).
A török tévé
Ez az utóbbi mondat azt jelenti – kétnapos kutatómunkával sikerült megtudnom –: „Nem tudom, miről van szó”. Igen, a huszonnyolc csatorna közül az egyik török. A törökök finom kereskedelmi ösztönnel elárasztották Bukarestet. Nem hiszem, hogy a hódoltság idején ilyen jók lettek volna a kereskedelmi kapcsolatok e hagyományosan baráti országgal. Mármost ennek a spontán kapcsolatnak vannak árnyoldalai is (például a nyugati vidékről érkezőt az Északi Pályaudvaron keleti rámenősséggel ostromolják, hogy azonnal szálljon fel egy Isztambulba induló összkomfortos autóbuszra), de vannak remek folyományai is (a töröknél mindig kapni nugátot és főleg friss kenyeret, ami relatíve igazán finom, és a török nem mondja, hogy beszéljek törökül, mert török kenyeret eszek, török). E kereskedelmi jelenség demográfiai vonzatai sem lehetnek elhanyagolhatóak, ha a kábeltelevíziós társaság – szintén finom kereskedelmi érzékkel – úgy döntött, hogy átveszi az egyik (gondolom, a legfontosabb) török műholdas adást. Vannak elegen, akik nézik, akik előfizettek rá. Akinek pedig nincs olyan szerencséje, mint nekem, hogy otthon élvezheti, az szinte mindegyik kis török üzletben rátalál a török csatornára.
Mégsem mondanám, hogy Románia útja Európába Törökországon keresztül vezet, átvitt értelemben sem. (Konkrétan, tudjuk, épp fordítva van, a jugoszláviai helyzet miatt a törökök kénytelenek Románián átutazni, ez is része az inváziónak.) A török tévéműsor ugyanis egyáltalán nem európai közösségibb, mint a román. Az énekeik (milyenek is lennének) még kacskaringósabbak, s ha az ember lehúzza a hangot, különösen a szórakoztató műsoroknál, bizony úgy érzi, mintha Bukarestben lenne.
Ő, Claudia
Ideje bevallanom, hogy a kábeltévézés olcsónak nem nevezhető kalandjába (mi idő, mi pénz!) elsősorban azzal a motivációval vágtam bele, hogy lássam – mondhatni, mozgásban – Claudiát. Persze Patricia Kaast is (őt, hogy halljam), meg a fiatal, de fejlett-szép Anna Franchit, a vidám műsorok kísérőjelenségét, ki félig finn, félig olasz, de főleg Claudiát. Mert sok minden szépség és érdekesség van a földön, mit látni kell – a Tadzs Mahaltól az NBA-ig –, de a leginkább Claudia. Most már huszonnégy éves, és amikor nem Karl Lagerfeldnek megy modellt, akkor többnyire valamelyik délszaki tengeren készítenek egymásról víz alatti videofilmfelvételeket azzal a különben (eddig) rokonszenves orosz-zsidó származású, meglehetősen zseniális bűvésszel, David Copperfielddel, és mégsem válnak el egymástól, pedig szó volt róla.
A föld értelmes élővilága, a nooszféra (Teilhard de Chardin, vigyázat: nem Cardin), az emberiség egyetért abban, hogy Claudia Schiffer a világ legszebb nője.
Jellemző módon pont a németek – szülőhazája, Vaterlandja lakói – köréből kerülnek ki olyanok, akik felfújható gumibabához hasonlítják álmaink Claudiáját; nem csoda, hogy másokkal is egyre intoleránsabbak, ahogy a tévében is láthatjuk majd’ minden este.
Egy nap, a múlt héten, a szokottnál is jobban elkéstem a szerkesztőségből, mert Claudiával volt műsor, sose találnák ki, hogy hol: az egyik olasz csatornán a négy közül, amit fogok. Olvadoztak az olaszok, nagyon meginterjúvolták szegénykémet. Ezt most komolyan mondom: mégis, mintha soltanto ő lett volna a színen. És nem volt kikenve-kifenve, elegáns-ravaszul egyszerű vonalú kosztümben volt, és nem exponálta sem gyönyörű lábát, sem gyönyörű karját, sem gyönyörű keblét, de gyönyörű szemét és gyönyörű mosolyát (meg szőke haját) nem tudta elrejteni. Van egy olasz énekes fiatalember, a Fiorello, nem is egy, kettő van belőle, mert van egy öccse is, a Beppe, tehát Józsi, aki a Karaoke műsorvezetője Antonellával együtt (járják az olasz városokat, kisvárosokat, és kompaktlemez-háttérfelvételekre énekeltetik a fiatalokat, reklámból), de én most a nagyobbik fivérről beszélek, aki San Remóban is fellépett, nem is sikertelenül, mert talán az első tíz között végzett – nos, ezt a Fiorellót, aki fekete hajú, kreol arcú, életvidám fiú, csak amikor énekel, kidagadnak a nyakán az erek, „összeeresztették”, értsd: ugyanarra a padra ültették Claudiával (s közéjük egy heherésző tolmácsnőt). Látni kellett volna, hogy mit rendezett ez a Fiorello, hogy körülagonizálta Claudiát, szórakoztatás céljából. Még a közönséget is megbrekegtette, táncolt és énekelt, mint egy római gladiátor (habár nem láttam ilyet). Claudia pedig? – aki ugye, az idézett hasonlathelyzetben a barbár Róma-ostromló lenne? Azt hiszem, ebben rejlik a titka: oly kedvesen, szelíden és mégis határozottan volt visszautasító, hogy öröm volt nézni. El tudom képzelni, mennyi férfiben ébresztenek szexuális vágyat Claudia fényképei, felvételei. Aki jobban megismeri, az – meglehet – csak szereti. Én, azt hiszem, még nem eléggé ismerem Claudiát.
A faggatózás egyik utolsó kérdése az volt, nincs-e – neki, Claudiának – alacsonyabbrendűségi érzése (Minderwertigskeit-komplexum, complesso d’inferioritá) a testmagassága miatt. Azt válaszolta: bisognos helyzetekben igen. Tudni kell, hogy Claudia 180 centiméter magas (szerényen jegyzem meg: én is). Amikor a beszélgetés végén felálltak, nem túlzok, a derék műsorvezető a melléig ért!
Sport
Tudor Octavian mellékelt krokija megnehezíti, hogy a sportról írjak. Néhány szót talán mégis megengedek magamnak, annál is inkább, mert a jeles szakértő nem említi, hogy a Lendület SC és az Energia SC mérkőzését a román tévé közvetítette-e.
NEI márkájú tévékészülékemen két sportcsatornát fogok: az (a) Eurosportot és a DSF-et, az előbbi angol, az utóbbi német. A foci szempontjából azonban a nagy ajándék: az olasz adók, azon is belül a Calcio, az olasz bajnokság, minden bajnoki forduló után több órás képes összefoglalók, viták, edzők, játékosok megszólaltatása… És mind oly intelligensek… És mind úgy hadarnak…
A legutóbbi nagy sportélményem mégis a román televízióhoz kapcsolódik, illetve az évkezdet két nagy nemzetközi sporteseményéhez, a birminghami (ne ejtsd: birmingham) műkorcsolya világbajnoksághoz és a barcelonai atlétikai teremvilágbajnoksághoz. Valószínű, hogy mindkettő nemzetiségi vonatkozásai okán.
Az, hogy egy magyar versenyző legyőz, illetve megelőz egy román versenyzőt, a világ sportversenyeinek történetében inkább gyakori, mint ritka esetnek számít. Ha Romániából Magyarországra áttelepült sportoló teszi ezt, szintén nem példátlan.
Birminghamben Kerekes Zsolt lekörözte a román műkorcsolyázót – nem ünnep és nem tragédia. Ám a két román kommentátor egyike, egy kellemes női hang, végig dicsérve Zsoltot, azt is elmondta: a román sportvezetés nem jól gazdálkodik tehetségeivel, nem támogatja őket eléggé, s ha nem mellőzték volna, Zsolt talán nem megy el (tudjuk, most legyőzött kollégáját tolták mindig előtérbe, őt ritkábban küldték külföldre versenyezni stb.). Kűrje után pedig mikrofonhoz hívta a magyar versenyzőt, aki egy néhány szavas interjú végén – természetesen románul – üdvözölte az „otthoniakat”. Számomra ők ketten voltak a vébé legjobb vegyespárosa.
Az pedig, hogy egy magyar kislány (Szabó Gabi) román színekben, egy román fiatalasszony (Galina Astafei, ne ejtsd: Asztafáj) német színekben lett világbajnok, olyan természetes az elnemzetköziesedő nemzeti válogatottakban, hogy szinte szóra sem érdemes.
És ami kimaradt
Nagy fájdalmam, hogy ez a bukaresti kábeltársaság nem szórja a Duna Televízió műsorát. Mit csináljunk, ha nem vagyunk törökök. Rendszeresen olvasom azonban lapunkban a Dunáról szóló kritikákat, és meghallgatom telefonon Erdélyben élő családtagjaim, barátaim, ismerősem beszámolóit. Már azért is, mert egy időben lapszemlével segítettem a dunások munkáját.
Azonkívül: futó impresszióim között e röpke jegyzetben nem írtam néhány olyan fontos felismerésről, amit a kábeltelevíziózásnak köszönhetek. Például a televíziós személyiségekről, a műsorszerkezetről, a rétegműsorokról, a filmekről és filmsorozatokról, a képernyőn megjelenő erőszakról és nyomorról, a biliárdról és a golfjátékról, a politikáról és a reklámról és a díszletekről, a tudományos és oktatóműsorokról, és sok minden egyébről. Talán legközelebb, talán ezután.
Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 13. számában, 1995. március 31-én.
Tudor Octavian: Sport
A Nadrág völgyében fekvő csinos stadion – megújult külalakját Bőnye Pityu úrnak, a Sódar disznóhizlalda-komplexum ismert tulajdonosának, a nagylelkű üzletembernek és a labdarúgás rajongójának köszönhetjük – a minap a táblázat felső régiója szempontjából döntő mérkőzés színhelye volt: a nadrágiak kedvenc csapata, a Lendület Sport Club örök riválisával, az Energia SC-vel mérte össze erejét. A helyi közönség, a gömbölyű labdával űzött játék kiváló ismerője, türelmetlenül várta, hogyan szerepel csapatuk 240 ezer dolláros csatársora az Energia mérnökeinek 500 márkás márkás védelmével szemben.
A nadrágvölgyieknek első ízben adatott meg ezeken az évezredes tájakon, hogy egy havonta 5000 dollárral plusz (idegenben megnyert mérkőzés esetén) két porszívóval egyenértékű középpályást lássanak, továbbá a hírneves kaszálógép középhátvédet, Éjfekete-kettőt, aki Németországban a kispadon eltöltött mindössze két idény alatt lefoglalta a szaklapok első oldalát egy közlekedési balesettel, egy beteljesületlen nemi erőszak-kísérlettel az edző feleségén és egy vértelen összetűzéssel menedzserének, Jatt Ferinek a bárjában.
A mérkőzés, mint az várható volt, a játékvezető fölényének jegyében kezdődött, aki – a Sódar kft felkínálta háromszáz részvénytől erősen motiváltan – mint mondani szokás, csírájában fojtotta el a Ialomiţa völgyi híres Energia minden támadási próbálkozását. Úgyhogy az első félórában a pálya egynegyedén mintegy 820 ezer dollár kápé és 18 színes televízió csapott össze. A tehetséges energetikus hálóőr, Spárga kapujánál egymást követték a parázs jelenetek: egy 850 güldenes kapufa, három alig fölé ment lövés, összesen 14 feltrancsírozott és házhoz szállított sertés értékben, valamint egy fordulásból leadott bomba, ami 20 dollár híján egy 2 millió lejt és görögországi üdülést érő gólt hozott. A félidő null-nullja a nagylelkű szponzornak, Bőnye Pityunak négy vagon koncentrált táptakarmány kárt okozott (volna), a bírónak pedig a részvények visszavonásán kívül három seggberúgást és gépkocsijának felgyújtását a városból való kiérte után.
Ilyen körülmények között érthető, hogy a tehetséges nadrágvölgyi csapat valósággal letiporta a Ialomiţa völgyi ellenfelét, ahogyan azt igen érzékletesen megfogalmazta rádióközvetítésében a lelkes szpíker, Ringló Rudi, ez a percenként 20 dolláros igazi profi (plusz egy liba minden ismétlésért).
Megjelent a România liberă március 20-i számában. (Fordította Ágoston Hugó)
Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 13. számában, 1995. március 31-én.